A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-24 / 47. szám
Kissé megerősödött, állapítottam meg. Apró egérfogai még mindig hófehéren csillogtak . . . Hirtelen, minden átmenet nélkül fehér mellének a halmait láttam maga előtt, rajta a férfifog nyomát, mint fehérre meszelt falon a sárfoltot . . . „Gyűlöllek!... Meg tudnálak ölni, a tíz körmömmel tudnálak ízeidre tépni!... Társadalom? Gyerek? Köpök egy nagyot az egészre! Mit adott nekem a társadalom, mit!? .. . Megnyomorított, elvette a lelki nyugalmamat..." — véltem hallani a hangját. Szótlanul néztük egymást, csak az emlékek köröztek körülöttünk makacsul, értelmetlenül, mint utcai fények körül a pillék... A közös emlékek beszéltek helyettünk . . . Eszembe jutott — s talón neki is — az állomási találkozás, az építkezés, a folyópart, a költözködések, nélkülözések, marakodások, veszekedések... és a szakadék, ami közénk ásódott... Anyád sírni kezdett. Nem nyúlt zsebkendő után, szabadon hagyta peregni a könnyeit. Hangtalanul sírt, talán nem is fájt neki semmi, csupán eszébe jutott neki is a folyópart, a víz csobogása, az építkezés állvónyerdeje, a lakattal lezárt deszkabódé, az első otthonunk, ahol még egészen egymáshoz tartoztunk ... Onnan indultunk el, s lám, hová jutottunk. Valamikor közösek voltak a gondjaink, az álmaink, és kapocsként állt közöttünk egy dióbarna szemű kisfiú, most meg . . . nézzük egymást, mint két idegen .. . kétfelé ágazott az utunk ... Akkor ötlött a szemembe s tudatosítottam, hogy üresen áll a könyvszekrény, eltűnt belőle a rengeteg könyv. A ruhásszekrényhez léptem és belenéztem: egyetlen ruhadarabom lógott benne, egy megfakult, szürke nadrág, semmi több. Kérdőn néztem anyádra. — Eladtam... Mindent eladtam... — Legalább a könyveimet. . . ! — Élnem kellett — mondta lehajtott fejjel. — Valamiből csak kellett élnem, persze, hogy eladtam. A gyűrűt is eladtam, meg a fülemből a függőt: a falról a képeket, mindent... Két év hosszú idő, csak akkor mentem férjhez újból, addig abból éltem ... Mindent visszafizetek, keres az uram, mindent visszafizetek. — Nem kell a pénzed — mondtam és visszaültem a helyemre. — A tiéd volt, jogod van hozzá ... A bútoroknak is a fele .. . Mindent elvihetsz, mindent, csak a lakást hagyd meg, a lakás kell, három gyerekem van, láthatod, öten vagyunk, a lakásra szükségünk van . . . Van egy kis megtakarított pénzünk, mindenért megfizetünk, csak hagyj békén, elegem van a hercehurcából, hagyj békén, nem akarok több veszekedést... Ne állj rajtam bosszút. Megérdemelném, de ne állj rajtam bosszút... — Attól nem kell tartanod. Újabb cigarettára gyújtottam. — Boldog vagy, Kató? — kérdeztem sokára. — Elvagyok ... — Azt kérdeztem, boldog vagy-e! — Az hót, mért ne lennék ... Gyuri jó ember, dolgos, szeret bennünket. Jó vele ... — Nagy mélák . . . — Az, egy nagy mélák, és butább, mint a seggem partja, de éppen azért jó vele, egyformák vagyunk... és ha nem lennének ilyen nagy meiákok, a kosz enne meg benneteket, mert nem volna, aki elhordja a városok szemetét.. . Ebhez mit szólsz? — Igazad van... Mi van Góbival? — Nem tudom. — Nem tudod?!... Nem jársz hozzá? — Nem. — Egyszer sem mentél el? — Voltam nála egyszer: öt-hat évvel ezelőtt. — Azóta nem? — Nem. — És meg tudtad állni? — Te ezt nem értheted — felelte sokára. — Add ide az intézet címét. Sokáig kutatott a fiókokban, végül meglelte és átadta. — Azt valóban nehéz megérteni, hogy egy anya nem kíváncsi a gyerekére — mondtam sértődötten —, különben ez is a te/ dolgod. — Menni akartam, de a szava megállított. — Várj még, ne menj el, hallgass meg előbb!... Először azért nem mentem utána, mert nagyon nyomorúságos helyzetben voltam ... mikor meg egy kicsit helyre jöttem és elmentem hozzá, rám se nézett, nem szólt hozzám, öt percig sem tartózkodott mellettem, elfutott tőlem, hiába könyörögtem, hogy jöjjön vissza ... Éreztem, hogy lenéz, megvet, hogy valósággal undorodik tőlem, és többé nem mentem el hozzá. Még most sem érted!?... — Nem, még most sem értem. — Gondolj rólam amit akarsz... és csinálj a fiaddal, amit akarsz — mondta anyád keserűen. — Én megpróbáltam mindent, Gyuri is azt akarta, hogy vegyem ki az intézetből, majd hozzánk szokik. És mégsem vettem ki. Féltem. Tőled féltem ... Most mór bevallhatom, nem számít, most már semmi sem számít, mindig féltem tőled. Hogy miért, nem tudom. Féltem. .. Talán azért, mert te okos voltál, én meg csak egy senkicske, buta teremtés, és mert gyűlöltelek, és gyűlöltem őt is. Ez az igazság, még akkor is ez az igazság, ha megver érte az isten. Verjen, bánom is!... Most már nekem van három gyerekem a hites uramtól, neked meg csak az az egy van. Vedd ki az intézetből és éljetek, melletted jó sora lesz. Okos gyerek. Azt mondta akkor az intézet igazgatója, hogy az összes között ő a legtehetségesebb, annak ellenére, hogy mogorva, különc. így mondta: mogorva és különc... Melletted jó sora lesz, csak vedd ki az intézetből. A te fiad. Szakasztott olyan, mint te: a szeme, a haja, az esze is. Melletted még okosabb lesz, nagy ember is lehet belőle, ti majd megértitek egymást, tudom, nagyon megértitek majd, csak vedd ki az intézetből. Készülődtem. — Várd meg Gyurit, rögtön hozza az italt! — Köszönöm! — Hát a pénz a ruháidért, könyveidért?! — Nem kell a pénzetek. — Hát a bútorok? . .. Mindent itt hagysz? — Mindent — Van hol aludnod? ... Csinálok helyet, ha nincs .. . Haraggal mész el? Az utca csendes volt és majdnem teljesen kihalt. Felemás érzések motoztak bennem. Nem a magány érzete folyt szét bennem, valami egészen más: hiszen valahol él a fiam, aki hozzám tartozik, és él, lélegzik az egész ország, amibe én is beletartozom, van itt helyem, jogom is, szabad ember vagyok, s még kezdhetek valamit a negyvennégy évemmel, elég erőt érzek magamban az újrakezdéshez. A szállodát elkerültem: semmi kedvem nem volt még a lefekvéshez. Sétáltam. Csak úgy, minden cél nélkül. Langyos volt az éjszaka, csillagos az ég, a levegő telített tavaszi illatokkal, s valahol tücsök ciripelt. Megálltam a vendéglő előtt, ahol néhányszor lerészegedtem. Gondoltam egyet és bementem. A régi sarokasztalomnál nem ült senki, helyet foglaltam. Minden a régi volt, csak a rend és a tisztaság nagyobb. Az ablakon függöny, a mennyezeten neoncsövek, a sarokban gramorádió, az asztalokon tiszta térítők — meghittebbé, barátságosabbá vált a környezet. Fiatal pincér jött az asztalhoz.- Mit tetszik parancsolni? - kérdezte barátságosan, majd kerekre nyílt a szeme a csodálkozástól. - Igazgató elvtárs! De régen nem láttam!... Ez aztán a meglepetés! Nem tetszik rám emlékezni?- Sajnos nem ...- Tóth Gyuszi, a nyolcadik béből! Még most sem?- Persze, persze, Tóth Gyuszi, a nyolcadik béből... Most már igen, most már emlékszem . .. Nagyra nőttél azóta, kész férfi vagy. Talán már meg is nősültél?- Rövidesen, rövidesen, igazgató elvtárs ... Mit hozhatok?- Egy kávét, Gyuszikám.- Rummal?- Lehet. Gyuszikám! Jól esett kimondani a szót. Tóth Gyuszi, a nyolcadik béből. Szép volt az osztályuk. Az ablakok teli munkátlival, s arra is határozottan emlékeztem, hogy az ő kabátján pillantottam meg először a nemzeti színű szalagot, később meg a gyászszalagot. Pincér lett, megtalálta helyét az életben. Előbb vagy utóbb mindenki megtalálja. Nyilván szereti ezt a zsongó, tarka forgatagot, kiszolgálja az embereket, különböző típusokkal ismerkedik meg, hordja az italokat, ételeket, inkasszál, itt asztalt bont, amott terít, itt törzsvendéggel viccelődik, amott ismeretlennel ismerkedik . . . Biztosan szereti a mesterségét, gondoltam, különben mást választott volna. Bár napról napra ugyanaz a körforgás ismétlődik az életében, mégis új izgalmakat hoz, hiszen ezt sem lehet gépiesen csinálni, mint ahogy tanítani sem lehet gépiesen, építeni sem, meg szántani sem. Minden munkához, hivatáshoz kell valami belső tűz, kell hozzá az ember alkotó fantáziája, kell hozzá egy kis szárnyalás, csakis úgy válhat kedvessé és kellemessé, úgy lehet mindig új és új, úgy válhat izgalmassá, mégis megnyugtatóvá, különben minden munka érdektelenné válna, ellaposodna, elszürkülne, unalmas és felesleges teherként nehezedne az emberre. Vajon én miben, milyen munkában lelem meg újra önmagamat? Ahogy így gondolataimba mélyedve szürcsöltem a kávét, Botlík Imrére esett a pillantásom, aki olyan részeg volt, hogy majd lefordult a székről. Feltűnően megvékonyodott. Mélyen ült a szeme, borostás volt az álla, csapzott haja a homlokára tapadt. Magamhoz intettem régi tanítványomat:- Ismered ott azt az embert?- Mint a rossz pénzt! Évek óta iszik.- Hol dolgozik?- Az állami gazdaságban.- Mi történt vele, hogy ennyire iszik?- Az átszervezéskor kiesett az állásából. Akkoriban mindenkit szidott, fenyegetett, azt kiabálta, hogy elmegy még a köztársasági elnökhöz is, majd ő megmutatja mindenkinek, hogy majd ő csinál itt rendet. Aztán elcsendesedett és inni .kezdett. Legtöbbször a szegény felesége támogatja haza, s nagyon szégyelli, hogy annyira iszik az öreg. A gýerekek miatt, tetszik tudni, mert Zsuzsa tanítónő lett, a Karcsi fiuk meg katonatiszt. Megittam még egy féldecit, aztán elmentem a szállodába és lefeküdtem. Sokáig nem jött álom a szememre. Felkerestem az igazgatót. Emlékezhetsz rá: középkorú, hízásra hajlamos, simára fésült hajú, eléggé kimért modorú,- mindamellett barátságos férfi benyomását keltette. Röviden elmondtam, mi célból kerestem fel.- Az sok mindentől függ, hogy kiadhatjuk-e vagy sem. Addig természetesen szó sem lehet róla, míg be nem fejeződik a tanév. Esetleg a nyári szünetben ... (folytatjuk) 10
