A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-05 / 1. szám
NEMZETISÉGI DILETTANTIZMUS Háború uláni nemzetiségi irodalmunk nem egészen egy emberöltő alatt harmadszor lendült neki, hogy tisztázza alapkérdéseit: minden évtizedére esik egy széleskörű vitatkozó eszmecsere. Az elsőt az Új hajtások című antológia váltotta ki 1953-ban. Valójában egyoldalú vita volt, a lényegét Fábry Zoltánnak a kötetről szóló, bíráló értékelése képezte: ez bizony még nem —vagy alig! — irodalom! A többi „hozzászóló" nyilvánosan nem mondta el véleményét, magyarán szólva a megbíráltak hada elégedetlenkedett, fortyogott és lázongott a kérlelhetetlen kritikus ellen, de hallgatott. Következő nagy vitánkat a Szlovákiai magyar költők antológiája váltotta ki megjelenésével (1958), de a nyomán támadt eszmecsere csupán négy évvel később tetőzött az Egy szemlélet ellen indította szellemi megmozdulásban, melyet Fábry Zoltán Antisematizmusa zárt. Harmadik vitánkat az Egyszemű éjszaka költői hozadékának kiértékelése és befogadása jelenti, mely folyamatnak a lezárása napjainkban folyik a Hétben. Megvizsgálva a vitákat így fogalmazhatnánk meg központi magvukat: Mi az irodalom? (1953), Milyen a jó irodalom? (1962); Mi a nemzetiségi irodalom? (1979). Látnivaló, hogy nemcsak a viták témája, hanem irodalomközprontúságuk mértéke és gondolati — eszmei színvonaluk is határozott fejlődést, erősödő szellemi jelenlétet bizonyít, természetszerűleg igennel válaszolva a Balta Kálmán által felvetett kérdésre: van irodalmunk! A vitákban felmerülő kérdések felvetésmódjának vizsgálata is tanulságot kinál. Annak idején az Új hajtások antológia megjelenése ösztönös tett, jelentkezés és szót kérés, a hozadéka sem több. A „nyolcak" antológiája mór irodalmi eredmény, Tőzsér Arpád későbbi vitaindítója pedig olyan érett írás, amely esztétikai koncepciót és elfogadható, korszerű művészeteszményt fogalmaz. Az Egyszemű éjszaka esztétikája központi tényezővé avatta a művészi formát és következetes formabontóssal küzdött a forma jogaiért. Balia Kálmán Írása szinte teljes egészében fogalmi oldaláról — korszakok, líratipológia, esztétikai fogalmak — közelíti meg irodalmunk létkérdéseit. De míg Tőzsér koncepciót fogalmazott, Bafla alig kínál új összefüggésrendszert — Koncsol László is szemére veti-, csupán a meglévőket rombolná le — sikertelenül. Vajon miért? Rendhagyó vitaindítót irt Balia Kálmán, szinte nem állít olyan tényt, felismerést vagy következtetést, amit védeni is lehetne. Nem problematikus, azzal provokál, hogy nincs igaza. A vele rokonszenvezőknek is meg kell elégedniük szándéka tisztaságának és jóhiszeműségének hangsúlyozásával, de mihelyt védeni próbálják állításait, tévedésekbe esnek (Varga Imre) vagy másról kell beszélniük (Grendel Lajos, Zalabai Zsigmond). Megfogalmazásaival még jóindulatú oponensei (Tőzsér, Koncsol) sem érthetnek egyet. Balia nem sejti, hogy kérdései felvetésével és kétségei megfogalmazásával egyidőben — és általuk — megcáfolja vélt igazságait: amit felvet, megkérdőjelez és elutasít, az a szlovákiai magyar írásbeliségnek létéből fakadó, mai dilemmarendszere. Máshol így nem fordulhat elő. Autonóm életérzésben és gondolati tartomány. Balia megállapításai pedig ci fentebb említett formakultusz válságának bizonyítékai és annak jelei, hogy a nemzetiségi irodalmi gondolkodás ezen típusa formális utakra kalandozott és szem elől tévesztette a lényeget. S még egy meglepő gyanú: ezt a gondolkodást helyzetének felismerésére való képtelensége az ősellenségnek kikiáltott dilettantizmus vészes közelségébe, szinte a szomszédságába sodorhatja! Hat évtizedes irodalomtörténetünk arra a felismerésre ösztönöz, hogy a nemzetiségi — kisebbségi — irodalmakban a dilettantizmus jelenléte lényegesebb kérdés, mint a nemzeti irodalmakban. Fábry Zoltán egyik első komoly kritikusi tette az Új Auróra irodalmi almanach 1924- es évfolyamának az esztétikai megsemmisítése volt. Tudjuk róla, hogy a későbbi években is legkérlelhetetlenebb ellenfele lett a jobboldali és konzervatív irodalmi érdekszövetségeknek, klikkeknek, a kvaterkairodalomnak, ahogy ő nevezte, a dilettantizmusnak. Irtóhadjáratát egészen a második világháborúig folytatta. De az ötvenes évek elején álláspontja megváltozott, a gyomot irtó kertészből egyszerre tanító és nevelő pedagógus lett, bár kritikáinak anyaga nem kevésbé kezdetleges irodalom, mint azelőtt. Változása indokát ismerjük, de egy vonatkozásáról még nem beszéltünk. Az irodalmi dilettantizmus jellege is megváltozott. Az első köztársaság dilettánsai és kvaterkaírói reakciós politikai pártok hatalmának árnyékában vagy az egyház védőszárnyai alatt végezték tevékenységüket, a haladás-ellenesség és a maradiság szócsövei voltak, s ugyanakkor a hatalom és a lehetőségek részesei. Fábry számára, az író számára eszmei és politikai ellenfelek. Ha pedig egyetemesen nézzük a helyzetet, a tizenkilencedik és huszadik század magyar irodalmi dillettánsai grófok, nagyasszonyok, úrhölgyek és főúri vagy hatalmi keayencek. A szocialista irodalom dilettánsa ettől kevesebb: avatatlan kontár, alkotni szeretne, de nincs hozzá ereje. Teremteni akar, de nincs miből. De nem kiváltságos s nem is politikai ellenfél — amíg nincs hatalma és ereje hozzá, hogy fékezze a tényleges alkotóerők kibontakozását —, talán ha szegény rokon. Nemzetiségi irodalmunknak a dilettantizmus lehet szervezeti, kiadópolitikai vagy közérzeti, tehát másodlagos problémája, de központi kérdése aligha, mert az alkotómunkát és a következetes írói törekvéseket nem fékezheti. A kérdés korszerűbb összefüggéseire utalva egy kínálkozó paradoxonnal jellemezném a helyzetet: irodalompolitikai dilettantizmus lenne azt hinni, hogy minden bajunknak a dilettantizmus az oka! Balia Kálmán éppen csak utal a dilettantizmus kérdésére — a vitatott antológia „protokolóris'' szerkesztői koncepciója és irodalmunknak valamilyen külső hatásokra létrejött „egysége” kapcsán, hangsúlyosabban később merül fel a kérdés (Grendel Lajos és Zalabai Zsigmond írásaiban). „Nincs talán még egy irodalom egész Európában (sem többségi, sem kisebbségi), melyben a valóságos irodalmi értékeket olyan halálos öleléssel fojtogatná a dilettantizmus, és önképzőköri irodalmárkodós, mint a miénk” — írja Grendel. (Hét, 43. szóm). Szó esik még klikkekről, „hamisan értelmezett egységéről, melyben a dilettáns és a jó irodalom kényszerű ölelésben vannak együtt a kiadói tervekben, könyvkereskedések kirakatában és a könyvespolcokon. Kétségtelenül van ilyen jelenség. De nem csak ilyen! És nem ez a komolyabb. Nemcsak dilettáns vers és próza — költő és író — van, hanem a kritikai szemléletnek és elvont gondolkodásnak is megvan a maga — bár talán nehezebben tetten érhető — dilettantizmusa. S ha már keresztes hadjáratot indítunk mindenfajta avatatlanság és kontárkodás ellen, teljes terjedelmében tegyük és a súlypontokra mérjük a döntő csapást. Vizsgáljuk meg Balia Kálmán írásának gondolati színvonalát! (Előrebocsátom, hogy nem akarom őt dilettantizmusban elmarasztalni, felkészültségét ismerem, de lehetetlen nem figyelmeztetni arra, hogy Ballát gondolkodásának formális jellege mily közel sodorta a dilettantizmushoz. Meggyőződésem, hogy néha többet — mélyebbet — gondol, mint megfogalmaz és mást érez, mint leír, de esetünkben csak megjelent szövege elemezhető.) A vita során Zalabai hiányolja Ballánál a történetiséget. Joggal. Mintha Balia nem ismerné ezt a szemléleti kategóriát. Történelmietlen a messianizmus kérdésének értelmezésében, a „nemzeti kultúra részekre bomlásának dogmája" esetében. Az alapkérdés — van-e költészetünk? — formális definíciójában — igazában nincs, segédfogalomként van — ugyancsak. Balia is tudja, hogy a fentebb említett „dogmát" — amennyiben van ilyen — nem valami rosszindulatú történetíró írta, hanem a XX. századi történelem, tehát azok a világerők, melyek a népközösségek sorsát hatalmi- és érdekösszefüggések értelmében intézték. Látja, hogy az erre válaszoló kisebbségi „messianizmus" az adott gondolkodói kapacitás legkézenfekvőbb válasza volt, de azt már nem ismerik el, hogy az állandósult állapotra — nemzetiségi létre — való, talán hasonló alapállású mai válasz már nem ugyanaz. A kérdésben Koncsol Lászlónak van igaza: „A nemzetiségi kisebbségi létforma nem elvont kategória, amellyel könynyedén játszadozhatunk, hanem az egyén sorsában valósul meg percenként, s engem, bevallom, igazán mélyen ez a kultúra (szlovákiai magyar nemzetiségi írásbeliség — D. Gy. megjegyz.) is ebből a szempontból érdekel." (Hét, 44. szám) Tegyük hozzá, hogy a nemzetiségi írót is ennek a kérdéskörnek az alkotói feltárása érdekli. De látnunk kell, hogy Győry Dezső messianisztikus költői attitűdje és Tőzsér, Gál Sándor „kisebbségi heciyibeszédei“ (Balia kifejezése) nem ugyanazok, még akkor sem, ha részben közös bennük a válsághelyzetét érző költő romantikus pátosza és heroizmusa. Ennek ellenére formakultúrájuk, programjuk történeti értelemben alapvetően más. Meglehet, hogy Baliának azok a versek tetszenek, melyekben a gondolatok „nem válnak eszmékké, hanem érintkeznek az egzisztenciávoi" (mi más ez a terminológia és jelentése, mint fiatalosan romantikus, ezoterikus költészeteszmény?), de ezt a saját esztétikája megkörvonalazásával és elfogadtatásával kellett volna a világ tudtára adnia és nem egy történelmileg kialakult, felelős és közösségszempontú irodalomeszmény megkérdőjelezésével. Koncsol Lászlónak akkor is igaza van, amikor kijelenti, hogy „létet és kultúrát nem lehet egymástól elszigetelten vizsgálni .. .”, értelmezni. Ezzel a megállapítással a valósógszemiélet és gondolkodásmód dialektikáját érintettük. A korszerű —• és színvonalas — gondolkodásmódnak előfeltételei a dialektikus logika és a történetiség értékelő módszere. A modern világ összefüggésrendszereinek védtelen megnövekedése, a civilizációs robbanások, a tudományos-műszaki forradalom olyan információs zsúfoltságot és szemléleti áttekinthetetlenséget teremtett, hogy a dialektikus gondolkodásmód és DUBA GYULA történeti folytonosság elméletét és módszerét, a társadalmi változások dialektikájának elméletét még ott is alkalmazzák, ahol a marxista filozófia társadalmi következtetéseit és gyakorlatát elvetik. A korszerű gondolkodás csak dialektikus lehet, s ezzel kapcsolatban figyelmeztetnünk kell irodalmi gondolkodásunk és valóságszemléletünk dilettantizmusának új vonásaira és méreteire, melyek a korszerűség igényének növekedésével párhuzamosan mutatkoznak. Irodalmunkban az utóbbi évtizedben kimunkált formakultúra túlhangsúlyozása irodalomtörténeti és kritikai gondolkodásunk formális voltát, teljesség hiányát és felületességét eredményezheti! Balia Kálmán egyik állítása ugyanezen kérdéskörbe sorolható: „a létkérdést Európában nem lehet közösségileg kifejezni, minthogy átélni sem. (...) A nemzet sorskérdéseit Gál allegóriák és magyarázó utalások avittságába mártja, elkerülve a mindenkori jelent: az egyén konkrét létélményét és ennek hű kifejezését. „Balia eltévedt a fogalmak között", írja Koncsol László, s ismét igazat adunk neki. Az igazság összetettebb, mint Balia véli. Ki tagadná, hogy a költő „sorsot próbál kifejezni", „önmaga felől közelítő világhoz" (Tőzsérről írja Balia), de ki bírná megcáfolni, hogy a művész egyéni alkotótevékenysége közösségi, társadalmi közegben valósul meg és abban az esetben, ha alkotói eredményei nem fejeznének ki mások számára hozzáférhető — tehát közösségi — tudattartalmat, — ami lehetetlen —, akkor kevésnek bizonyulnának. Az író nem szabadulhat szűkebb közösségétől, melynek életvalósága munkáját lehetővé teszi, mint ahogy Földünk sem szabadulhat a Nap vonzásából, amely melegével életerői megújulását biztosítja De az író „szabadulása" nem is lenne „kifizetődő", mert a közösségétől elvonatkoztatott — szublimált — egyéniség valószínűleg a semmivel egyenlő, ízetlen, szagtalan, életképtelen halott anyag, mint a desztillált víz, mely csupán arra alkalmas, hogy — például akkumulátorba töltve — idegen indítékú energiaképződés közege legyen. Értem, hogy Balia kitétele arra kellett, hogy versízlését és költészeteszményét érzékeltesse, de a fogalmakat akkor is nagyobb tisztelettel övezhette volna. A költői szubjektivitás versbéli szerepe nem olyan egysíkú, mint gondolja. Leegyszerűsítve: ha nincs közösségi élmény és kifejezési lehetőség, akkor mire valók a csoportlélektantól a néprétegek és osztályok mozgásának törvényszerűségeit vizsgáló történelmi és szociológiai tudományok, mi re a statisztika rés közvéleménykutatás,. s mire alapul a művészetek tömeghatása? Bizonyára arra, hogy a létkérdést Európában lehet közösségileg kifejezni és átélni is. Ennek az igazságnak a megértéséhez csupán annyi szükségeltetik, hogy a személyiségben harmonikusabb legyen az egyéni és közösségi fogalmának az átélése. 14
