A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-11-24 / 47. szám

— További terveit csak ai Állami Operaházban valósítja meg, vagy külföldön is?

— Sok dolgom van, de igazi otthonomnak a színházat tartom. Bevallom, szeretem a tapsot, a művész egyetlen igaz jutalmának érzem. Ezért örülök már előre Offenbach operájá-Ondrej Lenárd és Ferdinand Kiinda orgonaművész a fesztivál záróhangversenyén

nők, a Hoffmann meséinek közelgő bemutatójára. Az előadás külön érdekessége lesz, hogy Ljubimov fogja rendezni. A Hungaroton jövőre júliusban veszi hanglemezre olasz nyelven a Pillangókisasszonyt. A partnerem újra Peter Dvorský lesz és Giuseppe Pattanj fogja vezényelni a lemezfelvételt. De vannak korábbi kötelezettségeim is: decemberben például a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával Frankfurtban Leoš Janáček: Glagolita miséjét éneklem két ízben.

— Kit tart példaképeinek, ki formálta zenei nézeteit és művészi törekvéseit?

— Nagyon szeretem Renata Scottot, Maria Callast, Renata Tebaldit, de az sohasem fordult meg bennem egy pillanatra sem, hogy bármelyiküket is megpróbáljam leutánozni. Egy művész legfőbb feladata, hogy minden esetben önmagát adja, a példáképeitől csupán tanulni próbáljon! Otthon is, Rómában is sok jó tanárom volt. Emlékszem, egészen kicsi koromban volt egy zongoratanárnőm, aki nagyszerűen kiismert, és minden egyes órán nemcsak a billentyűgyakorlatokat kérte számon, hanem a gyermeki lélek különféle rezdüléseit is figyelembe vette.. . Mai művészi törekvéseim irányzéka egyszerű: minél többet szeretnék énekelni, mert csak a rendszeres munka közben döbben rá az ember arra, mi az, amit még csiszolnia kell; mi az, amit még nem tud tökéletesen. Fiatalon bárki akár az oroszlánt is magának követeli, de az idő egyre újabb és egyre értékesebb tapasztalatokkal gazdagít mindenkit. Nem titkolom a ványaimat sem, hogy szeretném elénekelni a Toscát, az Ernámból Elvira szerepét, nem énekeltem még színpadon a Pillangókisasszonyt. . .

— Remélem, nem műhelytitok: vajon hogy készül a szerepeire, miként 'épiti föl a figurákat?

— Sohasem voltam magoló típus. A zenét és a szöveget ezért egyszerre tanulom meg, mindig a torkomban van először a szerep, csak aztán kezdem a figura jellemét is boncolgatni. Ilyenkor aztán nyitott szemmel járok az utcán, figyelem a járókelőket, hiszen minden ember más és más, sőt, olykor egy-egy emberben is többféle jellemvonás fedezhető fel. Ez sokat segít munkámban. Bevallom, talán azért szeretem annyira Puccinit, mert minden operája olyan, akár egy Shakespeare-dráma. Kiválóan ismerte az embereket, ezért dramaturgiailag is nagyszerűek a partitúrái.

— Milyen közös vonásokat lát a klasszikus és a modern operák között?

— Nehéz probléma, mert a mai korszerű zenében nem föltétien divat a melódia. Egy klasszikus zeneszerző művében például sohasem kell teljes oktávokat ugrania az énekesnek. Legenda-e vagy valóság nem tudom, de az operatörténet úgy tartja számon, hogy Puccini vagy Verdi egy-egy ária komponálása közben az énekes véleményét is kikérte... A mai szerzők nem így tesznek, hanem általában szorosak, „torokigényesek" a kompozícióik.

— Talán ellenzi a modern komolyzenét?

— Isten ments, félreértés ne essék! Érdekel és művészileg is izgat o kortárs muzsika, de azért egy Sztravinszkij-operától modernebb zenemű előadására nem szívesen vállalkoznék.

— Évekkel ezelőtt sokan lenézték, sőt, egyesek már le is írták az operát. Mi a véleménye erről?

— Csak cáfolni tudom ezt a tévhitet! A színvonalas komolyzenét a világ valamennyi sarkában szerétik és az operának is egyre több közönsége van. Az emberek egyszerűen szeretik, ha legőszintébb, legbensőbb érzéseiket dallamokban hallhatják viszont.

— Valóban: a komolyzene vajon

mit ad a mai kor emberének?

— Elsősorban tartós művészi élményt, mert jó értelemben véve először felkavarja érzelemvilágát, aztán megnyugtatja és gazdagabbá teszi. Véleményem szerint minden ember tudja értékelni a komolyzenét, különösen ha arra gondolunk, hogy a zene világnyelv!

— És mit jelent a színpad, az operaéneklés Kincses Veronikának?

— Nekem ez az életem!... Nem vagyok egy négy-öt évig ragyogó sztártípus, ezért továbbra is lassan, de határozott léptekkel szeretnék tovább haladni művészi utamon.

MIKLÓSI PÉTER

Foto: Gyökeres György (1) és Milan Moyzes

BOTLÁS UTÁN

A csavargástól a vádlottak padjáig II. A MENEDÉK

Évával hosszasan kanyargott az autóbusz. Kinézett az ablakon: házak és emberek, ismerős táj suhant el mellette. Ahogy közeledett céljához, mind nagyobb szorongást érzett, de nem akarta megmásítani elhatározását. Tudta, hogy nem lesz könnyű, hiszen nem olyan régen távozott el innen, és lám, milyen hamar bekövetkezett a baj. Megint a barátok, a haverok vették rá ... Ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni, ezért összepakolt és elindult.

Amikor megérkezett, a portásnő csodálkozva nézett:

„Te vagy az, Éva? Hogy kerülsz ide?"

„Visszajöttem.“

Másnap mór ő is a napirend szerint, a többiekkel kelt. Nem volt nehéz visszazökkennie a régi kerékvágásba. Ami azonban sokat jelentett számára: itt és most biztonságban érezte magát. Voltak még ismerős lányok, de látott új arcokat is. Ide, ebbe az intézetbe menekült, innen ment a bírósági tárgyalásra — és a bíróság ismét ide helyezte.

Ide, a leánynevelő intézetbe.

Akik idekerülnek, még nem bűnözők. Jóllehet, kisebb törvénybeütköző cselekedetet követtek el, de a bűncselekmény fogalma - egyelőre s az ő esetükben - még túlzás. Ezért a bírói

határozat is így szól: ...... bűnösség

megállapítása nélkül javítóintézeti nevelésre ítélem ..."

Kézenfekvő kérdés: hogyan lehet elítélni valakit anélkül, hogy megállapítanák a bűnösségét? Nos, az ilyen „kivétel" csak a fiatalkorú tettesekre vonatkozik, akiknél a büntetés mellett a nevelés is fontos szempont. Az intézeti elzárás célja ezért kifejezetten a „megbotlott" fiatalok visszatartása a további bűnözéstől, mert általában qyermekcsínyekkel, helytelen „stiklikkel" kezdődik a dolog, ami aztán sok esetben profi bűnözéshez s a vádlottak padjára vezet. Az intézetben ezért nincsenek megrögzött bűnözők vagy súlyos bűncselekményt elkövetett delikvensek, az ilyen tettekre vetemedő fiatalkorúakat, felnőtt cinkosaikhoz hasonlóan, a bűnösség megállapítása után börtönbüntetésre ítélik bíróságaink.

De akik először kerülnek nevelőintézetbe, azoknak ez is hideg zuhany. Különösen beilleszkedniük nehéz, hiszen az intézet rendje, fegyelme, életmódja számukra már önmagában is büntetést jelent.

Az intézetben pedagógusok és nevelők próbálják úgy alakítani az itt nevelkedő tizenévesek életét, hogy az a lehetőségekhez képest mindenben hasonló legyen a „kinti", azaz a normális körülményekhez. Ennek megfelelően minden ilyen intézet hármas tagozódásé: iskolából, tanműhelyből és otthonból áll. Mindegyiknek megvan a maga sajátos funkciója, mégis, ahol legzajosabb az élet, az az otthon. Itt alakulnak ki a jobb-rosszabb közösségek. Sőt, vannak már kialakult, kiforrott társaságok, amelyekben megvan az egymás iránti megértés és őszinte barátság is akad. Aki az itt nevelkedő lányok közül nem találja meg helyét az egyik közösségben sem, annak a nevelők próbálnak helyet szorítani a legmegfelelőbbnek tűnő társaságban. A fiataloknak nagy az igazságérzetük, az indulatok hamar felforrnak, de hamar el is csitulnak. Főként a tanműhelyekben, a munkában szigorúak egymáshoz: megkövetelik egymástól, hogy mindenki a képességeinek megfelelően vegye ki részét a munkából, itt senki sem lazsálhat a másik rovására.

Az intézet növendékei a legnehezebben az elzártságot viselik el. Még azok is, akik nem először vannak itt a javí-A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN

EMBERI

SORSOK

tóban. Mint például a csinos, szőke Jaroslava:

„A legnehezebben valóban az elzártságot viselem el. De ezzel nemcsak én vagyok így. Néha elfog a rossz kedélyállapot, olykor még a sírás is elkap és ilyenkor a többiek szoktak vigasztalni. Már sokszor végiggondoltam az egészet: mit, hol és hógyan rontottam el. Csavargással kezdődött, céltalanul lődörögtünk jobbra-balra . .. Ha nekem valaki egyszer azt mondta volna, hogy ide kerülök, nem hittem volna el. Most pedig már másodszor vagyok itt. A többiek belevittek a balhéba, de most már megfogadtam, hogy soha többé! Ha egyszer eltávozom innen, szakítok az eddigi kapcsolataimmal. Már sokszor elterveztem, hogyan folytatom tovább. Egy ideig egyáltalában nem járok majd sehová, délutánonként otthon fogok ülni és zenét hallgatni vagy kézimunkázni. Később majd férjhez is szeretnék menni és egy jól sikerült házasságban élni. Hogy az én gyerekemnek ne kelljen majd levelet várnia a javítóintézetben a szüleitől..."

Mária, egy jól ápolt, vidám arcú lány toppan a szobába. Az öltözéke is tiszta: farmernadrág és blúz.

„Lassan telik az idő — mondja őszintén —, de azért majd csak letelik valahogy .. . Addig is kézimunkázom, olvasok, olykor-olykor levelet írok. Hogy miért kerültem ide, kár feszegetni, de azt ellenben biztosan tudom: többet nem teszek olyat, nehogy újra visszakerüljek. Nagyon megbántam már az esti csatangolásokat, az éjszakába nyúló kimaradozósokat. Az édesanyámat is sajnálom, aki többször is figyel mertetett, de én fittyet hánytam a jó szóra ... Itt még főzni is megtanultam!"

Az épületben rend és tisztaság. A hálótermekben kényelmes fekhelyek, az asztalokat terítő és virág díszíti. A tanműhelyek fölszerelése is kielégítő, úgyhogy a növendékek - egy kis igyekezettel - akár a betanított munkási szintet is elérhetik. Többen mondják, hogy szeretnének továbbtanulni, esetleg érettségizni is. Itt az alapokat, a legfontosabb tudnivalókat lehet elsajátítani; a többi már egyéni akarat és elhatározás kérdése. A társadalom a segítséget, a lehetőséget mindenesetre ehhez is megadja.

Mert a javítóintézeti nevelésre ítélt fiatalok is hozzátartoznak tórsadah műnk ifjú nemzedékéhez.

Rossz útra tévedtek, lejtőre kerültek, kisebb-nagyobb csínytevéssel megszegték a törvényt, Most a szabadságukkal, tizenéves életkor soha meg nem ismétlődő éveivel fizetnek botlásaikért.

Itt sokszor elhangzik a fogadkozás: nem, soha többé!

Van, aki megtartja ígéretét, és valóban képessé válik rá, hogy büntetlen előéletű, teljes értékű tagjává legyen a társadalomnak. Akinek ez mégsem sikerül, az a szakadék szélére sodródik, esetleg újra visszakerül az intézetbe.

De ide csak nagykorúságig kerülhet valaki. Tizennyolc éven felül, vagy „stikli" helyett komoly bűntényt elkövetve, már komolyabb és szigorúbb a fát... (Folytatjuk)

17