A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-12-22 / 51. szám

MAGYAR

alkimisták

„A Chymia és Alchýmia között nagy külömbség vagyon. A Chymia az, mellyet az Oskolákban is közönségesen tanítanak, és a Patikáriusok is élnek vele. Ez, a testeknek tsak külső, amaz, ellenben, belső és gyökeres elválasztásokkal foglalatoskodik, mint p. o. a métallumokból és mineráléktoól kénesőt, kánkövet, sót valóságos fojó olajat, melly a vízben mint egy más olaj úgy úszkál, húznak ki."

Ez a kitűnő meghatározás az egyetlen magyar nyelvű alkimista könyvből, A mostani Adeptusból származik, amely 1810-ben Bécsben jelent meg. Az „adeptus", a .beavatott" címe az olyan oranycsinálót illette meg, akinek birtokában volt a „bölcsek köve", vagyis a szer, mellyel a „tökéletlen" fém arannyá és ezüstté alakítható.

Báróczi, a testőrírók körének legjobb stilisztája, a fenti idézet írója több okból is rejtélyes férfiú volt. Rosszmájú kutatók azon tanakodnak: hogyan került egyáltalán Mária Terézia testőrzői, a válogatotton szép, szálas ifjak közé ez a vézna, rút külsejű ember? S ha már ott volt, sót, az ezredességig vitte, amellett irodalmi sikereket is aratott, miért lett az alkímia rabja?

Ez utóbbi kérdésre a korszak minden titkának tudója, Kazinczy Ferenc válaszolt Báróczi-életrajzában. „ . . . őt egy szerencsétlen megtévedés literaturánktól örökre elpártoltotá. Gyógyító kezek alatt lévén egykor s még ifjabb esztendeiben, orvosa vágyást gerjeszte lelkében azon, homályt szerető tudomány megtanulására, mely érceket nemesít, s tanítványainak azt ígéri, hogy háromszáz esztendőkre fogja kinyújtani életöknek napjait, sőt, ha halálok utón testök összeapríttatik s nem tudom, mely lében tartatik, éket újólag életbe hozza. Abban hagyó tebát a dicsőén futott pályát, s egészen ezen minden erőt összesorvasztó tanulságnak feküdt... Egy almányi nagyságú sárga réznél egyebet, mely felől azt állította, hogy az ólom volt, ő egyebet nem igen nyere adapteskedéseivel, ha tudniillik azt is nyere .. "

Báróczi halála után néhány hónappal mindenesetre megjelent A mostani Adeptus, egy francia regény fordítósa, melyhez a „nemes testőrző" terjedelmes előszót írt az alkímia védelmében. Ebben kilenc pontba szedte az aranycsinálással szemben hangoztatott érveket, s egytől egyig megfelelt rájuk.

Dr. Szatbmáry László Magyar alkémisták című, 1928-ban kiadott monográfiájában - mely cikkünk egyik forrása is volt — hetvennél több hazánkfiáról ír, akiket elkapott az oranycsináfás szenvedélye. Néhány nevezetes alkimistát — a XVI. századtól a múlt századig — mi is bemutatunk.

Kolozsvári Cementes Jánost 1558-ban a nagybányai aranyverő és finomító felülvizsgálatával bízták meg, tehát „szakember" volt. Fennmaradt a naplója, amelyben az ezüstkészítés receptje is olvasható: „ ... desztilláld meg az ecetet, az erős borból csináltat az üvegben, háromszor ved az háromszor desztillált ecetet, és ted egy üvegbe, hat librát (fontot) és egy libra mercuriust, azaz kénesőt (HgS),

1 libra rusikat fehért (AS2O3), 1 libra fehér borkövet,

1 libra közsót (NaCI), 1 libra salétromot (KNO3). Mind eztet ted porrá együtt es ez port vesd az felül mondott ecetben és az üveget kend be jól megcsinált agyaggoi és ásassék be nedves helyre a földben 4 hétig míglen teljességgel vize legyen ónnak útónná ved ky az földből és szereztessék a felül megmondott víz mintegy aludt tej és ted egy mázos fazékban avagy medencében és szárazd meg és vagyon teneked tekeletes Materiad és vés az porban 1 libra rézhoz kit purgáltak egy uncciót . .. A purgálása penig így lészen. Rp veres rezet és tedd eleven szénre és vess az rézre kénkövet és közsót keveset és mikor a kénkő az só megemésztett és vedd az fogot és ved ki az rezet és verd vékonyan pléhé és az rútság lehűl rolla és lészen tenéked purgólt rezed, annak utána tedd az rezed az tegelben és mikor megolvadt volna az réz vés 1 libra rézhez 1 uncia port... és mikorra fatatnék megemészteni az az porban, hogy semmi nem lotatnék. Es vedd ki és öntsd egy földből csinált szomorlóba és leszen olyan ezüst a minemütt én te néked adtam."

A régi magyar irodalom egyik legolvasmányosabb prózai emléke a nyughatatlan peregrinusnak, Szepsi Csombor Mártonnak Europica varietas című, 1620- ban megjelent útirajza. Szepsi Csombor 1616-tól 1618-ig a danckai (gdanski) gimnáziumban tanult.

Nemrégiben előkerült egy — a fémekről szóló — latin nyelvű tudományos értekezése, melyet 1617-ben Donckóban adott ki. A rövid dolgozatban hitet tett az aranycsinálás mellett:

„így mi magunk láttunk Firenzében az etruriai nagyfejedelem régiséggyűjteményében egy vasszöget, melyet egy Tornhouser nevű német egyik felében, tudniillik az alsóban arannyá változtatott, a másik, felső részét meghagyva vasnak ... És hogy ne keresgéljük hosszadalmason a példákat, itt Donckóban a szemünk előtt él az aranycsinálás tanúja, nagyságos és nemes Johannes de Lablanque kapitány úr, a természet- és hadtudományok szakértője és a szent királyi felség udvarnoka. Ö világosan megmondta nekünk, hogy Lengyelországban nem egyszer, hanem négyszer látott a nemes és kitűnő férfi, Michael Sendgivoy úr, a szent királyi felség titkára által készített valódi és hamisítatlan aranyat..."

Ami nagyságos és nemes Lablanque kapitány úr szavahihetőségét illeti, lelke rajta. Meg kell azonban állapítanunk, hogy érvelő buzgalmában Csombor Márton kissé szabadon kezelte a tényeket. Ö ugyanis nem járt Firenzében.

Lippay György (1600-1666) hercegprímás is foglalkozott alkímiával. Mons Magnesiae című, kéziratban moradt művét I. Lipótnak ajánlotta. A bevezetésben a jelképes Magnézia Hegyhez hívja a királyt, arra a helyre, ahol a filozófiai tűz, filozófiai víz, filozófiai levegő és filozófiai föld van, amelyekből az igaz tudós fakad, s minden felépíthető. Maga a mű az alkímiai ismeretek nagy tájékozottságra valló összefoglalása. Bercsényi Miklósnak, a kuruc generálisnak külön laboratóriuma volt, ahol 484 üveget és szelencét töltöttek meg a különböző titkos szerek. 1705-ben éppen Nyitrán táborozott, amikor Becsből átszökött hozzájuk egy vándor alkimista. Azzal dicsekedett, hogy hatalmában von a bölcsek köve, amellyel nemcsak arany csinálható, hanem a hadsereg élelmezése is megoldható. Bercsényi megunta a hencegését, és lecsukatta. Két napig rá se hederitettek. Az osztrák végül megelégelte a koplalást, s enni kért. Éppen erre várt a generális, □zent neki, hogy lakjék jól a bölcsek kövével.

Csuzi Cseh János Ácson, majd Győrött volt pap és orvos. Weszprémi István, a magyar orvosok hírneves életrajzírója jegyezte föl róla: „Igen szerette az alkémiát, s éjjel-nappal buzgón űzte, ha volt ró ideje, sőt baráti körben nem szégyenlette hangoztatni adeptus voltát." Meg is gazdagodott, de nem az alkímiából, hanem abból, hogy 1701-től egy - a sziámi ikrekhez hasonló — Szőnyben született, leánypórral járta Európát. Verset is költött a szerencsétlenekről, akiket mutogatott.

A XVIII. században Pozsony valósággal alkimista város lett, annyi aranycsináló működött falai között. A nagy tudós, Bél Mátyás is itt kezdte tanulmányozni, jegyzetelni az alkimista munkákat 1738-ban, Tanítója Wallaszkay János orvos volt, akinek Bél számos mondását, magyarázatát jegyezte föl: „A fémek javításában és átalakításában jól meg kell figyelni, hogy melyik fémből mi hiányzik a tökéletességhez, azt az egyik fémből ki kell venni és a javítandába belevinni."

Ekkoriban fogott az aronycsinóláshoz Gömöry Dávid pozsonyi orvos, aki több latin nyelvű kéziratos munkát hagyott hátra. Szerinte a vitriolban található meg a bölcsek kövének alapanyaga: „Aki aranyat akar előállítani, ne keresse azt növényi vagy állati anyagokban, hanem ama testekben, amelyekből természetes utakon keletkezett az arany. A földben a tűz, a víz $ a föld található, a természet ebből állítja elő a vitriolt, ha tehát okszerűen akarunk aranyat csinálni, akkor az utóbbi anyagból kell kiidulni."

Virágkorát élte az alkímia a szabadkőműves és rózsakeresztes páholyokban.

„Az erényes utazóhoz" című páholyt 1769-ben alapították Eperjesen, 1774-ben Selmecbányán nyílt meg „Az erényes emberbarát", 1781-ben Miskolcon „Az erényes világpolgárhoz“ elnevezésű páholy. Mindegyikben erőteljes kísérletezés folyt. Egy kisebbfajta botrány 1782-ben alaposan megtépázta a selmsciek jó hírét. Egy korábban kelt rendelet — hogy a nemesfém-csempészésnek és az orgazdaságnak elejét vegyék — megtiltotta magánszemélyeknek a nemesfém tartalmú ércek beolvasztását. Fittyet hányt ennek Fősz János pékmester, aki különben a páholy tagja volt, s olkímiával foglalkozott.

Valamelyik vetélytársa följelentette Bécsben, mire vizsgálat indult ellene, majd lecsukták, s műhelyét szétrombolták. Az „aranycsinálás" leple alatt ugyanis a pékmester és társai lopott ércekből olvasztottak aranyat, amit túróba ágyazva csempésztek ki.

Az eperjesi, majd a miskolci páholy egyik vezetője volt a lelkes alkimista, gróf Török Lajos, Kazinczy apósa. A nagy író nem szenvedhette az aranycsinálókat, s ez nemcsak a már idézett Bóróczi-életrojzból derül ki, hanem - utóbb 23 kötetben kiadott — levelezéséből is, mely irodalomtörténeti becsén túl a korszak lenyűgöző pletykogyűjteménye. Évtizedekkel később, 1814-ben, egy Horváth Adómnak írott levelében mulatságos történetet elevenít föl apósáról és annak apjáról. Török József, Lajos apja, 1765-ban Bécsben súlyosan megbetegedett. Senki nem tudott segíteni rajta, csupán egy csodadoktor, akit egy ismerőse, bizonyos báró Rehbach ajánlott. A gróf meggyógyult, s ekkor... de adjuk át a szót Kazinczynak:

„Rehbach megsejté, hogy sok pénz van a háznál, Rehbach zavart képpel jő. Az Orvos elakadt. Felesége, két eladó leánya elzáratnak s háza banqueroutot teszen (tönkremegy) ha 3000 aranyat le nem fizet. Tud csinálni aranyat, de arra hosszú idő kell, s ez siető. Vegye-meg tőle T. az arcanumot (titkos szert). — Török belé esett a cselbe. Lajos fiát járatta éjjel Rehbacchal az Adepthez, mert maga nem merte próbálni M. Th. (Mária Terézia) miatt, s o gazember a Chymiát nem értő fiúval olly mercuriust (higanyt) főzete-ki, mellyben fel való olvasztva az arany. Lajos azt mondta Józsefnek (az atyjának), hogy már tudja a Mesterséget, s Rehbach a 3000 aranyat felkaparta, s soha többé a háznál nem lótatá magát."

Ha mór a szélhámos-históriáknál tartunk, nem feledkezhetünk meg Erdélyi Dánielről (a kalandjairól szóló, Frankfurtban kiadott könyvecskén állítólag Voltaire is jól mulatott).

A XVI—XVII. században Firenze volt az alkímia egyik világközpontja. Itt lépett színre hősünk, orvosnak adva ki magát, egy „usifur" nevezetű, minden betegség ellen hatásos, ráadásul aranykészítésre is alkalmas csodaszerrel. Híre a Medici uralkodó, I. Cosimo (1537—1574) fülébe is eljutott. A nagyherceg hivatta Erdélyit, aki olyan meggyőzően ecsetelte az usifur páratlan előnyeit, hogy a receptért nem kevesebb, mint 20 ezer aranydukátot kapott. Cosimo csak azt sajnálta, hogy a „doktornak” a kísérletek megkezdésekor valamilyen halaszthatatlan ügyben sürgősen Párizsba kellett utaznia.

Erdélyi kései utódja, Pápaffy Mihály 1860-ban tűnt fel Londonban. Égy előkelő urakból, papokból, kereskedőkből egybegyűlt társaság előtt 10 font bizmutot ezüstté alakított át. Az elkápráztatott megjelentek nyomban részvénytársaságot alapítottak „Pápaffy, Barnett et Co.“ név alatt. Pápaffy 600 font előleget kapott, s ő lett az igazgató — szerény 12 font havi fizetéssel. Néhány nap múlva a társaság bankjánál fölvett 10 ezer fontot különböző berendezésekre, és ezzel nyomtalanul eltűnt. Minden valószínűség szerint ő vök az, aki 1877-ben Paróf néven Valparaisóban is hasonló módon követett el csalást. 1882-ben Peruban járt, ahol egy rézbányatársulatot ugratott be azzal, hogy rézércből ezüstöt tud előállítani. Mint kiderült, az ezüstöt az eljáráshoz hosznált folyadékokban csempészte be.

Befejezésül egy „komoly" emberről szólunk, a külföldön élt leghíresebb magyar alkimistáról, Bónfy- Hunyadi Jánosról. Adatunk van rá, hogy 1633-bon a kitűnő londoni Gresham Collegiumban kísérletezett. Halála után ezt irta róla egy angol tudós:

„Miután feltalálta, miként lehet az aranyat és ezüstöt kénesővé alakítani, tévesen azt képzelte, hogy minden fémet arannyá tud változtatni... Ámbár a világ kacag a füstön száradt mercurialistán és társain, sokkal többet adós nekik, mint hinné, meri amíg a bölcsek kövét keresték, amelyet sohase találtak meg, gyakran oly dolgokra bukkantok. amelyért érdemes volt fáradozni."

18