A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-07 / 27. szám
6 Számtalanszor elolvastam s mind nagyobb izgalomba hozott egy be* keretezett felhívás. Arról volt szó benne, hogy szeptember elsejével a délvidéken tömegével nyílnak meg a magyar tannyelvű iskolák és sok tanítóra van szükség. „ . . . Jelentkezzetek munkásszármazású fiatalok! Mielőbb adjátok be kérvényeteket! . ..” Nem akartam hinni a szememnek. Újra meg újra elolvastam: „ ... akik négy polgárit, gimnáziumot, vagy nyolc elemit végeztek ..." Nyugtalanul hánykolódtam egész éjjel: nem tudtam aludni. Teljesen megzavart a bekeretezett felhívás. Kató hiába kérdezgette, mi bajod, mi történt, nem mondtam meg, csak szívtam a cigarettát és tépelödtem: tanító lehetnél! Megfeszítve bogozod a gyerekkor emlékeit: magad elé képzeled a mészszagú iskolát, a nyikorgó padokat, a fakult táblát s még a tinta fanyar ízét is érzed... Leginkább mégis a tanítódra gondolsz, emlékezni próbálsz a szavaira: mit, hogyan beszélt, hogyan verte a fejedbe az egyszeregyet, a nyelvtant, történelmet... Látod a falon függő, kilyuggatott térképet: Európa, Ázsia, Afrika... Szinte érzed a félhomályos szertár dohos levegőjét.. . Kémia, fizika . . . képletek, törvények ... amik már felismerhetetlenek, az elmúlt évek iszaphordaléka lepi . .. Tanító lehetnél!... Ezt akarják valakik. De kik?... És tényleg akarják? Vagy humbuk az egész? . .. Nem, nem. Hiszen nemcsak akarják, hanem kérnek is. Bizalommal. Bizalmat érzel ki a sorok közül, s ez az új felfedezés még nyugtalanabbá tesz. Még senkivel nem beszéltél róla — pedig erről beszélni kell —, máris fogalmazod a kérvényt, mert a felhívás ott vibrál minden idegszáladban. Ezerféle érzés és gondolat szalad szét benned, ami nyugtalanít és egyben feltüzel. Másnap beszélsz Pistával, az egyetlen bizalmas barátoddal. Most már ketten gondolkodtok, ketten tépelődtök, de ő csakhamar lemond a lehetőségről: sohasem volt jó tanuló... És te egyedül döntsz, azaz döntenél, mert közben megszületik a fiad és apa lettél. Az anya pedig, akinek a mellére piócaként tapad a rúgkapáló, acsarkodó csöppség, fél: félti a biztos jelent a bizonytalan jövőtől:- Semmi értelme: szemfényvesztés az egész! Valahol, a tudatod legmélyén talán te is igazat adsz neki, mégis felülkerekedik benned egy másik érzés és gondolat: mit veszíthetsz? Semmit! De a gyerekágyas asszony tiltakozik szóval s könnyel. Most mit csinálj! Beléd bújik az ördög: toporzékolva veszekszel, pedig gyöngédnek kellene lenned, az ágyra kellene borulnod és nevetned örömödben, hiszen vasgyúró a fiad: négy kiló húsz dekát nyom! Haraggal a szívedben lépsz el az ágytól, illetlen, durva szót hagysz magad mögött, de ahogy rovod az utat hazafelé, furcsa módon elszáll a haragod. Bizakodó remény jár át meg át s felújongsz. Az fogatja meg a tollat s íratja meg a kérvényt vésett gyöngybetűkkel, bár ötször elrontod, de hatodszorra sikerül. Szaladsz a postára, mintha az életedért futnál. Szorítod a borítékot, mintha attól tartanál, hogy elröppen a kezedből és soha nem jut el a rendeltetési helyére. Mikor bedobod a postaládába, azt hiszed, most már minden rendben van és megnyugszol. Pedig tévedsz. Az igazi nyugtalanság csak aztán következik. Már az első éjszakán rájössz s még jobban az elkövetkező napokban, hetekben. A nagy várakozásban szinte semmit sem veszel észre magad körül, azt sem, hogy a tavasz már régen elhullatta első virágait. És folytonosan lesed a postást. Szinte gyűlölöd a szerencsétlen embert, mintha ő tehetne róla, hogy késik, egyre késik a válasz. Szívedben elkeseredés és csalódottság üt tanyát. Magadban igazat adsz Katónak: szemfényvesztés az egész. Egyszer aztán, amikor már nem is vártam, megérkezett az ajánlott levél. Izgalmamban alig tudtam felbontani. Felvételi megbeszélésre hívtak. Nem akartam elhinni, pedig sokszor elolvastam. Anyád össze akarta tépni a meghívót. — Sehová nem mész! — sziszegte dühösen. — Mór pedig én elmegyek. — Nem mész! — sikoltott. — Ha elmész ... én megfojtom a gyereket, isten bizony megfojtom! — Dehát miért, Kató, azt mondd meg, miért!? — Mert humbuk az egész!... Van szép lakásunk, jól keresünk, mit akarsz még, mért nem férhetsz a bőrödben? ... Tudd meg, hogy soha nem lesz belőled tanító ... — Akkor is megpróbálom. — Te hiszel nekik? - próbálkozott anyád más módon lebeszélni a szándékomról. — Hiszen gyűlölnek minket, elpusztítanának mind egy szálig!... Mit tudod te, mi volt itt, hogy mit csináltak velünk! — Mit törődöm én azzal, hogy mi volt. Az a fontos, hogy most hívnak és én elmegyek. Ha az ég leszakad, akkor is elmegyek. Anyád sírni kezdett. Jajszóval. Azt hitte, hogy a könnyeivel meghat, pedig csak a haragomat táplálta meg az elhatározásomat erősítette vele. — Hallgass rám, Gábor, ne menj sehová ... — mondta másnap könyörögve, majd rámborult s még a ruhámat is csókolgatta. — Ha elmész és... és mégis tanító leszel, amiben én nem hiszek, akkor örökre eltávolodunk egymástól ... Tudom, érzem, hogy elveszítelek ... — Te kis csacsi, hiszen én jót akarok neked, mért nem akarsz megérteni?... Meglátod, nem lesz semmi baj... Látszólag megnyugodott, de amikor a jelzett nap hajnalán felöltöztem és zsebre vágtam a meghívó levelet, hangos zokogásba kezdett. Hiába csillapítottam, hiába nyugtattam, zokogott és zokogott, mintha a koporsóm felett állt volna. A felvételi megbeszélés sikerült. Felvettek a tanfolyamra. Attól a naptól valami új kezdődött az életemben. A fővárosban hét-nyolcszóz ember toborzódott össze az ország különböző vidékeiről. Körülnéztem. Ki tudja mit takar a sok idegen arc. Voltak köztük vidámak és szomorúak, fehér- és napbarnított bőrűek, puha- és kérges tenyerűek, jórészt fiatalok, de akadt köztünk idősebb is szép számmal. Volt, aki a perzselő mezőkről a kasza mellől jött, volt aki az építőállványokról, olajszagú műhelyek mélyéről, illatos fodrászatokból, vagy kattogó varrógépek mellől. Ki tudná mind felsorolni!? Újra meg újra végignézel a megnyitó ünnepélyre felsorakozott kis hadseregen. Hallgatod, hallgatod az ünnepi beszédet s akarva nem akarva arra gondolsz, hogy körülötted valami új van születőben. Úgy érzed, hogy a magas falakkal körülvett, katlanszerű udvar egy nagyméretű bölcső ... Kíváncsian kutatod az arcokat. Vajon a társaidban is olyan szilárd elhatározás és fogalom feszül, mint benned? Másokat is az hozott ide, ami téged? ... Valami hivatásérzet féle, vagy csak kalandvágy?... Vagy mindenki akar tenni valamit az alakuló új rendért és a fajtájáért? Aztán hirtelen kétségeid támadnak: képes leszel az előtted álló feladatok megoldására? Lesz hozzá elegendő kitartásod és tehetséged? És akkor, a kutató szemed megakad egy nőn, akinek a szépsége valósággal lenyűgöz. A haja éjfekete, kreol a bőre, mintha parázs égne alatta, volószínűtlenül karcsú a dereka, keményen állnak mellének halmai, s a lába vonala is hibátlan. Úgy ragyog az udvar közepén, mint az ég legszebb, legfényesebb csil-laga ... Akkor még nem sejted, hogy egy osztályba kerülsz vele, s hogy lesz alkalmad bővebben is megismerni. A második napon már megkezdődött a komoly munka, a tanulás. Csakhamar rájöttem, hogy milyen keveset tudok, hogy milyen parányi vagyok. Mint egy porszem, amit ha elkap a szél, a világból is kisodor. Gyakran gondoltam rátok. Igazat adtam neki: kár volt őket otthagynom. Az épitőállványon van az én helyem, nem az iskolapadban. Csakazértsem adtam fel a reményt, mert annyit azért már megtanultam életemben, hogy akarattal sok mindent le lehet győzni. Tanultam hát éjjel, nappal, még ólmomban is bifláztam. Szédelegtem, kóválygott a fejem, étvágyam sem volt, megvékonyodott az arcom. Oda se neki! Kibírtam én már sokkal többet is! Az osztály esze az a csodálatosan szép és kívánatos lány volt: Kerekes Marika. Mindent tudott. Annyira gyűlöltem őt érte, hogy meg tudtam volna fojtani. összeszorított foggal tanultam. Rengeteget kínlódtam az anyaggal. Képes voltam még éjfélkor is tanulni, gyertyafénynél a folyosó sarkában, a lépcsőházban, vagy ha másutt nem lehetett, akkor a pincében, hogy senkit ne zavarjak. Egyik nap beszedtem matikából, sehogy se boldogultam az egyenletekkel. Nagyon elkeserített o dolog, már-már összepakoltam, hogy hazamegyek, de amikor Kató elkeseredetten gúnyos arca jutott az eszembe, megkeményedtem: csakazértis megmutatom! Szünetben az egyik ablakmélyedésbe húzódva cigarettáztam. Váratlanul Kerekes Marika állt meg mellettem, aki senkivel nem barátkozott, mindig külön utakon járt, egyedül. — Fáj? — kérdezte. — Hagyj békén! — Segítek, ha akarod . . . Akarod? — Köszönöm! — Miért makacskodsz? — Boldogulok egyedül is. — Ahogy gondolod — mondta és faképnél hagyott. A tanteremben rettentő a hőség. Igyekezetében verejtékezik a tanár, de te úgyszólván egyetlen szavát sem hallod, állandóan Marika körül jár a gondolatod: valóban csak segíteni akar, vagy barátkozni is? Ha igen, miért éppen veled? Lopva figyeled. Óvatosan feléd fordítja a fejét. Hogyan tud nézni! S mintha halvány mosoly bujkálna a szája szegletében? Vagy csak képzelődsz? Nem, ő akkor is mosolyog, ha szomorú ... Elkapod a tekinteted és szitkozódva fogadkozol, hogy nem nézel rá többet. Nem tudod megállni, újra meg újra ránézel s ezerszer megölöd szemed gyűlölködő nyilaival . . . Vagy ezt is csak úgy beképzeled magadnak? . .. Semmit sem tudsz határozottan, csak azt érzed, hogy nem bírsz szabadulni a képétől: belédtapad, mint a méh fullánkja, amitől nem jön álom a szemedre, csak vergődsz éjszakáról éjszakára, mint akit lázas betegség emészt. A kisfiádhoz próbálsz menekülni, de az ő pici törzsén is Marika fejét látod, és süt, perzsel a két szeme, szinte elégsz benne. Megrémülsz. Akaratlanul is Katóval hasonlítod össze. Kétségtelenül Marika a szebb, az okosabb, a nőiesebb, de a lelke, az embersége? Meg tudta volna tenni érted mindazt, amit Kató tett a megismerkedés pillanatától? ... és mégis döbbenettel szegezed önmagadnak a kérdést: valóban szerelemből nősültél-e, vagy csak szánalomból, valóban olyan nagy és mély a szerelmed, hogy elegendő lesz az egész életre!? (folytatjuk) 10
