A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-11-17 / 46. szám

JÓ KEZEKBEN AZ ÜTŐ Nyárutói kánikula, de még a nagy meleg sem tudja lelohasztani a fiúk igyekezetét. Nagy a nyüzsgés a szerda­helyi asztalitenisz-csarnok előtt, érkez­nek a gyerekek. — Most van éppen a serdülők és ifjúságiak tornája Dunaszerdahely Vá­ros Kupájáért. Az idén rendezzük meg ötödször — magyarázza a délutáni nagy nyüzsgést Horváth István, a DAC asztalitenisz-szakosztályának elnöke. Benn a csarnokban is meleg van, de tűrhetőbb a hőmérséklet, mint kint. Az asztalok mellett naphosszat ütik a fehér kaucsuklabdát a gyerekek. — Ki nyeri a serdülők egyéni verse­nyét? — kérdem. Csodálkozva néznek rám. — Németh Attila már megnyerte. A döntőben legyőzte a Vimit. Egy másik gyerek közbeszól: — Igen, de a Vimi fiatalabb, mint Attila. — Melyik a Vimi? — kérdem. — Nincs még itt. — Hát Németh Attila? — Az sincs. Együtt játszanak a pá­rosban, azért együtt is „csavarognak". Kisvártatva ismét érkezik néhány iurkó. — Az ott a Vimi - mutat az egyik gyerek egy kistermetű legénykére. Ámulva nézem. Ez lenne a Vimi, hiszen alig éri fel az asztalt! — Az ott meg az Attila - mutatnak rá egy kicsit nagyobb fiúra. — Gyertek ide, kis bajnokok - hívom a két matadort. Egyiküket sem kell hosszasan kérlelni, szívesen beszélnek a nagy csatájukról. De bevezetőben még hadd áruljuk el azt is, hogy Németh Attila 12 esz­tendős, Vimi Roland pedig tízéves. A mokány kis fickó a szlovákiai baj­nokságon legyőzte fél fejjel nagyobb ellenfelét, ezúttal viszont Németh volt a győztes. — A döntőben megvert az Attila, 21:19-re és 25:23-ra - vallja -be Ro­land. Nem haragosan mondja, inkább dicsekedve. Nyilván a szoros küzdelem miatt. — Nem haragszol rá, hogy legyő­zött? — kérdem tréfásan. — Nem, hiszen párosban együtt győztünk ... Az egyéniben négyszer győztem, úgy jutottam el a döntőig. Hát hiszen az is szép, ugye? — Én ötször győztem! — csattan dia­dalittasan Attila hangja. — Engem vert meg ötödiknek - mondja Vimi. — Szlovákiai bajnok vagy már, most is szereztél egy első helyet, mikor kezdtél tulajdonképpen pingpongozni?- kérdem Rolandot. — ötéves koromban. Apóm is játszik, tőle tanultam. — Hányadik osztályba jársz? — Most megyek az ötödikbe. A vá­sárúti iskolába járok. — Aztán hogy tanulsz? — Jól, eddig még mindig tiszta egye­sem volt. Hát ez derék dolog. Németh Attila valamivel későbben kezdte. — A harmadik osztályba jártunk, és akkor kaptunk jelentkezési lapot a DAC asztalitenisz-szakosztályától azzal, hogy aki akar, jelentkezhet. Jelentkeztünk néhányon. — Nem bántad meg? — Nem bizony, szeretünk mi játsza­ni, no meg aztán törődnek is velünk. Az első évben igencsak kezdő voltam, de a következő évben a városban már a harmadikok lettünk a serdülők kupa­vetélkedőjén, akkor Török Attilával ját­szottam egy párban. Most meg a Vimi­­vel. — Ki a példaképed az asztalitenisz­ben? — Nem is tudom . . . — Kinek a játéka tetszett a legjob­ban a világ legjobbjai közül? — A Secretiné. — Nekem meg Jónyeré és B.engtsoné- mondja kérdezés nélkül Vimi. — Ki foglalkozik veletek? — A nagyobbak közül többen is. Az edzőnk egyébként Mádéi László, a Csehszlovák Testnevelési Szövetség ga­­lántai járási bizottságának dolgozója. Kérdem az edzőt, elégedett-e a ta­nítványaival. — Igyekvő, rendes gyerekek. A szülők is segítenek bennünket, örülnek, hogy a fiúk szép sikereket érnek el. Szor­galmasan járnak edzeni a gyerekek, két-három órát naponta. Még sok tar­talék rejlik bennük, két év múlva biz­tosan elérik a kellő színvonalat. Talán még az edzőnél is elégedet­tebb Horváth István, hiszen ezeknek a fiataloknak a sikere elsősorban az ő és lelkes segítőtársainak a munkáját di­cséri.- os -Horváth István, az asztalitenisz-szakosztály elnöke a két legtehetségesebb serdülővel, Vimi Rolanddal és Németh Attilával Az egyik reggel csengett a telefon. Szabó János hívott. A szepsi „Miglinc" vadásztár­saság tagja, akivel már jó párszor voltam fent a Miglincen, nagy­vadak nyomában. — A Tófejre kijár a borz — mond­ta —, ha akarod, ma este meglőhe­­ted. Mivel a borzot eddig csak képről ismertem, s vadászatáról is csak könyvben olvastam, a meghívás és a „meglőheted" biztos és határozott hangsúlyozása csak egyetlen választ szülhetett. — Megyek — mondtam tehát ha­bozás nélkül. És alkonyatkor már kapaszkodtunk is felfelé a Somodifürdő feletti erdős domboldalon. Helyesebben az erdőig az autó vitt, s csak onnan mentünk tovább az apostolok lován a Tófejnek nevezett erdőrészbe, amelynek egy fél hektárnyi tisztását a vadászok kukori­cával vetették be. Egyrészt, hogy a vad tartózkodási helyének közelében legyen bőséges táplálék, másrészt, hogy — ha már ide szoktak — köny­­nyebb legyen a vadászat. Tapostuk az összeboruló falombok alatt itt-ott már homályba vesző ös­vényt, közben János barátom halkan mesélte a borzzal való találkozásait. A legutolsó találkozás élménye volt per­sze a legizgalmasabb, alig két napja esett meg, s ennek kézzelfogható em­léke is maradt. Történt pedig mindez a következőképpen: a minap János ki­ült borzot lesni, s a borz be is jött a kukoricásba. János oda is „csühin­­tett" neki, de a borz mégsem bukfen­cezett feJ, ahogy várta. Másnap reggel a lövés helyén János megtalálta a borz — farkát... Az esetet persze re­konstruáltuk. — Csak úgy történhetett — mondja a borzfarak tulajdonosa —, hogy a fe­jére céloztam, s a lövés pillanatában fölelemte a fejét. A golyó pedig a hasaalját súrolva, leszakította a far­kát. Nemsokára magam is meggyőződ­hettem róla, hogy János feltételezése megfelelhet a valóságnak. A földön — a golyó becsapódásának a helyén — ott találtuk az állat hasszőrének egy csomóját. Na, gondoltam magamban, ahogy fölkapaszkodtam a kukoricatábla kö­zepén emelt hevenyészett leshelyre, én söréttel fogom várni őborzságát; mi­velhogy — ha már megadatott a le­hetőség — a farkával a bundáját is szívesen megszerezném. S persze a koponyáját. A borzzsir csodatévő hatá­sa egy cseppet sem érdekel. Pedig vannak, akik 'esküsznek, hogy a leg­jobb gyógyszer asztmára, torokgyulla­dásra. Az megint más kérdés, hogy valóban igen magas árat fizetnek ér­te. Az erdő körülöttem lassan elcsen­desedett, szél se zizzent, levél se mozdult, csak a csillagok és a telihold szikrázott egyre ragyogóbban a felhőt­len égen. És ekkor egyszerre csak, bal­ia tőlem, kukoricaszár pattan, a patta­nást pedig mohó rágás-csámcsogás követi. Ez csak borz lehet! A vaddisz­nó nem így „tör". Nem ilyen ritkán, s főleg nem a kukorica szárát töri le, hanem, ha eléri, egyenest a csövet. S az másként pattan. Vagyis itt balra tőlem, vagy tíz lépésnyire, borz lak­­mározik. Várok mozdulatlanul, hagyom, hadd faljon, hadd érezze magát biz­tonságban. Telnek a percek, s közben pattanva törik le egy-egy kukoricaszár. Meresztgetem a szemem, de sajnos a sűrű kukoricásban semmit sem látok. Egy asztalnyi tisztásra bevilágít a hold; ha oda kijönne a borz, itteni vadász­nyelven szólva, odacsühinthetnék neki. De így? Semmit se tehetek, várok, és hallgatom, hogyan lakmározik a ne­kem szánt borz. Vajon kijön a tisz­tásra? Most mintha az egyik kukorica­tő mellett fehér folt mozdulna. Igen, ott van, látom a fején hátrafelé szé­lesedő fehér csíkot. Felemelem a ki-GÁL SÁNDOR 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom