A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-21 / 29. szám

8 Teltek, múltak a napok. Magam sem tudom, miért, állandóan Ma­­• rikára gondoltam: milyen vidám szócsépléssel mentünk a pályaudvarra! ’Nein akart szomorúnak látszani, pedig az volt. Újra meg újra magam elé kép­zeltem, hogyan ült a padban, hogyan felelt, milyen magabiztos nyugalommal... Újra átéltem a Duna parti találkozást, ahogy kihajolt a vonatablakon és inte­getett . . . mosolygott, mégis mikor leült, biztosan könnyezett... Nagyon szere­tett volna tanítani, csupán az volt a vágya ... Csak lesz ereje ahhoz, hogy kiheverje a csalódást? Váratlanul anyád látogatott meg. Magával hozott téged is. Sokat szen­vedtél a nagy hőségtől: egész idő alatt nyűgösködtél meg nyafogtál. Anyád meg duzzogott. — Látom én, hogy nem örülsz ne­künk ... — mondta.- Ugyan, Kató, hogy mondhatsz ilyet ?! — Látom én ... A világért sem mosolyintotta volna el magát, csak ült, ült mellettem és szen­vedő arccal nézte maga előtt a földet. Mi lehet az oka, hogy ennyire meg­változott? Talán valami rendkívüli dolog történt az építkezésen? — Mi bajod? — kérdezgettem. — Gyere haza, Gábor... Jobb lesz nekünk ott, az építkezésen, mindenki azt mondja. Gyere haza! — Nem mehetek ... Most már nem mehetek, értsd meg! — Gyere . . . gyere haza ... — hajto­gatta. Keservesen. Sehogy, semmivel nem tudom kiengesztelni. A városba csalogattam, hogy egy kicsit körülné­zünk, meg hogy elmegyünk a Duna partra. Semmi nem érdekelte. — Gyere haza — mondta újra meg újra. A tanulásról nem érdeklődött, pedig de sokat tudtam volna róla beszélni. Nem kérdezte, nem érdekelte, én meg kérdezés nélkül nem akartam dicseked­ni. Ha mondott is valamit, csakis az építkezésről beszélt, hogy milyen roha­mosan emelkednek a falak, mennyi anyagot szállítanak oda, meg hogy sok munkást vettek fel. A folyópartról is be­szélt, a csobogó vízről, a lombokról, a nagy bokorról, amely mögött legelő­ször átöltöztem. És rólad is sokat me­sélt, milyen aranyos vagy, meg hason­lókat. Sután, esetlenül tartottalak a karo­mon, mint a hímes tojást. Valahogy akkor éreztem magam igazán apának. Még arra is gondoltam, hogy valami­kor engem is így tarthatott karján az édesapám ... — Járt nálam az építésvezető - mondta később. — Mit akart? — Semmit... Csak körülnézett... A Gabira azt mondta, hogy rád hason­lít . .. Meg azt is kérdezte, hogy te ... szóval hogy neked hogy megy a tanu­lás ... — Ismét sírni kezdett. — Mi bajod már megint, miért bőgsz? — Minden üres... nagyon hiány­zol ... — Te ki szürke madár... — vontam magamhoz. Kedves szavakat suttogtam a fülébe, csókolgattam. Szőke hajának fürtjei megcsiklandoztók az orrom tövét, mint akkor ott, a folyóparton. — Kis csacsi, hiszen nemsokára ismét együtt leszünk, és akkor minden jó lesz, meg­látod ... Légy még egy kicsit türel­mes, hidd el, nekem is nehéz nálatok nélkül, meg a tanulás sem könnyű, de mit csináljunk, ha eqvsror olyan időket élünk most, hogy... Hát nem érted, Kató?!... Új lehetőségek, új... — Törődöm is én a te új lehetősé­geiddel) Nem törődöm én semmivel, csak te gyere haza! Haraggal váltunk el, mert én is meg­makacsoltam magam. Jaj, ez a makacs fejem!... Egy szóval sem marasztal­tam: menj, ha annyira akarsz, vigyen el az ördög! Elment, pedig szerettem volna vele tölteni az éjszakát. Mérgemben beültem eqy kis vendég­lőbe és kis híján részegre ittam magam. Sokáig barangoltam az elnéptelenedő utcákon. Egyedül voltam, nagyon egye­dül ... És akkor ismét Marikára gon­doltam: jó volna most együtt lenni vele. Andalognánk a kihalt utcákon, valahol nekitámaszkodnánk egy fának, leülnénk egy padra, vagy elmennénk a Duna partra ... Morajlana a vastag víztömeg, és mi kitalálnánk, hogy miről mesél... Ö bizonyára nem futott volna el tőlem, nem hagyott volna magamra, és akkor most nem kóvályogna a fejem a sok elfogyasztott szesztől... Majd meg rád gondoltam. Felidéztem az ar­codat. Tényleg rám hasonlítasz? A folyóparti fűre ilyenkor száll a har­mat ... Róttam a macskaköves utcát. Tere­bélyes fa alatt, pad. Leültem, cigaret­táztam és keseregtem. De nem sokáig. Karcsú, magas nő jött felém. Megállt majd leült. — Unatkozol? — dorombolta, mint egy macska. — Hagyj békén! — De mérges kisfiú vagy!... Meg­kínálhatnál egy cigivel... — Kösz!... Gyufám sincs... — Köze­lebb húzódott és arcomba fújta a füs­töt. - Nem érdemes unatkozni, kis­fiú .. . Feljössz hozzám? Undor fogott el. Felálltam, hogy el­menjek. de elibém állt. — Vagy előbb iszunk valamit? A mulatóban rengeteg ember szoros­­kodott. Az italgőz émelyítő volt. Vibrál­tak a fények, rikoltoztak a szaxofonok, pergett a dob ... , A folyóparti fűre ilyenkor száll a har­mat ... Kató szőke feje a melleden ... fölötted a magas ég, melyen nagy fényes ívet ír te egy hulló csillag ... — Rossz a ritmusérzéked, kisfiú ... Feketehajú volt és magas. Kemény­testű, ugyanakkor rugalmas és hajlé­kony, mint a jól edzett acél. Fehér vakítással nevetett... Poharak csen­­gettyüztek, a fények játékosan vibráltak és szivárványoztak ... A lépcsőház sötét volt és rossz szagú: lágerre emlékeztetett. A szoba szűk, de illatos. Benne egy szekrény, asztal, szé­les heverő s egy kicsi, kékfényű lámpa. — Vetkőzz!... Miért nem vetkőzöl? — kérdezte. Halk zümmögéssel futott le ruháján a zipzár, majd még egy s a padlóra hullt selymes ruhája. Csendesen fel­nyögött a széles heverő, amikor elnyúlt rajta a csokoládébarna test. — Vetkőzz hát! — mondta türelmetle­nül. Kiégett fáradtsággal lépkedtem le­felé: negyvenöt lépcsőfokot számoltam. Az utcán már fényesen sütött a nap: aranyragyogással. Osztálytársaim egész nap ugrattak, hogy mennyire kikészített a törékenynek látszó feleségem. Makacs haragom lassanként elpá­rolgott és kitisztult az agyam, mint a zavaros víz, ha leülepszik, s valami szégyenérzetféle mardosott. Némi lelki­­ismeretfurdalást is éreztem. Képmuta­tás, önómitás? ... Rugalmas és hajlé­kony volt a teste, mint a jól edzett acél, és azt mondta, hogy találkozni akar még velem, minél gyakrabban, hogy szeretne mindig mellettem lenni. A bolondos) Hány férfinak mondhatta már ugyanazt? Tíznek? Száznak? Ismét beletemetkeztem a tanulásba. Várva, vagy váratlanul, levelet kap­tam Marikától. Szomorúhangú levél volt. Azt írta, édesanyját annyira megrendí­tette az elbocsátása, hogy idegössze­roppanást kapott, s azóta is ágyban fekszik ... Gyakran gondol az osztály­ra ... Hogy megy a tanulás, engedel­meskednek-e az egyenletek?... Tava­szi vers című költeményét is mellékelte. Arról szólt a vers, hogy a természet is újjáéled minden tavasszal, az ember sem adhatja meg magát a sorsá­nak ... Nyomban válaszoltam a levelére. Tet­szett a verse, írtam, s magam sem tu­dom, miért, a levél végére odabiggyesz­tettem, hogy hiányzik, s hogy nagyon üres a helye. A tanfolyam végefelé esténként a tár­saim már a jövőjüket tervezgették. De hogy néhányon milyen jövőről álmo­doztak, arról jobb nem beszélni. Pél­dául a sunyi képű Bodor Karcsi, aki hétről hétre rettegett a feleléstől, át­szellemült arccal bámulta a mennyeze­tet. „Képzeljétek csak el, tanító urak, ez­után már mindig vasalt nadrágban jár­hatok majd! Milyen nagyszerű dologi“ Vagy például a vagánykodó, villogó szemű Kele Pista, aki minden valamire­való szoknya után megfordult: „ElvtársaimI Fogalmatok sincs, meny­nyi vérbő menyecske hull majd az ölem­be, ha falura kerülök. Én leszek az első ebben a szép hazában, aki bevezetem a" többnejűséget!" És ez így ment estéről estére, míg valaki csendesen megjegyezte: „Azért tanítani is kell majd néha-néha ..." Előadás utón rendszerint a szemközti parkba mentem. Az utóbbi időben gyakran zúgott a fejem, jót tett a ki­­kapcsolódás és a friss levegő. Hátam nekivetettem a pad támlájának és le­­húnyt szemmel pihentem. A lombok közt madarak csattogtak, a szökőkút körül csobogott a víz. Gondolatban hozzátok kalandoztam, meg a folyópartra... Talán mór anyád is megbánta, hogy haraggal távozott. Azt kívántam, bár­csak mellettetek lehetnék! — Sütközünk, sütközünk, kisfiú? Meglepett a feketehajú lány, fel is dühösített. — Hagyj békén! — Mormogsz, mint a medve ... No, mosolyogj már egy kicsit!... Nem is hiszed, mennyire vártalak... hiszen megígérted ... — Nincs időm. — Talán bizony éjszakai műszakban dolgozol...!? Estére várlak, gyere el, jó? Ugye pljössz? Épp az arcába akartam ordítani, hogy menjen a fenébe, amikor Bodor Karcsi lihegett hozzám. — Bocsánat! — villantotta szemét a lányra, majd hozzám fordult. — A bi­zottság elé hívatnak, gyere gyorsan I Nem várt, hideg zuhanyként ért a hír: mi történhetett, miért hívatnak? Kissé szomorkásán állt fel a lány: — Siess, ha egyszer várnak rád ... és ne felejtsd el, amit mondtam. Nem fe­lejted el?... — fenyegetett meg az ujjávol és elment. Sunyiképű barátom szájtátva bámult utána. — Ki ez a vagány nőci? — Falumbeli — lódítottam. — Ez nem falusi lány, öregem, ne nézz bolondnak! —'Iqazad van, miért is volna falu­si?... A miniszterelnök lánya, ha neked így jobban megfelel. .. Gépiesen szeded a lábad fel a lép­csőkön a második emeletre, a tanács­terembe. Fojtogató a hőség, mégis hi­deg borzongás futkározik fel s le a gerinceden. Hirtelen szertefoszlik a szé­pen felépített álomvilág, elillan tuda­todból a fehérre meszelt falusi iskola képe, elnémul a zsibongó gyerekhad s valahonnan a távolból Marika hangja visszhangzik: „Te nyugodt lehetsz, mert munkásszármazású vagy, biztosan taní­tó leszel...“ Az internátus önkormányzatából te­vődött össze a bizottság. Rendkívül ko­molyan vették a dolgukat. Az elnöklő vitte a szót: — Két kádervéleményt is kaptunk. Egyiket a szülőfaludból, a másikat meg a munkahelyedről. Minden rendben volna, csak egy a bökkenő: három évig voltál hadifogságban, amiről eddig nem beszéltél. Miért? (folytatjuk) 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom