A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-08 / 36. szám
Egyik este a lefekvés után sokáig nem tudtam elaludni. * Éreztem, hogy ő sem alszik. Egyszer aztán mellém feküdt, hozzámbújt és suttogta: — Ne haragudj rám, Gábor, ne haragudj ... Könnyes volt a szeme. — Nem haragszom — mondtam. Szőke fejét a mellemre vontam, mint akkor ott, a folyóparton. Hallgattunk. Akkor a hallgatás jobjs volt, többet jelentett száz kimondott-szónál. A felhők közül néha kivillant a hold nagy fehér tányérja, tompa fény ömlött a szobába. Egyhangúan ketyegett az óra, a kiságyban meg te szuszogtál csendesen. Jó alvó voltál... Valahol a faluban legények daloltak. Néztem a fehér mennyezetet s rajta életem, sorsom filmváltozatának pergését. Anyád köré csoportosultak az emlékek. Megelevenedett, életre kelt minden újra, kezdve az állomási találkozástól a mai napig. Ma sem tudom, mit éreztem iránta: szerelmet, sajnálatot vagy szeretetet. Megmagyarázhatatlan, édes keserűség keveréke hullámzott bennem ... Azon az estén ismét egymásra találtunk, és a régi, megszokott mederben folyt tovább az életünk. És újra megkezdődött a munka: tanítás, távtanulás, az esti gyűlésezések. A fiatalok is jelentkeztek: színdarabot kellene tanulni. És beköszöntöttek az őszi esőzések, a sötétség, a sár, a velőkig ható hideg nyirkosság. Egyik este a komiszár állított be hozzánk fáradt szomorúsággal. Hallgatagon ült sokáig, cigarettázott, néha megivott egy-egy kupicával. — Baj van — szólalt meg végül. — Micsoda? — Kolhozt akarnak. — Kik? — A járásiak - mondta gyűlölködve. - A földosztás csak mézesmadzag volt... Minek adták, minek, ha most elveszik?!... Rögtön államosíthatták volna a földeket, mint a gyárakat, bányákat, most rátudná az ember, könynyebben belenyugodna. Csak hát azt nem merték megcsinálni, mert azt ők is nagyon jól tudják, hogy több a paraszt, mint a gyáros. Vesszen meg, mint a kutya, aki kitalálta! Nagy elkeseredés borongott a hangjában és rettenetes gyűlölet parázslott a szemében, őszintén srólva, meglepett a komiszár magatartása, a földhöz való ragaszkodása. Hiszen alig néhány éve, hogy kapta, máris hozzánőtt, mintha évszázados gyökerek kötnék hozzá. Vagy csak a régi vágy élt benne, az ösztönös földéhség, annak a tudata, hogy a föld megélhetést biztosít, s nem utolsósorban emberséget is ád? Vagy ez is csak amolyan hamis illúzió, hamis paraszti romantika? Mindegy, teljesen mindegy, hogy illúzió-e vagy romantika. Tény, hogy annak idején fegyverrel a kezében harcolt a hegyekben az embertelenség ellen. Házat és földet kapott, s végre kiegyenesíthette a derekát, magasra vethette a fejét, s a megkapott emberség tüzétől kivirulhattak arcán a sebhelyek. Most mégis veszélyt érez. Hamisnak érzi az illúziót és a romantikát, amelyek az emberség fényébe borították. Csalóka, színes délibáb volt az egész, szivárványszíneket tükröző buborék, ami egyetlen érintésre elpattan. — A szövetkezet kollektív gazdálkodás — mondtam a komiszárnak —, nem veszik el senkinek sem a földjét. Bántón felnevetett: — Szép szavak, tanító elvtárs, nagyon szép szavak .. . Hát persze, semmi az egész, csak minden közös . .. Közös a föld, a ló, a tehén, aztán majd közös lesz a házam, a ruhám, talán még a feleségem is, kutya istenit ennek a rohadt világnak! Nem, tanító elvtársam, nem, én az ilyen közösködésből nem kérek! — Őszintén szólva behatóbban még nem foglalkoztam a kérdésekkel, de azt határozottan tudom, hogy senkinek nem veszik el a földjét. A komiszár maga elé meredő szemmel hosszan elgondolkozott. — Én meg azt mondom, tanító elvtárs, olyan ez, mintha levágnák az ember két karját aztán visszaadnák mondván: tessék, itt van, dolgozz velük, hiszen a tiéd . . . Azzal elköszönt és elment. Bár elment, mégis otthagyta az elkeseredését és a gyűlöletét, ami igen megrendített és elgondolkoztatott. Életét kockáztatva harcolt a hegyekben a szabadságért, a munkáshatalom létrejöttéért, és most, a szövetkezesítés gondolata mégis szembefordítja a rendszerrel, amiért vérét hullatta. Ellentmondásos, rettenetes tragédia! Mi hát a helyes és igazságos állásfoglalás!? A járási pártbizottságon megszereztem minden anyagot, ami a szövetkezetesítésre vonatkozott, azonkívül elmentem a járás egyetlen falujába, ahol már megalakult a szövetkezet és körülnéztem. Természetesen ahhoz, hogy helyes nézet alakuljon ki bennem, sok más egyéb is megfordult a fejemben, sok minden felderengett a múltamból. a szülőfalumhoz fűződő emlékeimből. Úristen, mennyi haragot, gyűlölködést, harcot, küzdelmet, vért, hazug szerelmet és boldogtalanságot váltott ki a föld, a földéhség! Mert például el lehet-e felejteni a Lánczi család tragédiáját? . . . Ifjabb Lánczi István menyecskét vitt a házhoz, mivel meghalt az édesanyja és asszony nélkül maradt a porta. Néhány évig szép megértésben éltek a fiatalok az öreg Lánczival. A tizennyolc hold föld éppen elég gondot és munkát adott a családnak, amikor azonban elfogyott az öreg ereje és kiesett kezéből a munka, egyszeriben feleslegessé vált. Jól érezte azt az öreg, s elkeseredésében az italhoz menekült. Részeg lóba nap mint nap haragosan dobbantott az udvar közepén vagy a konyhában: enyém a ház, a birtok, itt én vagyok az úr! Nem parancsoltok nekem! Ha eliszom a vagyonom, eliszom, én gürcöltem érte, az enyém, azt teszek vele, amit akarok, nektek innen kuss, le is út, fel is út!... Kinn hált az istállóban, az állatok fara mögött. Egy ideig tűrték, tűrték a fiatalok az öreg basáskodósát, de nem bírták sokáig, a birtokot is féltették. Rettenetes cselekedetre határozták el magukat. Egyik éjszakán, amikor az öreg részegen mélyen elaludt, az ifjú Lánczi lópatkót szegeit a sulyokra és azzal vágta fejbe az öreget, aki nyomban szörnyethalt, aztán a lovak farához dobta. A nyomozók azonban rájöttek a turpisságra: a fiatalember idegességében ugyanis fordítva szegelte rá a sulyokra a patkót... Ifjabb Lónczit életfogytiglani, a menyecskét pedig tizenhat évi fegyházbüntetésre ítélték . .. Árván maradt a birtok és árván a hatéves kisfiú. Vajon él-e, hal-e? Égeti-e még homlokát a rettenetes szégyenbélyeg, amit szülei sütöttek a homlokára? Aztán Szeli Julka esetét se lehet elfelejteni ... Egyke volt, negyven holdas nagygazda az apja, a vastag nyakú, gőgös Szeli András. Náluk szolgált Bagi Pista, a jóképű, széphangú, dol-gos kezű legény. Julika megszerette, de a negyven hold égig érő válaszfalként magasodott közöttük. A titkos szeretkezés forrósága és gyönyörűsége mind gyakrabban vitte fel a lányt a szénapadlásra, ahol a legény hált. Egyszer aztán állapotos lett a lány, mire a gőgös Szeli Andrásban eldőlt a világ. Előbb a legényt akarta villahegyre kapni, csakhogy a húszegynéhány éves legénynek több volt az ingujjában, mint neki, így minden haragja a lánya felé fordult. Vízbe áztatott kötéllel kékre-zöldre verte, fojtogatta, a haját tépte, s csak akkor hanyatlott le a keze, amikor a lánya már eszméletlenül feküdt a lába előtt... Julika szégyenében és megalózottságában bosszút állt az apján, saját magán, bosszút a szerelmén. Kútba ugrott. Aztán az unokahúgom esete ... de minek folytassam ... ? Rájöttem, hogy a társas gazdálkodásé a jövő, mert ha megalakul a szövetkezet, nem lesznek földnélküliek és ötvenholdasok, nem folyik vér a holdakért, nem lesznek pereskedések a barázdákért, s nem lesznek tiltott szerelmek, s ami talán a leglényegesebb: a szövetkezetben elismerést, megbecsülést és igazi emberséget csakis a jól elvégzett munkája után várhat és kaphat az ember. De hót csupán ennyi, ilyen egyszerű volna az egész kérdés? Nem, nem ilyen egyszerű. Ha most élne, talán olyan egyszerűen, olyan könnyen kiengedné a kezéből?! Azt bizonyítja a komiszár magatartása is. Azt bizonyítják a barázdákért sújtó öklök, a sírig tartó haragok, a halálba fúló szerelmek ... Tudtam, éreztem, hogy a szövetkezés gondolata az évszázados görcsös ragaszkodásból fakadó, nyers paraszti erővel és konoksággal találja magát szemben. Előre láttam, hogy a paraszt dacos haraggal szegi majd fel a fejét és szitkot, átkot köp a gondolat homlokára. Tudtam, éreztem, hogy rettenetes harcra van kilátás. Csírája már érezhető, kitapintható a falu tekintetéből és lélegzetvételéből, ami egyszer csak feltör, felbuzog, mint föld mélyéből a szökőár. Határozottan éreztem már a közelgő vihar szelét, s azt is tudtam, hogy nemek minden körülmények közt helyt kell állnom. Meggyőződésemet kinyilvánítottam a népgyűléseken, a magánbeszélgetések alkalmával, mindig és mindenütt. Egyrészt megnyugtatott az a gondolat, hogy meghallgatnak, de nem vitáznak. Eleinte nem sokat törődtem vele és csak mondtam, mondtam a magamét tűzzel, szenvedéllyel, mint valami megszállott. Idővel aztán a hallgatásból komor hallgatás lett, s a bizalom légköre is oszladozni kezdett körülöttem. Kiéreztem a tekintetekből, hogy megvetnek és vádolnak az emberek, mint valami árulót. Végül már ott tartottam, hogy üresnek, ridegnek és idegennek éreztem magam körül a falut, ami nagyon elkeserített. Éjszakákon át nem aludtam: hol, mit vétettem el?... De a reményt azért nem adtam fel... Közelgett a karácsony. Ködös, nyirkos, lucskos időjárás uralkodott. Egyetlen szabad estém sem volt. Minden időmet lefoglalta a távtanulás, a gyűlések, a színdarabpróbák. Váratlanul belázasodtam, ami néhány napra ágyba kényszerített. Égett a testem, mintha parázzsal béleltek volna ki. Egyik délután — a rendszeres borogatás és a gyógyszer hatására a lázam csillapodni kezdett — mélyen elaludtam. Álmomban kegyetlenül kínlódtam. Álmom az újonckiképzéshez vitt vissza. Újra átéltem az emlékezetes kikötést. Szinte éreztem, ahogy a kötél belevágódik a húsomba. Láttam a lila és a fekete ködöt, számban éreztem a verejtékem sós ízét. És láttam az őrmester urat, amint a bűzös mocsár szélén állva belerúg a mocsárba és beletapos, hevertet, mint a disznót... Hirtelen változott az álomkép: a hómezők dermesztő világába csöppentem. Éhség, tetűk, halálfélelem, hullabűz, fekete vér, vigyorgó hullaarcok, jajongó asszonyok, rémült gyerekszemek, párolgó főttkrumpli, végtelenségbe futó út, kígyózó menetoszlop, szögesdrót, korpa és csalánleves, és újra éhség és újra halálfélelem ... (folytatjuk)
