A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-24 / 47. szám
„MINDEN MEGISMERÉS MAKACS KERESŐJE Móra Ferencet sokan szeretik, de kevesen ismerik. Ismerik mint a modern magyar gyermekirodalom legreprezentánsabb képviselőjét, mint regényírót, tudnak esetleg arról is, hogy múzeumigazgató volt Szegeden... De Móról, az egész emberről nincs kialakult képünk, életműve pedig csak így válna érthetővé igazán. A régészet és a szépirodalom szervesen összefonódott a jeles „kiskun" életében, műveiben, az olvasóknak is ilyen szemlélettel kellene közeledniök alkotásaihoz. Én Móráról a régészről mondanék néhány szót Takács Tibor: Móra igazgató úr című kötetének második kiadása kapcsán. Takács Tibor az író-régész egykori kedves famulusát, jobbkezét, Kotormány Jánost faggatta ki emlékei felől, s a Móra „személye körüli miniszter" elbeszéléseiből kerekítette végül ezt a karcsú könyvecskét. Kotormány János a hódmezővásárhelyi tanyavilág mélyéből, Farkirétről utazott föl Szegedre munkát keresni, ahol először mint közrendőr tevékenykedett, ám ezt „a nem neki való" munkát csakhamar egy múzeumszolgai állással váltotta fel. A szegedi Kultúrpalotának akkor Tömörkény István volt az igazgatója, Móra Ferenc pedig a könyvtárosa. Kotormányt csakhamar Móra könyvtórnok úrhoz osztották be szolgálatra. Gyorsan megszerette munkáját, „a könyvek jószagú birodalmát", de gyorsan megkedvelték egymást közvetlen főnökével Mórával is. Hogy Móra megszerette a „múzeumi Jánost", azon nem lehet túlzottabban csodálkozni, hiszen az nemcsak szorgalmas munkás, hanem kifogyhatatlan mesélő is volt; Móra pedig lankadatlan hallgatója a jól, ízesen előadott történeteknek. Főleg a „föld népét" unszolta állandóan mesélésre, s későbbi „ásatásainál nemcsak a földet vallatta, hanem vallatta a vallatást végző munkásokat is (...) Mindez jó alkalmul szolgált a célszerű szegény emberek lelkivilágának a megismeréséhez és irodalmi feldolgozásához." — olvashatjuk ezzel kapcsolatban Eperjessy Kálmán sorait a Találkozásom Mára Ferenccel, a régésszel című visszaemlékezésben (megjelent a Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyvében, 1957-ben; 31. o.). Ezért aztán az Utazás a földalatti Magyarországon című kötet ásatási karcolataiból legalább annyit tudunk meg a földmunkát végző szegény emberekről, mint a régi idők kultúráiról. Erről azonban később még bővebben szólnék; most kanyarodjunk vissza Kotormány János emlékeihez! Móra most még csak a szegedi Kultúrpalota könyvtárnoki tisztét tölti be, s ebben van nagy segítségére Kotormány, „a helyettes kán". Hosszú évek tefnek el, meghal Tömörkény, 1917-től Móra foglalja el az igazgatói széket, s János is elkerül az ásatásokra, ahol aztán már valóban az igazgató úr pótolhatatlan jobbkeze lesz. így emlékezik vissza a kezdetre: Valahol leletmentést kellett volna végezni, de mivel főnökének éppen más dolga akadt, így szólt hozzá: „ — Meg kellene próbálni, hogy tudna-e valamire menni odakint a síroknál. Szeretném bevezetni magát az ásatási fortélyokba. Jó? — Megpróbálhatjuk igazgató úr! — Ha rendben van, akkor menjen holnap a rendező pályaudvarhoz, ott majd eligazítják. Utána fogadjon föl két embert, s kezdjen el próbaárkot ásni. Minden így történt." Hát azt nem mondhatjuk, hogy túl sok elméleti okításban részesítette volna Móra a gyakorlati munka előtt famulusát! De hát abban az időben azért még mások voltak az ásatási módszerek, sokszor inkább valóságos kincskereséshez hasonlítottak, nem pedig a mai értelemben vett szakszerű feltáráshoz, s bizony maga Móra sem kapott sokkal több elméleti útravalót első ásatása előtt akkori gazdájától, Tömörkény Istvántól. Erről ismét Eperjessy Kálmán idézett dolgozatában olvashatunk. Ezek szerint az első ásatás előtt Mórát a következő „szakszerű“ útbaigazítással látta el Tömörkény: „Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra." Beletanult Móra is, de nem is akárhogyan (igaz, 1908-ban aztán egy archeológiái tanfolyamon vett részt Kolozsvárott, ahol nem kisebb szaktekintély, mint Posta Béla volt a mestere!), s lassan beletanult Kotormány János is a régészeti terepmunkába. Ezután sorozatban következtek a nagyhírű ásatások, a csókái, szőregi, fehértói, kundombi stb. feltárások. Nagy szenzációt keltettek a nagyszéksósi hun aranyékszer-maradványok. Kotormány János örömmel, lelkesedéssel mesél róluk, elbeszéléséből kitűnik, hogy valóban fontos szerepet töltött be Móra Ferenc ásatásain. Ez persze az író kedves hangú, sokszor gunyoros ásatási élménybeszámolóiból is kiderül, amelyek a már fentebb említett Utazás a földalatti Magyarországon c. kötetben jelentek meg. Miután a „hű famulus" beszámolóját röviden áttekintettük, ismerkedjünk még egy ideig az író saját vallomásaival, a régészeti munkából adódó beszámolóival! Móra lankadatlanul ostorozta a nemtörődömséget, a közönyt; ahogy paraszt és értelmiségi egyként pusztítja a földből előkerült régiségeket, „encsembencsemököt": „Hogy ezek után hová lett az Attila sírja, meg Árpádé meg a többieké? Alattam autó, fölöttem repülőgép, körülöttem mindenfelé iskola — és mindenfelé abszolút érzéketlenség és tudatlanság az ősök hagyatéka dolgában. Mért lett volna a helyzet jobb az előző ezer esztendő alatt? Egészen jól el tudom képzelni, hogy az eke meg az ásó rég fölforgatta a vezérek sírját, és kipróbálták a csontjaik keménységét ásó élével és kocsilőcscsel. Attila koponyájából dohányos pikszist csinált az úr, és az Isten kardjából dohányvágót a paraszt." Amerre nézünk: közöny; pedig Attila sírja szinte közügy volt mindig, s jószerével az ma is. Akinek még a leghalványabb sejtelmei sincsenek a régészet jellegéről. Attila sírjáról még az is tud, s alkalomadtán az is keresné. Pedig Móra elég régen, még 1929-ben — tehát pontosan fél évszázada! — megírta a Leszámolás Attilával című gunyoros hangú, hatásos dolgozatát, amelyben a hun király temetéséről kialakult, s főleg Gárdonyi jóvoltából széltében elterjedt, de teljességgel tudománytalan mendemondát cáfolja. Az összes forrást alaposan átböngészve kinyomozta, hogy a tévhitet tulajdonképpen Ipolyi Arnoldnak köszönhetjük, aki Magyar Mythologia című művében '1854-ben egy helyütt megemlítette a folyómederbe való temetés históriáját. Megjegyzendő, hogy Ipolyi Arnold, a magyar ősvalláskutatás egyik legjelentősebb úttörője ezt a munkát hatalmas felkészültséggel és lelkiismeretességgel készítette el. Talán ez az egyetlen felelőtlen megállapítása az egész vaskos kötetben! A sors iróniája következtében azonban épp ez ivakodott be a leginkább a köztudatba. Móra nemcsak írásaival tanította népét, hanem a múzeumában rendezett átgondolt kiállításokkal is. Ezzel kapcsolatban az enyhe túlzással Móra emlékkönyvnek nevezett vékony füzetecskében a következőket olvashatjuk Czakó Elemér tollából: „Móra múzeuma a legkitűnőbb tanító, népnevelő, szemléltető múzeum. Tanítani kellene, mint iskolapéldát lehetne odaállítani arra, hogy kell rendezni a jó múzeumot. (...) Hogy csak egy példáját idézzem Móra szemléltető ötleteinek és csoportosító leleményének. A példa címe ez lehetne: A tehén és a numizmatika. Ott van a tehén és a tehén mellé sorra kirakva a tehén ára a legkülönbözőbb történelmi korokban és népeknél a megfelelő pénznemekben: sestertiusokban, régi tallérokban, forintokban, szóval a legegyszerűbb paraszt is látja, mennyiért lehetett venni egy tehenet például a rómaiaknál, vagy nálunk a tatárjárás idejében (...) és mindjárt megismeri az egykorú oénzeket is. Ez csak egy példa, de ilyen ötlet százával akad a szegedi múzeumban. Mórának elég néhány tárgy; egy-egy ásatás csekélv eredménye, hogy szemléltető csoportosítással egv egész letűnt világ képét rekonstruálja. Egész kis regények és novellák hosszú sorát nézhetjük a múzeumában. És ez tulajdonképpen az ö nagy írói képességének, bámulatos képzelőerejének eredménye." (57—58. o.). Karinthy Frigyes egy helyütt „minden megismerés makacs keresőjének" nevezte Móra Ferencet, aki viszont önmagát „félbemaradt egzisztenciának" mondja díszdoktori beszédében. Nos, az utókornak, a mai olvasónak könnyű dolga van. Az egész Móraéletmű ismeretében eldöntheti, vajon Karinthy állítása volt-e túlzottan bókoló, vagy pedig az ünnepelt szerénykedett-e a kelleténél jobban? LISZKA JÓZSEF Dénes György: MÉRLEG Mérlegelem, kibírom-e még a telet? Vagy rámrogynak a rogyni vágyó egek. Szétmarcangolnak maholnap a nyüszítő, síró, üvöltő szelek. Torkon kap a fagy, belém fojtja a szót, adván keserves útravalót. Majd meglátjuk, biztatom magam, dolgozik (ha szenved is) agyam. Majd meglátjuk s megváltjuk magunk, ha egyáltalán megváltódhatunk. V. PŔIBYL FELVÉTELE
