A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-27 / 43. szám

ELENA, A PARTIZÁN A fasizmus elleni felszabadító harcok­ban számos nő is részt vett — parti­zánként, valamely katonai alakulat tag­jaként Ezek egyike volt Elena Chuťko­­vá-Lítvajová. Bizony nem volt könnyű felcserélni a békés családi otthont a horcosok vi­szontagságaival, ott menetelni, 'harcolni jó és rossz időben a férfiak oldalán, látni a rengeteg borzalmat, vért. Meg kellett küzdeni a falusi környezetnek a harcoló nővel szembeni ellenszenvével, szem előtt tartva az ellenség kegyetlen módszereit. xxx Elena Litvajová, az SZLKP KB Elnök­ségének tagja, a Szlovákiai Nők Szö­vetsége Központi Bizottságának elnöke egy katonai díszszemle alkalmából harckocsizókkal beszélgetett. Meg­ígérte, hogy meglátogatja alakulatu­kat, megismerkedik életükkel, kemény kiképzésükkel. ígéretének azután eleget is tett. Meglátogatta a Szlovák Nem­zeti Felkelés nevet viselő alakulatot, s megtekintette a forradalmi és harci ha­gyományok termét. Elbeszélgetett a ka­tonákkal és a tisztekkel. — Szeretem a csehszlovák néphad­sereget, mert katonák és partizánok kö­zött éltem át a vérzivataros időket... Egymás után záporoztak a kérdések: „Sok országban járt már. Ismeri az ot­tani emberek életét. Mi tetszik nekik nálunk?" „Mik a Nőszövetség feladatai a CSKP XV. kongresszusa után? Ho­gyan vélekedik a fiatal férfiak és nők kapcsolatáról?" A kérdezőket teljes mértékben kielé­gítették a sokféle kérdésekre kapott vá­laszok, amelyeken meglátszottak a sok­éves politikai munkában szerzett ta­pasztalatok. Tizenkilenc éves volt, amikor részt vett a felkelésben, a felszabadulás után tisztségviselő az ifjúsági szervezetben, tagja a CSKP és az SZLKP Központi Bizottságának, a Szlovákiai Nők Szö­vetsége Központi Bizottságának elnöke, 1971-től a Csehszlovák Nők Szövetsége Központi Bizottságának első alelnöke, a Nemzetközi Demokratikus Nőszövet­ség és a Békevilágtanács tagja. A társadalom megbecsüli érdemdús munkásságát: Munka Érdemrenddel, Vörös Csillag Érdemrenddel, Győzelmes Február Érdemrenddel és számos más kitüntetéssel tüntették ki. — Örülök, hogy ha fiatalok között lehetek. Nagyon jól érzem magam a körükben. Szóba kerültek a korszerű harcászati eszközök is, hogy vannak újoncok, akik félnek a harckocsitól, az acélkolosz­­szustóf. — Semmi az egész. Majd elmúlik. Mit gondolnak, milyenek voltunk mi fiatal korunkban? Mi is féltünk. — Igen meggyőzően hatottak a szavai ón­nak az asszonynak, aki két nővérét veszítette el a felkelésben, s ő maga Is csaknem életét vesztette a harcok­ban. Overallba öltözött, s a tisztekkel ma­ga is beült az egyik harckocsiba, mely nagy dübörgéssel elindult. Gondolatai visszakalandoztak a múltba, amikor a partizánháborúban nem volt nehézfegy­verzet, s a tankokkal és repülőgépek­kel az emberek csak géppisztolyokkal meg puskákkal szálltak szembe, de úgy, hogy még a tölténnyel is takaré­koskodniuk kellett, mert abból sem volt elég. X x x Megint elveszítette az eszméletét. Mellsebéből szivárgott a vér. Minden cseppjével mintha az élet távozott vol­na belőle. Kisvártatva megint magához tért. Zsebkendőjét sebére szorította, a másik kezében pisztolyát szorongatta. Már csupa vér volt mellén a ruhája. Amikor elhalt a fegyverropogás, fel­­tápászkodott és minden erejét meg­feszítve elindult a falu felé. Támoly­­gott, nehezen, kapkodva szedte a le­vegőt, és véres nyomot hagyott maga után a hóban. Egyre nehezebben ha­ladt előre. Egyszerre csak ott látta ma­ga előtt az első házat a faluszélen. Odatámolygott az ajtóhoz, nekidőlt és elvágódott. Kijöttek az emberek és be­vitték a házfcra. Anička Hejkalová ott tartotta a kötszert a sebén, hogy tud­jon lélegezni a sebesült, akinek egyre emelkedett a láza. Elhívták oz öreg orvost. Szomorúan állapította meg: „Emberek, reményte­len az eset. Tüdőlövés .. Bár alig volt remény, Hejkalék min­den lehetőt megtettek, hogy kimentsék a lányt a halál karmai közül. Vaszil Mahno, a kalištei partizáncso­port parancsnoka úgy döntött, hogy el kell innen vinni a lányt, mert minden pillanatban visszatérhetnek a németek. Elenát, aki élet és halál között lebe­gett, felvitték az erdőben ásott föld­kunyhóba. Braun doktor bekötözte a sebét. Három végtelennek tűnő, hosszú nap telt el. Elena állapota egyre rossrab­­bodott. Hörgött, nem tudott enni, se­be elgennyedt, vérmérgezés és fulladás fenyegetett. Bajtársai ismét levitték Hej­­ka lékhoz. A fiatal szervezet minden erejével ellenállt a halálnak. Lassan beállt né­mi javulás. Megszűnt a görcsös köhö­gés, fokról fokra visszatért a lányba az élet. Pár nap múlva mór tudott néhány lépést tenni. A fiatal szervezet legyőz­te a halóit. Akkor meg kitört a tífusz Kalištéban. A parancsnok igyekezett kimenteni Ele­nát a járványtól megfertőzött faluból. De még nagyon gyenge volt a lány, aki azonban nem akart továbbra is terhére lenni a jótevőinek. így aztán a partizánok mégis magukkal vitték. Elena élete megint csak hajszálon függött. Még idejében sikerült bajtár­sainak kimenteniük Kalištéból, melyet a németek Baláže faluval együtt fel­égettek. lakóikat legyilkolták. xxx A Vörös Hadsereg katonái meghoz­ták a felszabadulást, a régen várt bé­két. Vége volt a háborúnak. Elena még gyenge volt de nagyon vágyott haza, a szülőfalujába. Ez visszaadta az ere­jét. Végre otthon! A Chúťka család véres adót fizetett a szabadságért. Elenának mindkét nő­vérét meggyilkolták a németek. Kifosz­tották az országot, mindenütt pusztí­tást, romokat, nehezen gyógyuló sebe­ket hagyva maguk után. A mindössze húszéves Elenának ha­­tolmas volt az életkedve. Dolgozni kez­dett, újjá kellett építeni a háború pusz­tításai után az országot. Feltartóztathatatlanul múlik az idő s legendákat fon a hős szlovák partizán­lány, Elena alakja köré. JOZEF KENI2 Felvételek: arch. Elena Litvajová Valentyina Nyikolajeva-Tyereskovával Élena Litvajová a Szlovákiai Nők Szövetsége küldöttségének élén az egyik hősi emlékműnél elhelyezi a hála és a kegyelet virágait Chúťka, az apa haladó szellemben nevelte a három lányát. Az uhroveciek munkások, parasztok, kisiparosok és kiskereskedők voltak. Amikor 1944 őszén-telén a felkelők visszavonultak a hegyekbe, Elena Chuť­­ková barátnőjével, Mária Turkovával csatlakozott a partizánokhoz. 1944. december 11 volt. Jóllehet a németek féltek a szlovák hegyektől, stratégiai érdekeik azt kí­vánták, hogy mégiscsak behatoljanak, leküzdve félelmüket. Géppuskás alaku­latokkal meg farkaskutyákkal hajtották maguk előtt a partizánokat. Elena partizáncsoportja Kalište falu­ban húzódott meg. Egyszerre csak fegyverropogásra lettek figyelmesek. „Azonnal el kell hogyni a falut s meg kell védeni a lakosságot a németek­től!"' — hangzott a parancsnok utasí­tása. Elena gyorsan belebújt a télikobátjó­­ba, fogta a puskát meg a tarisznyát és futott a többiekkel. Lihegve haladt elő­re a magas hóban, alig emelte a lá­bait. Eldobta a nehéz batyut. Az előtte haladó katona golyótól ta­lálva felbukott. Egyszerre csak ő maga is furcsa gyengeséget, melle körül va­lami szokatlan melegséget érzett. Le­roskadt a hóba, nem tudta, hol van, mi történt vele. Pár pillanat múlva visszanyerte az eszméletét, de nem tu­dott mozdulni. Hangokat hallott, bajtár­sai hangját, akik a hátára fordították: „A vadállatok! Meglőtték! Este majd eltemetjük. De most rohanás tovább!” 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom