A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-11-24 / 47. szám

A Hétben folyó irodolmi vitát olvasva sokan rosszallóan csóválják a fejüket: Mire és kinek jó ez? Valóban az lenne most a legfontosabb feladatunk, hogy terméketlen elméleti kérdésekbe, akadémikus vitákba bocsátkozzunk? Mi változik, ha eldöntjük, hogy „von szlovákiai magyar költészet", s kinek lesz jobb, ha kisütjük, hogy csak „egyetemes magyar líra" van, vagy ennek az ellenkezőjét, nevezetesen azt, hogy a szlovákiai magyar lírikusok tulajdonképpen magyarul író szlovák költők, következésképpen költészetük magyar nyelvű szlovák líra?

Valóban: Mire és kinek jó ez?

Ha tiszta víz kerül a pohárba, az mindenkor a pohárnok jó. Egy irodalom alapelveinek a tisztázása magának az irodalomnak a létszükséglete, s a tisztázatlanság megbosszulja magát. Hozzávetőlegesen hatvan éve létezik szlovákiai magyar irodalom, de a hatvan év alatt az érdekeltek (a szlovák és a magyar írók, a szlovák és a magyar irodalomteoretikusok, kritikusok) közösen egyetlen egyszer sem vitatták meg a szlovákiai magyar irodalom létezésének elméleti alapjait. S

véljük az irodalom nemzetiségi hovatartozását is. Mert ha az irodalom enynyire kötődik a nyelvhez, akkor természetesen legalább annyira kötődik ahhoz a nemzethez is, amely a nyelvet használja. Csakhogy a valóságban a dolog nem ilyen egyszerű.

A legközelebbi példák:

A magyar próza nagy klasszikusának, Mikszáth Kálmánnak számos regénye, elbeszéléskötete megjelent szlovákul is. Az irodalomtörténetben kevésbé járatos szlovák olvasó számára Mikszáth Kálmán szlovák író, vagy akár szlovák író is lehetne. Mi fogalmazzunk így: a Mikszáth-életmű két történelemben és irodalomban közeli nép közös kincse. S természetesen kincse mindazon népeknek, amelyek a magyar író műveit saját nyelvükre fordították a így irodalmuk részévé tették.

További, példa: a cseh avantgárd líra nem Wolker s nem is Nezval első verseskönyveivel kezdődik, hanem egy fordításkötettel: 1920-ban Karel

Čapek lefordította, antológiába gyűjtötte és kiadta Apollinaire, Mallarmé, Soupault, Jammes és más francia költők műveit s ezzel forradalmasította a cseh költői nyelvet s elindította Nezvalék, Seiferték, Halasék nagy nemzedékét. A francia avantgarde a cseh líra szerves része lett.

1926-ban (Kúria, kvaterka, kultúra. Bratislava, 1964, 25. o.). S a bezártságként értelmezett szlovákiai magyar lét ellen mi is teljes erőnkből tiltakozunk. Ha a „szlovákiai magyar irodalmat" a szlovák antológiákból s a magyar antológiákból is kihagyják, akkor nem kívánunk szlovákiai magyar irodalom lenni. Ha a szlovákiai magyar író műveinek tükrébe sem a magyarországi magyar olvasó, sem a szlovák olvasó nem tekinthet bele (ez utóbbi a fordítások híján), akkor nem akarunk „szlovákiai magyar írók" lenni. Ha a szlovákiai magyar irodalom hagyományként és látóhatárként csak a magyar és szlovák irodalmat fogadja el, akkor ezzel az irodalommal nem akarunk közösséget vállalni. Ha a szlovákiai magyar írók egyik meghatározója az, hogy sem a szlovákiai TV-kultúrában és filmművészetben, sem a magyarországiban nem lehet jelen, akkor inkább ne nevezzenek bennünket szlovákiai magyar íróknak, de engedjenek bennünket közel azokhoz az intézményekhez, amelyek ma már minden irodalomnak természetes létformái. - S folytathatnám azoknak az elszigeteltségeknek a sorát, amelyek a szlovákiai magyar irodalom létét problematikussá teszik, s az igényes szlovákiai magyar írót arra késztetik, hogy elgondolkodjon Balta érvein.

érdekel" (Hét, 1979/44. szám). Nem azt mondja tehát, 'hogy a szlovákiai magyar irodaiamnak „kritériuma" az egyfajta magatartás (szemlélet), hanem azt, hogy őt ebben az irodalomban is egyfajta magatartás érdekli, s a két mondandó különbsége nyilvánvaló.) S cseppet sem csodálkoznék azon sem, ha a források (a nyelv és társadalmi létünk) kapcsán hozzánk legközelebb eső közösségek, nevezetesen a magyar és szlovák társadalom is saját képét keresné és találná meg műveinkben. Éppen fordítva: az riaszt, hogy a szlovákiai magyar irodalom manipuláltsága még azoktól az olvasóktól és fórumoktól is elvág bennünket, akikhez és amelyekhez pedig a közös múlt és a közös jelen, a közös nyelv és a közös társadalmi lét, egyszóval műveink közös anyaga természetszerűen köt bennünket, s akik és amelyek éppen ezért első fokon „profitálhatnának“ irodalmunkból. Az irodalom nyitott természetének tudatában semmi ellenvetésünk nem lehetne és nem lenne, ha irodalmunkat egyszerre több nyelvi és társadalmi közösség s magáénak váltaná, de elkeserít bennünket, ha még az érdeklődőket sem irodalomként érdekeljük. Csak nyilatkozatokban, felületes recenziókban nyilvánítják műveinket magukénak, de mikor azoknak kiadásé-HAGYOMÁNY ÉS NYITOTTSÁG

a tisztázatlanság már addig is sokszor megbosszulta magát.

Három példa irodalmi közelmúltunkból:

1975-ben és 76-'ban megjelent a szlovák költészet reprezentatív antológiája két kötetben (Rozpäté krídla, Čo šepká zem. Tatran, Bratislava). A szlovákiai magyar költészetet természetesen nem találjuk meg benne. — 1976- ban jelent meg Emil Boleslav Lukáč hatalmas szlovák nyelvű gyűjteménye, a Spoveď Dunaja (Slovenský spisovateľ, Bratislava), amely a magyar költészet hétszáz esztendejét mutatja be a szlovák olvasóknak a lehető legrészletesebben. A szlovákiai magyar költészetet hiába keressük benne. (Pedig tudomásunk szerint a kiadónak leadott kéziratban a mi verseink is ott voltak, s Lukáčot bosszantotta a legjobban, hogy a kötetből kimaradtak.)- S végül: 1978-ban és 79-ben a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó ötödször is kiadta a Hét évszázad magyar versei népszerű köteteit, s megdöbbenésünkre a szlovákiai magyar költészet ebből is hiányzik.

íme, egy költészet az ebek harmincadján. Egy költészet, amelynek képviselői azt hirdetik magukról, hogy híd akarnak lenni két irodalom és minden irodalmak között, s a partok nem vállalják a hidat. íme, egy irodalom, amely nem bír irodalommá válni, amelyet hivatalból és mintegy néprajzi érdekességként többen is magukénak vallanak, de irodalomként - a szlovákiai magyar nemzetiség tagjain kívül- senki.

Tisztáznunk kell hát: az irodalmi létezés milyen koordinátái között található a szlovákiai magyar költészet (irodalom)?

Mallarmé óta úgy tudjuk, hogy a verset (az irodalmat) szavakból csinálják. S ezzel sokszor elintézettnek

S végül: Lev Tolsztoj nevét a magyar irodalomtörténészek és olvasók a magyar nyelvű Háború és béke megjelenése (1886) után nagyon sokáig magyarrá honosított formájában: Tolsztoj Leóként emlegették. S nekik volt igazuk: mélységes emberismeretével és humanizmusával, parasztindulatú főuraival Tolsztoj magyar író is, nem egy hőse, világának nem egy tartománya épült bele a magyar irodalmi gondolkodásba, sőt irodalomba.

S a tanulság: az irodalom egyidőben nemzeti és nemzetfölötti. A nyelv és nemzet forrás, az irodalmi mű forrása, de a forrás vizében mindenki a saját arcát látja.

De van-e akkor értelme nemzeti, mi több: nemzetiségi irodalmakról beszélni? Ha az irodalom nemzetek közös kincse, akkor vajon nem komolytalan dolog-e a „magyar", sőt „szlovákiai magyar" jelző?

S itt vélem érteni Balta Kálmánt, Oki olyan vehemenciával tiltakozik a „szlovákiai magyar irodalom" megkülönböztető fogalma ellen. Gál Sándorral kapcsolatban írja le: „A messianizmus, az elszigetelt kisebbségszemlélet hibájából származnak kínzó kérdései" (Hét, 1979/37. sz.). Ebből és más kitételeiből kiviláglik, hogy - nem egészen átgondoltan és ellentmondásokba gaba’yodva — egyenlőségi jelet tesz az ún. kisebbségi messianizmus és a szlovákiai magyar irodalom fogalma közé s mindkettőt elszigeteltségként értelmezi. S az elszigeteltségként értelmezett „szlovákiai magyar irodalom" ellen már ötven évvel ezelőtt is voltak, akik tiltakoztak: „Van-e, rrincs-e, volt-e már csakugyan, lehet-e még valaha ún. szlovenszkói irodalom? Szeretném azt felelni: nincs, nem volt és ne legyen. Miért? Mert minden izolálás: bűn, halál, elsorvadás" - írja Fábry Zoltán

Balta Kálmánnak azonban - minden rokonszenvünk ellenére is — csak az indítékával érthetünk egyet. (Ismételjük meg ezt az indítékot: ba a szlovákiai magyar irodalom elszigeteltség, akkor nincs szlovákiai magyar irodalom!) Homályos érvelésével s főleg végkövetkeztetésével mór nem. Mert mikor a „szlovákiai mogyar irodalom" fogalma helyett az „egyetemes magyar irodalom" fogalmát kínálja, akkor az „elszigeteltségünket" egy másik elszigeteltséggel akarja feloldani.

Az irodalmi műalkotásnak természetes állapota a nyitottság. Az író sohasem egy irodalom, hanem egy nyelv és társadalmi közösségek jegyében alkot. Az irodalom (vagy irodalmak) normáit sohasem kötöttségként veszi tudomásul, hanem éppen ellenkezőleg: olyan valamiként, amit meg kell haladnia. S a nyelv és társadalom is elsősorban forrás a számára s csak másodsorban kötöttség.

Éppen ezért egy cseppet sem csodálkozom rajta, hogy Koncsol László, a szlovákiai magyar társadalom képviseletében fellépő kritikus a szlovákiai magyar társadalom képét, „magatartását" keresi műveinkben. (Baliának persze igaza van akkor, mikor azt állítjo, hogy „a szemléleti egység nem kritériuma egy irodalom önálló voltának, talán ellenkezőleg“, de Koncsol ilyesmit nem is állít. Egészen másvalamit állít. Szó szerint ezt: „A nemzetiségi - kisebbségi - létforma nem elvont kategória, amellyel könnyedén játszadozhatunk, hanem az egyén sorsában valósul meg percenként, s engem, bevallom, igazán mélyen ez a kultúra, (értsd: a szlovákiai magyar kultúra, T. A.) is ebből a szempontból

TŐZSÉR ÁRPÁD

ról és értelmi-érzelmi elsajátításáról van szó, akkor valahogyan elfelejtik nevünket.

Balta Kálmán a szlovákiai magyar írókat azoktól a teo[etikusoktól félti, akik a szlovákiai magyar irodalom önállóságát, s ezzel mintegy elszigeteltségének természetes voltát vallják. S ehelyett az „elszigeteltség" helyett az egyetemes magyar irodalom „magasabb rendű kategóriáját" kínáltja. De nem látja,, hogy az „egyetemes magyar irodalom" is annyiban „önálló" (ha egyáltalán létezik irodalmi önállóság, én inkább nagykorúságot mondanék), amennyiben egy időben tud hű lenni a forrásókhoz s maximálisan nyitott a világ felé. S mivel ezt nem látja, nem láthatja azt sem, hogy a szlovákiai magyar irodalom „kategóriája" is kétféleképpen értelmezhető és élhető meg. Jelenthet egészségtelen elszigeteltséget, bezártságot, levegőtlenséget, de jelenthet végletes nyitottságot, világra tórtságot is. Sőt tovább megyek: a nemzetiségi irodalmak esetében a nyitottság követelménye követelőzőbb, mint a nemzeti irodalmak esetében. Mi naponta létformánkként éljük a kultúrák találkozását, együttélését. Am-if a nagyobb, nemzeti irodalmak képviselői esetleg csak tudnak, azt mi a bőrünkön érezzük. A kiút elszigeteltségünkből tehát semmiképpen sem lehet egy - területét tekintve - nagyobb elszigeteltség, hanem csak az a maximális nyitottság, amely minden irodalom számára kötelező maxima, s amely — poten- ^ cíálisan — épp a mi létezésünkben hangsúlyozódik meg a legerősebben.

Azon persze lehet és kell vitatkozni, hogy a nyitottságnak ezzel a maximális lehetőségével a szlovákiai magyar írók milyen mértékben élnek. Hisz többek között ezen a mértéken is múlik irodalmunk „önállósága", nagyko-14