A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-02 / 5. szám

MÓRICZ ÉS MÓRA

Aki figyelemmel kiséri a magyar irodalmi élet eseményeit, tudja, hogy az utolsó három évben több kiemelkedő írónk centenáriumát ünnepeltük: 1977- ben Ady Endréét, 1978-ban Krúdy Gyuláét, most 1979-ben pedig Móricz Zsigmondit és Móra Ferencét. És a nagy jelentőségű centenáriumok sorozata ezzel nem ér véget, hiszen hátra vannak még a közeli években Ady és Móricz további nagy kortársainak: Kaffka Margitnak, Babits Mihálynak, Juhász Gyulának, Kosztolányi Dezsőnek, Tóth Árpádnak a százéves. évfordulói.

Ezek a halmozódó centenáriumok visszaidézik emlékezetünkben azt a csodálatos korszakot, melyet a magyar irodalom a XX. század első két évtizedében élt át. Nagy nemzetek irodalmában is ritkán fordul elő olyan nagyarányú csillagképződés, mint amilyent akkori irodalmunkban tapasztalunk. És nemcsak az irodalomban, hanem a művészetekben és a tágabb értelemben vett szellemi életben is. Gondoljuk el, hogy Adyékkal, Móriczékkel egyidóben lépnek fel a zene világszínvonalú magyar képviselői: Bartók és Kodály, a képzőművészetben Lechner Ödön, Rippl- Rónai József és Medgyessy Ferenc, az esztétikában Lukács György stb. Amint tudjuk: a hatalmas csillagképződésben az 1908-ban induló Nyugat folyóirat a katalizátor szerepét töltötte be.

A századelő nagyszerű szellemi pezsgésének irodalmi viszonylatban az a legnagyobb jelentősége, hogy ekkor a magyar irodalom behozta azt a késést, fáziskülönbséget, mely közte és a külföldi modern irodalmak közt volt, s utolérte az európai fejlődést. Ezt,mutatja az a gyors és egyenértékű reagálás, amely Kassák Lajos fellépésével az avantgárd mozgalmakra történt.

Most nézzük meg azt, hogy az 1979-es esztendő százévesei: Móricz Zsigmond és Móra Ferenc milyen helyet foglalnak el a századelő, illetve a két világháború közti szakasz magyar irodalmában és a magyar prózairodalom egész fejlődésében.

Ami Móricz helyét illeti, annak kijelölését a magyar irodalomtörténetírós megnyugtató módon végezte el. A magyar Parnaszuson Móricz helye Ady közvetlen közelében van, s ez helyes, mert a prózaíró Móricz arra törekedett, amire a költő Ady: a „magyar ,ugar“-nak,

magyar elmaradottságnak forradalmasító felmutatására, a

tarthatatlan állapotok megváltoztatására. A változás és változtatás módjait, útjait kereső Ady a szemeit elsősorban a munkásságra függesztette, és — annak ellenére, hogy nem volt szocialista költő - meglátta és versek hosszú sorában meg is énekelte a munkásosztály történelmi hivatását. Móricz szemei az agrár jellegű magyar társadalom legnépesebb osztályára, a parasztságra tekintettek, és a társadalom megváltoztatásának kulcskérdését a szegényparasztsóg földhöz juttatásában látták. Ady és Móricz szemlélete a század első két évtizedében jól kiegészítette egymást és együttesen mintegy megtestesítette, jelezte a munkás-paraszt szövetség korszerű gondolatát. És ez a kettőség a két háború közti időben is hatékony maradt: Móricz akkor is parasztorientációjú volt, de azzal, hogy szenvedélyesen harcolt Ady örökségének tisztántartásáért, továbbéltette Ady előremutató társadalomszemléletét is.

Ady és Móricz az irodalmi hagyomány értékelésében is közel állnak egymáshoz. A korábbi magyar költészet legnagyobb alakjait Csokonaiban és Petőfiben látták. Csokonai azért nőtt a szívükhöz, mert nyomorúságos életviszonyai közt korszerű emberré és költővé tudott érni, megihlették őt a kor leghaladóbb eszményei, és művészi formában is felzárkózott az európai fejlődéshez. Petőfiben a társadalmi és politikai tisztánlátást, a következetes és meg nem alkuvó forradalmiságot csodálták. Petőfi nem alkuszik — ez a címe Ady nagy Petőfitanulmányának, és meg kell mondani, hogy a magánéleti vonatkozásokban nem egyszer ingatagnak, gyengének bizonyuló Ady sem alkudott a politika, a politikai meggyőződés kérdésében. És ez volt a jellemző Móriczra is, aki a két háború közti időben élesen elhatárolta magát a népelnyomó rendszertől, és az azt kiszolgáló irodalmat kemény szavakkal bélyegezte meg: „Törjön el az a toll, amely jogtalanságot fuvoláz és igazságtalanságot muzsikál, még ha a legragyogóbb művészettel is".

Milyen helye van Móricznak a magyar széppróza fejlődésében? Jogoson tartják őt azon irányzat, a kritikai realizmus kiteljesítőjének, melyet a magyar irodalomban Eötvös József honosított meg, és néhány művel Mikszáth folytatott. Móricz Eötvöst igen nagyrabecsülte. Ez az arisztokrata származású író olyan ars poeticát vallott, mely

a kor plebejus íróinak is dicséretére vált volna. „Kit nem hevít korának érzeménye, szakítsa ketté lantja húrjait!" - írta. Eötvös társadalomkritikáját a korabeli polgári forradalmak eszményei irányították; A falu jegyzöje-ben elrettentő képet festett a hazai állapotokról, a Magyarország 1514-ben című kitűnő történelmi regényében pedig Dózsa György példáját idézte a reformoktól húzódozó uralkodó osztályok elé. Móricz kora száz évnyi távolságban van Eötvösétől, de a feudális uralkodó osztályok még mindig vezető szerepet játszanak Magyarországon; az elháríthatatlan politikai fejlődést mutatja viszont az, hogy a munkásosztály és mozgalma már kibontakozott és 1919-ben az erejét is megmutatta. Móricz kritikai realizmusát tehát az új, a módosult társadalmi és irodalmi fejlődés befolyásolja, és nagy szerepet játszik az a körülmény is, hogy az ő esetében nem egy felvilágosult, az osztályát messze meghaladott, de a forradalomtól mégis csak félő arisztokrata nyilatkozik meg, hanem olyan plebejusi indulatoktól feszített író, aki. belülről, azonosuló mádon szól a nép bajairól, és akinek kritikai realizmusa már a feudalizmus semmilyen továbbélését nem ismeri el.

Meg kell jegyezni, hogy Móricz a pólyája elején, az olyan művekben, mint a Nem élhetek muzsikaszó nélkül és a Kerek Ferkó, még megkegyelmezett volna a magyar társadalmi fejlődés sajátos osztályképződményének, a dzsentrinek. Ebben az átmeneti engedékenységében viszont nem Eötvös hatósót kell látni, hanem Mikszáthét. Eötvös, osztálykorlótai ellenére is, ugarnak látta a magyar társadalmat. A később fellépő polgári eredetű Mikszáth is érezte ezt, de ő nagyobb részt még elgyönyörködött ennek az ugarnak a vadvirágaiban és a talajt elborító gazra csak néhány művében döbbent ró (Különös házasság, Két választás Magyarországon, A Noszty-fiú esete Tóth Marival). A mondottak után érthető, hogy Móricz kritikai realizmusa - a változott viszonyok szükségszerű módosulásai között — nem Mikszóthot, hanem Eötvöst folytatja, és A íalu jegyzőjének az ő életművében a Kivilágos kivirradtig, az Úri muri és a Rokonok felelnek

TURCZEL LAJOS

meg. A Mikszáth-hatóst - mely főképp a fentebb említett korai dzsentri-regényekben nyilvánult meg — Móricz gyorsan levetkőzte, és Mikszáth falulátósóval ellentétben formálta meg a novellisztikájában döntő fordulatot jelentő Hét krajcár-novellákat is. — (Ezekből az összevetésekből persze nem kell olyan következtetéseket levonni, melyek Mikszáth művészi tehetségét megkérdőjeleznék. Mik-' száth olyan nagy művész volt, hogy a már-már korszerűtlenné váló anekdotikus prózával is rendkívüli hatást tudott kiváltani. A humora páratlanul gazdag és a szatíra iránti érzéke világszínvonalú.)

Most nézzük meg azt a portrét, pályaképet, melyet Móra Ferencről alakított ki a magyar irodalomtörténetírás.

Nagyban-egészben ezzel a portréval is elégedették lehetünk. Való dolog, hogy Móra elsősorban nem szépirodalmi alkotásaival, hanem publicisztikai írásaival vette fel a harcot a magyar társadalom elmaradottsága ellen. Meg kell említeni, hogy 1913-ban felségsértési pert indítottak ellene a Magyar Barbaria című írása miatt. Az első világháború idején és az 1918/19-es forradalmak alatt született publicisztikájának és a Földhözragadt és Földnélküli Jánosok nyomorúságát bemutató harmincas évekbeli riportjainak ott a helye a „magyar ugar" (vagy mondhatjuk így is: Magyar Barbaria) megváltoztatásáért küzdő irodalom értékes dokumentumai között. És hangsúlyozni kell, hogy a szegényparasztság helyzetéről írt megdöbbentő riportok a pár évvel később kibontakozó és híressé váló magyar szociográfiai irodalomnak is egyik fontos előzményét képezik.

Amit az irodalomtörténetírás Móra-portréjában bizonyos fokig kifogásolni lehet, az: egyes vonások túlhangsúlyozása s más vonások hangsúly nélkül hagyása.

Túlhangsúlyozzák például Móra „kismester" voltát. Ezt a minősítést az író önjellemző kijelentéseire alapozzák: .^Engem túlbecsülnek, én az irodalomnak csak barkácsoló kismestere vagyok - írta. — Én utánam nem maradnak piramisok, sokat kell fúrnom-faragcsálnom. Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kclompszó vagyok a magyar mezők felett. . . Nem vagyok csillag, csak rőzsetüz, de az, amíg ég, meleget tud adni egyszerű embereknek".

Ha figyelmesen olvassuk ezt az önjellemzést és a hozzá hasonló megnyilatkozásokat, akkor azt látjuk, hogy ezekben nemcsak szerénység van, hanem büszke önérzete és öntudata is egy olyan írónak, aki a kisebb műfajok keretében nagy művészetet tudott létrehozni. És hozzá kell tennünk, hogy a számára nem vonzó nagyobb kompozíciókban is sikeresen próbálta ki az erejét.

Bizonyos hangsúlybiányt lehet érezni Mórának mint ifjúsági írónak az értékelésénél. Ilyen jellegű alkotásait magasra értékelik, de nem mondják ki azt, hogy nincs nála nagyobb ifjúsági írója a magyar irodalomnak, és gyermek- és ifjúsági irodalmunkban a legteljesebb életművet ő alakította ki. A teljességet az is mutatja, hogy a verses költőként közepesnek mondható író a verses gyermekirodalmi alkotásaiban (A didergő király stb.) magasan maga fölé emelkedett és örökszépet alkotott.

Ami Mórának a szépprózánkban való helyét és kötöttségeit illeti, őt kétségtelenül erős szálak fűzik Jókaihoz és Míkszáthoz. Nem lehet említés nélkül hagyni a néprajzi motívumok gazdagságát sem, melyet Móra az általa rendkívül tisztelt és szeretett szegedi írótársának, Tömörkény Istvánnak a példájára - és persze saját népközelségének a hatására is - alkalmazott.

Szóljunk még röviden Móricz és Móra szellemi rokonságáról és kapcsolatáról. Mindkettőjüket Petőfihez méltó mélységes népszeretet jellemzi. A parasztság írói voltak, a népből jöttek és a nép életét belülről ábrázolták. Jól ismerték és becsülték egymást, s tudatában voltak közös vonásaiknak is. Az a kijelentés, amit Móra önmagára tett - „a fajtám írnoka" vagyok - Móriczra is teljes mértékben ráillik. Ugyanígy megvan a kölcsönös érvényessége annak a szép jellemzésnek is, amely Móricz tollából Móra halálakor született meg: „Gyöngyöket szólott és csiszolt drágaköveket kutatott. Elment és vele eltűnt a magyar irodalomból egy eredeti, sajótlagos, meghatóan őszinte és megilletöen ragyogó magyar szín".

Móricz találó jellemzéséhez, gyöngyszavaihoz azt a tiszteletteljes megjegyzést fűzhetjük, hogy az a ragyogó magyar szín, melyet Móra és ő képviseltek irodalmunkban, a halálukkal nem tűnt el. Továbbélését mostani nagy népszerűségük U bizonyítja. Ha nem is tartoznak már azon írók közé. kiknek stíluseszménye és művészetszemlélete a mai irodalmat aktívan termékenyíti, műveik az olvasók széles tömegeit továbbra is gyönyörködtetik, nevelik, nemesítik.

14