A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-16 / 7. szám

Jobbról Rókái Petemé, Bocsárszky Pál, dr. Martin Rusňák, Vaszily Mónika és Majoros Ibolya Az új kórház arcok is felbukkannak. Bocsársz­ky Pál, a rozsnyói magyar álta­lános iskola nyugalmazott igaz­gatója még mindig besegít az egészségügyi középiskolában. Magyar nyelvet és irodalmat, történelmet és filozófiát tanít. Sőt, énekkart is vezet. Moso­lyogva jegyzi meg, hogy most ismét azt csinálja, amit fiatal tanító korában. Kórust vezet. Énekelteti a tanulókat. A dal, a zene szeretetére neveli őket. Rákay Péterné sem ismeretlen. Magyar—orosz-latin szakos tanár és az iskolánkívüli munka sze­relmese. Fiatalok és felnőttek kulturális rendezvényein gyakran látni őt. Ma már csak minden második nap tanít. Rokkantsági állományba helyezték. De ha a tanulóifjúságot fel ke.ll készíteni valamire, vagy ha szlovákiai magyar írót hívnak meg az isko­lába beszélgetésre, ott van ő is Bocsárszky Pál mellett. Régi iskola és jó hírnevű, öt­venegy óta nemcsak a kórházak­ba jutottak el növendékei, de a rangos magyar kulturális ren­dezvényekre is. A most negyedi­kes nagykaposi (Veľké Kapuša­ny) Vaszily Mónika például az országos kiejtési verseny máso­dik helyezettje lett. Egyik oszlo­pos tagja a tizennégy tagú ismert irodalmi színpadnak, amely legutóbb a kerületi verse­nyen harmadik helyen végzett. Vaszily Mónika valóban szépen beszél. Kitől tanult szabatosan beszélni, átéléssel szavalni és előadni? — Szüleim pedagógusok, és kiskoromtól ügyeltek a helyes kiejtésemre — magyarázza Móni­ka szerényen, zsibongó tanulók között a folyosón. — Nem érzi, hogy pályatévesz­tett? — Ez nem jutott eddig eszem­be - hangzik a válasz meggyő­zően. — Miért választotta ezt az is­kolát? — Elsősorban azért, mert ma­gyar. Mindig az volt a vágyam, hogy az anyanyelvemen tanul­hassak. Ez volt az engem érdek­lő, hozzánk legközelebbi magyar középiskola. Családunkban nincs ápolónő. Én leszek az első fecske. Engem vonzott ez az iskola. Ha azt kérdezné tőlem, melyik a legkedvesebb tantár­gyam, habozás nélkül felelném, hogy a sebészet. A doktornő úgy adja elő az anyagot, hogy egy­szerűen lehetetlen nem odafi­gyelni. Persze, szavalni is na­gyon szeretek. Fejtse meg, ho­­gyon fér össze ez a két dolog. — S innen hová? — Vagy kórházba, vagy orvos­­egyetemre. — Jó tanuló? — Végig kitüntetett voltam. Mégis félek ... — Mitől? — A felvételitől. Jobban félek, mint az érettségitől. A száznegyvenkét magyar ta­nuló másik kiszemeltje már a szomszédos kerület rimaszombati (Rimavská Sobota) járásából való. Nevezetesen Hanváról. Ma­joros Ibolya, a II. b osztály tanu­lója. Apja lakatos, anyja fejőnő. A barna, karcsú lány tavaly in­ternátusbán lakott. Az idén azonban már nem jutott be. Albérletet keresett magának. Hetente jár haza. Minden hét­végén mesélnie kell az iskoláról szüleinek, nagynénjeinek, otthoni barátnőinek. Rozsnyón az irodalmi színpad egyik csoportjának vezetője. Otthon a Tompa-napok népszerű szavalója, a tűzoltószervezet tag­ja. Ez utóbbi címen a szlovákiai országos versenynek is résztvevő­je. Nyáron, szünetben az édes­anyja segítőtársa az uborkater­mesztésben. Tavaly kitűnő tanuló volt, az idén sem szeretné alább adni. Nem a véletlen sodorta ide, ebbe az iskolába. Számára nem csupán az anyanyelven való tanulás volt a fontos, mint annyi fiatal társa számára, de a hiva­tás is. Ezt azonban már mondja ő maga. — Édesanyám is ápolónő sze­retett volno lenni. De nagy volt a család. Sokan voltak testvé­rek. Nekem adatott meg a lehe­tőség. Éltem is vele. A húgom szintén Rozsnyóra készül. Anyu így szeretné. Megszerettem ezt az iskolát. A kórház szerettette meg velem. Ha oda megyünk, nyitva kell tartanom a szemem. Erre hamar rájöttem. Meg a betegekhez is jónak kell len­nem. Segítségre, ápolásra szo­rulnak. Az orvostól meg tőlem várnak mindent. Ügy kell majd élnem, hogy soha ne csalódja­nak bennem. Azóta tudom, mióta ennek az iskolának a tanulója vagyok, mi az, másokon segí­teni ... Becsöngetnek. Elcsendesedik megint az épület. Aztán kicsön­getnek és egyszerre zsongó méhkas lesz az iskola. Az igaz­gató a naptárában lapoz, mi a következő napok tennivalója. A kapuból lányok csapódnak ki, vonulnak a kórház felé. Az utcán olyanok, mint a többi lány. Vidámak és beszédesek. Az öltözékük sem különbözik a többiétől. A kórház kapuját átlépve azonban már változik a kép. Fejükre fityula, ruhájukra kötény kerül. S a folyosón, a szobákban már ők járnak, a jövő ápolónői. Prandl Sándor felvételei Amikor e sorokat írom, még javában folynak az évzáró gyűlések, amelyeken a CSE­­MADOK helyi szervezetei ér­tékelik az elmúlt évben vég­zett munkájukat, népművelési és kulturális tevékenységüket, s jóváhagyják idei munka­tervüket, valamint megválaszt­ják küldötteiket a közelgő járási konferenciára. A CSE­­MADOK KB irányelvei alap­ján az idei járási, illetve' városi konferenciákat a XII. országos közgyűlésen elfoga­dott határozatokból kiindul­va szervezzük. Feladatainkat mind a szervezeti élet terén, mind a kulturális-népnevelő munkában a közgyűlési hatá­rozatokban rögzített elveknek megfelelően tűzzük ki. Termé­szetesen szem előtt tartva minden járás, minden táj­egység sajátos adottságait és lehetőségeit. Megítélésem szerint a meg­előző konferenciák óta szö­vetségünk szervezeti élete so­kat fejlődött. E fejlődésről elsősorban a népművelés, az amatőr művészeti mozgalom és a népművelés terén elért eredmények tanúskodnak. Or­szágos és járási rendezvé­nyeink szervezettebbekké vál­tak, s a színvonaluk is emel­kedett. Sokat javult a járási és helyi szervezetek együtt­működése a helyi párt- és állami szervekkel, ami a kul­turális tevékenység sokrétűbb és minőségileg jobb körülmé­nyeinek a kialakítását tette, illetve teszi lehetővé. Termé­szetesen még vannak e téren tartalékok, amelyeket a kö­vetkező években a járási bi­zottságoknak és a helyi szer­vezeteknek fel kell tárniuk. Az, hogy az idei konferen­ciák milyen eredményes mun­kát végeznek, sok összetevő­től függ. Véleményem szerint az eredményes tanácskozás alapfeltétele — a jó előkészí­tés és szervezés mellett —, hogy az évzáró taggyűléseken a legaktívabb CSEMADOK- tagokat válasszák meg kül­döttekké a járási konferen­ciákra. Ez azért fontos, mert azok a tagok, akik a helyi szervezetben aktív tevékenysé­get fejtenek ki, jól ismerik a helyi szervezet életét, ered­ményeit, terveit, de azokat a gondokat is, amelyekkel he­lyi szervezetük küzd. így a já­rási konferenciák érdemben tudnak szólni ezekről a kér­désekről. Tavaly emlékeztünk meg szövetségünk megalakulásá­nak harmincadik évfordulójá­ról. E harminc év alatt az HÉTVÉGI LEVÉL egykori alapitó tagok, tiszt­ségviselők megöregedtek, so­kan el is távoztak sorainkból. Mellettük, mondhatni a „ke­zük alatt" azonban felnőtt egy fiatal értelmiségi réteg, amely nemzetiségi kultúránk­ban fontos helyet tölthet be. De csak akkor, ha tevéke­nyen bekapcsolódik szövetsé­günk munkájába. Az évzáró taggyűlések, a járási konfe­renciák egyik fontos küldeté­se, hogy megválasszák a he­lyi szervezetek és a járási bizottságok vezetőségét, tiszt­ségviselőit. Véleményem sze­rint elérkezett az ideje annak, hogy a tapasztalt tisztségvi­selők mellett egyre több fia­tal kerüljön a vezető testü­letekbe. Nem az idős és ér­demes CSEMADOK-tisztségvi­­selők mellőzéséről van szó, hanem arról, hogy azt a szel­lemi többletet, amelynek ifjú értelmiségünk birtokában van, a köz szolgálatába állítsuk. A CSEMADOK XII. orszá­gos közgyűlésére kiadott Ada­lékokban olvashatjuk, hogy „a járási konferenciák min­dig mozgósító erővel bírnak és jelentős eseménynek szá­mítanak a CSEMADOK éle­tében". Az idei konferenciák előkészítése a számvetés és az összegezés jegyében fo­lyik. Az 1975-ös konferenciák óta elvégzett munkát kell ér­tékelnünk és összegeznünk azzal a megfontolással, hogy megteremtsük a következő időszak szervezeti élete bizto­sításának és a kulturális te­vékenység színvonala emelé­sének megbízható alapját. A járási konferenciák a CSEMADOK életében fontos határkövek; olyan állomások, amelyeknek a légköre tovább­gyűrűzik szövetségünk leg­kisebb sejtjéig. Úgy vélem, rajtunk múlik csak, hogy az idei konferenciák munkája valóban eseménnyé váljon szövetségünk életében. 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom