A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-16 / 7. szám

KORTÁRSAINK VINCENT SIKULA 1936. október 19-én született a Bratislava melletti Dubovában. Kon­zervatóriami tanulmányainak befejeztével zenét tanított Modrán, érdeklődése azonban csakhamar az irodalom felé fordult: egy ideig a Romboid című irodalomkritikai folyóirat szerkesztőségében dolgo­zott, majd a Slovenský spisovateľ kiadóvállalat szerkesztője lett. Már első munkájával, az 1964-ben kiadott Na koncertoch 'sa ne­­tlieska (A koncerteken nem tapsolnak) című könyvével felkeltette az irodalomértő közönség figyelmét. Még ugyanebben az esztendő­ben kiadta második kötetét is. Možno si postavím bungalov (Tán bungalót építek magamnak) címmel. Mindkét könyv elsősorban eredetiségével keltett érdeklődést. Sikula remek érzékkel rajzolja meg bennük az egyszerű emberek jellemét; elbeszélései a minden­napi emberi problémák mély átéléséről tanúskodnak, környezet­­rajzait, leírásait pedig sajátos líraiság hatja át. Sikula harmadik műve az 1966-ban publikált S Rozárkou (Rozár­­kával) című kisregény, amely elnyerte a PEN-klub díját, s amely újabb lépcsőfokot jelent az író művészi fejlődésében. A vidéki (mindenekelőtt nyugat-szlovákiai) környezethez és az egyszerű embe­rekhez Sikula további műveiben — az 1966-ban kiadott Nebýva na každom vŕšku hostinec (Nem minden dombon áll vendéglő) című regényében és a két évvel később publikált Povetrie (Lég) című novelláskötetében - is hű maradt. Kimerítő dialógusokban ábrázolja az emberek állásfoglalását, a monológokban felfedi alakjainak jel­lemét, gondolkodásuk lényegét, a szerzői leírásokban, kommentá­rokban pedig a dolgok további összefüggéseire világít rá. Meghitten ismerős környezetbe komponálja bele az embert, saját élményeit és tapasztalatait élő és realista képpé formálva. Hogy a gyermekek számára is van mondanivalója, azt sikeresen bizonyította a Pán horár má za klobúkom mydleničku (1965; Az erdész úrnak zergetoll van a kalapjára tűzve) és a Prázdniny so strýčkom Rafaelom (1966; Vakáció Rafael bácsival) című köny­veiben, amelyeket bizonyára a felnőttek is szívesen elolvasnak. Dt legsikeresebb novelláját a S Rozárkou a iné prózy (Rozárkával és más elbeszélések) címmel adta közre 1972-ben. Ismét egyszerű emberek tarka galériáját, egyszerű emberek apró drámáit és apró örömeit vonultatja fel előttünk, rávilágítva alakjai belső világára. Elbeszélései szorosan kötődnek a nyugat-szlovákiai tájhoz s e táj jellegzetes embertípusaihoz, ugyanakkor azonban általános érvé­nyűek, a mai ember szélesebb problémavilágát is felölelik. Vincent Sikula egyik legújabb műve az 1975-ben megjelent Majstri (Mesterek, Madách 1979) című regény, amely témájában egészen a második világháború idejéig nyúl vissza. Alapmotívuma egy több szemszögből és több síkban ábrázolt szerelmi történet. A szlovák kiadás alkalmából így nyilatkozott a szerző: »Az irodalom mindig az emberről szól. Azért írtam a Mestereket, mert szeretem a mestereket, tisztelek minden mestert és szívesen kalapot emelek előtte, de itt-ott egy kicsit segíteni is akartam nekik, legalább a könyvben, ám ugyanakkor, itt-ott, ők is segítettek nekem. Nekem minden mester segít, mindegyiktől tanulok, sőt néha olyan mestertől is tanulok, akit magam gondoltam ki vagy csempésztem bele az irodalomba. Másképpen ezt úgy is mondhatnánk, hogy minden újat a munka segítségével fedezünk fel..,“ — v — Abban az időben lakott Oko­­licsnóban egy nagy fogú fiú, és az a fiú szörnyen hasonlított rám. Szinte azt is mondhatnám, hogy én voltam az. A fiú szün­telenül nevetett, vigyorgott, ha akart, ha nem. Ezért sokan ha­ragudtak rá. El se tudják kép­zelni, mennyire gyűlölik egyesek a nevetést! A fiú hamarosan rá­jött erre, de mit tehetett? Néha szégyellte is magát egy kicsit, ám később azt mondta: az Úr­isten valószínűleg szórakozottsá­gában áldott meg ekkora fogak­kal, hogy ha akarom, ha nem, vigyorognom kell. De hogy a vigyorgásával ne sértsen senkit, inkább eltakarta kezével a szá­ját, és úgy járkált az utcán, Okolicsnón végig, be-belesett az udvarokra, az ajtókon és az ablakokon, mindent tudni akart, arra azonban mindig ügyelt, hogy az emberek ne lássák a vigyorát. Csakhogy az emberek, hiszen tudják, milyenek az em­berek, olykor-olykor a kezére csaptak. „Mit tartod a mancso­dat állandóan a szádon?" Ekkor megpillantották a vigyorát, s at­tól még inkább dühbe gurultak. .Nézzetek rá. hiszen ez nevet!" Amikor a feje kissé hozzána­gyobbodott a fogaihoz, és az ész is megszaporodott benne, a fiú úgy-ahogy tudott már ma­gán segíteni: előrenyújtotta az ajkát, összecsücsörítette a szá­ját, s ha látta, hogy figyelik, fütyörészni kezdett. Szóval, okos fiú volt, és talán vidám, de tu­dott magán uralkodni is, inkább lenyelte a jókedvét, mert ha szabadjára engedi, a fogait is meg kellett volna mutatnia. Iga­zán vidám kölyök volt. Akkoriban elég komisz soruk volt a gyerekeknek; ha a felnőt­tek nem fogták be őket a mun­kába, például az őszi ködök és esők idején, amikor már nem akadt tudj’isten mennyi dolog, a gyerekek az utcán kóboroltak, s egyik házból a másikba hord­ták cipőjükön a sarat. A szülők haragudtak a gyerekekre. Reg­gel elküldték őket iskolába, de a tanítás után csak baj volt velük, ezért aztán a szülők a szomszédokhoz kergették őket: — Menjetek a szomszédba játszani! És nehogy ide merjé­tek hozni a cimboráitokat! Mert ha ide jöttök, meglátjátok, mit kaptok! Az embernek egy perc nyugta sincs tőletek! Csakhogy a szomszédoknak is voltak gyerekeik, s ők is hajtot­ták a csemetéiket hazulról:- Menjetek, menjetek! Kotród­­jatok valahová! Kutya-kutyánsz­­ki, hordjátok el magatokat, mert a sok gézengúz még ide jön útónotok! Ha ide mertek hozni valakit, meglátjátok, táncra per­dül a nadrágszíj, a fületeket is kitépem! így aztán a gyerekek házról házra vándoroltak, és mindenütt cibálták, csapkodták az ajtót. Ám hogy mégse nyitogassák és csukogassák csak úgy hiába, mindenütt kérdezősködtek vala­kiről vagy valamiről, mert aki nem tudott kérdezni, nem volt hol megmelegednie. - Jano itthon van?- Dehogy »van. — Hát Mariša? — Mariša sincs itthon. VINCENT ŠIKULA: - Hót a mi Anóánk nem járt itt?- Dehogy járt. Nem is láttuk.- Akkor melegszem egy ki­csit, és megyek. A kicsi az csak kicsi. A fel­nőttek azonban mór jól tudták, mennyi az a kicsi. Tudják azt is, hogy ha valamelyik lurkót hosz­­szabb ideig megtűrnék a ház­ban, hamarosan a többi is utána settenkedne. Ezért aztán nem sokat teketóriáznak velük:- Már eleget melegedtél. Szedd a sátorfádat! Nos, ez a mi fiúnk is Jiázról házra csellengett, s ha valahon­nan kitették a szűrét, máshol próbált szerencsét. Néha, hiszen már említettük, hogy furfangos fickó volt, néha ki sem hagyta magát kergetni. Bement a ház­ba, elmosolyodott, megvillantot­ta a szemét, úgy mosolygott,- Már a mi Bidenkónk is írt. Állítólag előléptették. Néne, igaz, hogy a maguk Jožkója mellett egy nagyot dörrent, és amikor aztán Jožko lőni kezdett, az oroszok abból a hatalmas házból mind elpucoltak?- Hol hallottad te ezt? — Az emberek beszélték. Bor­zasztóan szeretnék ilyet látni! Felállnék valami kis dombra ...- Ô, te szamár, te! Hagyj engem békén! És menj már!- Néne, még akartam valamit mondani ... — Majd elmondod máskor. Most nem érek rá. Sietek. Me­gyek, megaimozok a tehénnek. Az utcán a fiú találkozik a pajtásaival, s azok szeretnének a nyomába szegődni. De nem kötik az orrára, furfanggal pró­bálkoznak: — Nem akarsz velünk jönni? — Mehetek. Hova mentek? — Hova megyünk? Hozzátok! — Inkább ne. Egy kicsit még kint maradok.- Félsz hazamenni, mi?- Mért félnék?! Ha akarok, akár mindjárt is hazamegyek. Hegyezik a fülüket. Ketten­mintha mindenütt csak őt vár­nák.- Itthon van a Mišójuk? — kérdezte. — Mit akarsz Milótól? Még munkában van. — Hót Cilka néni? — Cilka éppen most ment el. — Hát Jano? Jano nem járt itt? — Miféle Jano? Mit keresne nálunk Jano? — Hát Imro bácsit nem látták? — Biztosan otthon van. Itt nem járt. Kinek volna kedve ebben a pocsék időben mászkálni? — Akkor megyek hozzá. Hall­ja-e, néne, beugratták-e már azt a szürke anyanyulat? — Be bizony. Ha megellik, gyere el, nézd meg a kicsinyeit. Majd szólok. De most menj! Már biztosan keresnek otthon. — Engem aztán nem. Néne, ha akarja, van nekem otthon egy fekete hímem, még a ma­guk Jožkója adta, mielőtt Orosz­országba ment. — Jó, jó. Majd aztán kölcsön­adod. — Jožko még nem írt? — írni írt, de már régebben. Mindenre kíváncsi vagy. hárman szipákolnak. Valaki nagy bátran a kabátujjába törli az orrát, noha a tanítónak — hála istennek, hogy most nincs itt! — ez az ösztönös művelet nem tetszik. De jók is azok a kabót­­ujjok! — Menjünk! Ne ácsorogjunk itt! Ma hozzátok megyünk. — Mért éppen hozzánk? Hiszen hozzátok is mehetünk. Most egy másik kabátujj siklik el szépen az orr alatt, újabb szipákolás. — Bárhová mehetünk! Nekem édes mindegy. — Ha neked mindegy, akkor hát menjünk hozzátok? Nálatok még úgyse voltunk soha. — Kapnék is otthon! — Kapnék is otthon, kapnék is otthon! Másokhoz bezzeg be­hordhatod a sarat! Amikor apám fenéken rúg, azt hiszed, nem fáj? — Elég. Ne jártasd ä szád! — Engemet söprűvel vesznek elő. Tegnap is elnáspángoltak. Néha a boltba kukkantanak be. Először besurran az egyik, aztán utánasompolyog a többi is. A boltost faggatják, hogy kapható-e most szentjánoskenyér, és érkezik-e karácsony előtt na­rancs. Persze megkérdezhetnék azt is, mibe kerül öt deka törökméz, de ezt már réges-rég tudják. A boltos pedig nem sze­reti, ha valamiről többször kér­dezgetik. Az egyik fiú komoly tárgyalásba kezd vele: — Édesapám kérdezteti, hogy 10

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom