A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-17 / 46. szám
Szobatársaim elkísértek a kapuig. Mindenki beszél, min* denki mondott valamit, csak Tondo hallgatott, neki egyetlen szava sem volt hozzám, de amikor a kapuban szembefordultunk egymással’, megrándult az arca és kicsordult o könnye. Aztán összeborultunk és egymás hátát veregetve elbúcsúztunk .. Nem vártam meg az autóbusz érkezését, gyalogszerrel vágtam neki a városi állomás felé kanyargó, nyolckilométeres útnak. A vonaton elhatároztam, hogy leszállók Prágában és ott töltök kéthárom napot. Az Internationalban szálltam meg. Közben vásároltam fehérneműt, öltönyt, cipőt, ballonkabátot, bőröndöt. . . Valóság ez, vagy csak álom? Csak akkor, a hömpölygő emberáradatban érzékeltem teljes egészében, hol is voltam én tulajdonképpen. Most éreztem csak igazán a közel nyolc év rettenetét, nyomását, terhét. Hogyan is bírtam ki lázadó harag nélkül? Suhancként barangoltam Prága utcáin. Telhetetlenül habzsoltam a csillogást, a fényt és az illatokat. Este jól bevacsoráztam az étteremben, utána beültem a bárba. Majd minden asztal foglalt volt már, de találtam üres asztalt. Gondoltam, kicsit elszórakozom. Konyakot rendeltem. Lassan iszogattam, meg ne ártson. S nézelődtem. Mindent szépnek, csodálatosan újszerűnek láttam. A kitűnő zene, no, meg a konyak, megtették hatásukat. Könnyű szárnyalás kapott el, jól éreztem magam. Táncoltak már. Egyre többen... Elnéztem a táncoló párokat, s arra gondoltam: lám, lám, ezek mindannyian a boldogságukat keresik ... Boldogság?... Pillanatnyilag talán én voltam a világ legboldogabb embere. Húsz-huszonkét év körüli, magas, szőke lány állt a bejárati ajtóban. Körbe-körbe hordozta a tekintetét, nyilván üres asztalt, helyet keresett. Aztán elindult az asztalom felé, s megkérdezte, szabad-e asztalomnál a hely. — Szabad, tessék! — mutattam a székre. — Köszönöm! — mondta. Leült és kávét rendelt. Aprókat kortyolva iszogatta a kávét, miközben a csésze fölött nézelődött, néha rám esett a pillantása. Mi tagadás, jól esett, meg aztán mindenképpen ismerkedni okartam. Beszélgetni akartam mindenáron, mindegy, hogy kivel és mit, csak beszélgetni, beszélgetni, és érezni a szabadság fojtogató ízét. Kézitáskájából cigarettát vett elő. Készségesen adtam tüzet. Bólintva megköszönte. — Vár valakit? — kérdeztem jóval később, kissé bátortalanul. — Nem, nem várok senkit... — Ha nem veszi tolakodásnak: meginna velem egy pohárka konyakot? - kérdeztem nekibátorodva, elvégre ebből nem származhat semmi baj; legfeljebb visszautasítja, gondoltam. Pillanatnyi tétovázás után beleegyezően bólintott. — Prágai? — kérdezősködtem tovább. — Itt járok egyetemre. Egyébként libereci vagyok ... — Mikor végez? — Most... — A sikeres végzésre: egészségére! — Köszönöm! — Milyen pályát választott? — De kíváncsi! — nevette el magát. — Geológus leszek. — Szép pálya ... Nyílván nagy tervei vannak. — Néhány évre szeretnék elmenni a Szovjetunióba. — Miért? — Túl szűk itt a hely számomra. Egyet ugróm, máris oz államhatárba ütközöm — mondta mosolyogva. — Egy geológus számára a Szovjetunióban vannak az igazi lehetőségek. — Szóval csak úgy felröppen és elszáll? — Föltéve, ha sikerül. — Senkit nem hagy itt, akit sajnálnia kellene? — Szabad vagyok, mint a madár — mondta hamiskásan. — Maga prágai? — Dél-szlovákiai magyar vagyok. — Magyar?... És ilyen nagyszerűen megtanult csehül? — Ráértem, hát megtanultam. — Mi a foglalkozása, hogy olyan sok a szabadideje? Kissé kellemetlenül ért a kérdése. Zavaromban nem tudtam nyomban válaszolni. A pohárhoz nyúltam, koccintottam s ittam. Közben arra gondoltam, lám csak milyen korán elérkezett a pillanat, amikor hazudni kényszerül az ember, amikor le kell tagadni valamit, hogy ne kelljen szégyenkeznie. — Nem árulja el? — makacskodott a lány. — Mikor, mivel: ezzel is, azzal is ... — Ebből aztán kitalálhatom — mondta a lány és felnevetett. A harmadik konyak ufón a lány cinkosan o szemembe nézett: — Táncolni tud? — Tudtam valamikor, de már alighanem elfelejtettem ... — Hol, merre járt, ahol nem táncolhatott? — kérdezte könnyedén. Honnan is sejthette volna, milyen kényelmetlen a kérdése. Most aztán nincs más kiút: vagy hazudok, vagy őszintén bevallom az igazságot, aztán szégyenkezve elsompolygok az asztaltól. — Nem akar válaszolni a kérdésemre? — Börtönben voltam — mondtam ki gyorsan, s vártam a hatást. — Tényleg?... - Nem rémült meg, inkább mosolygott, mint aki nem hiszi. Majd közelebb hajolt az asztalon át és suttogóra fogta a hangját. — Politika? — Megöltem a feleségem — mondtam, hogy megijesszem, de esze ágában sem volt megijedni. Felkacagott, mintha megcsiklandozták volna. — Pedig ez az igazság! — Azt hiszi, engem olyan könnyű rászedni? — kérdezte játékosan. — Hogy bebizonyítsam, mennyire nem hiszem, szeretném, ha felkérne táncolni. Tetszett is, nem is ez a fura játék. Gondolkodás nélkül belementem és felkértem táncolni. Nagyszerűen táncolt. Szorosan hozzám simult. Kemény melle incselkedón meg-megérintett: forrni kezdett a vérem. Teljesen belefeledkeztem a táncba, átadtam magam a könnyű szárnyalásnak: jöjjön, aminek jönnie kell!... Fellobogott bennem a vágyakozás, ami több mint hét éven át lefojtva szunnyadt a véremben. Valósággal megbolondított a lány közelsége, attól tartottam, hogy nem bírok magamon uralkodni és botrányos helyzetbe sodródom. Menekülni próbáltam, de ahhoz sem volt erőm, felülkerekedtek az ösztöneim. — Borzasztó lehetett - suttogta -, annyi ideig... — Mégis elhiszi? — Játsszunk úgy, mintha elhinném, jó? — suttogta, s ha lehet, még jobbon hozzám simult. Hajnaltájt lementünk a szobámba. Vetkőzés közben megkérdezte: — Mit gondolsz most rólam? — Kívánlak. — Semmi mást? — Semmi mást... — Jó pofa vagy ... Mikor felébredtem, már fényesen sütött a nap. A lány a fürdőkádban lubickolt és jókedvűen dúdolgatott. — Mikor utazol el? — kérdezte később, mikor már felöltözött. — Ma ... Még ma délelőtt.. . A nyakamba csimpaszkodott, csókolgatott, s könyörgött, hogy ne utazzam még el, hiszen ráérek. — Mondhatok valamit? — kérdezte elkomolyodva. — Tessék! — Szeretnék veled tölteni egy hetet, kettőt, talán többet is ... Tényleg nem maradhatsz? — El kell utaznom ... — Legalább a címedet... — Nincs címem — feleltem. — Kár... Pedig írtam volna neked Leningrádból, Moszkvából, írtam volna az Uraiból vagy Szibériából... Tényleg nincs címed? — Tényleg nincs ... összecsomagoltam a holmimat, kimentem a pályaudvarra és felszálltam a nemzetközi gyorsra. Jó estefelébe hajlott már az idő, mikor hazaértem, illetve utolsó működési helyemre. A megszokottnál csendesebb és kihaltabb volt a kisváros. Az arculata viszont igencsak megváltozott a távollétem alatt. Sok új épületet fedeztem fel, az utcák is rendezettebbekké váltak, zöld pázsit, díszbokrok szépítették az arculatát. Nagy központi áruház, sőt kisebb szálloda is épült azóta. A szállodában szobát váltottam, elhelyezkedtem. Megtudtam, hogy a lakásomat anyád használja a férjével. Elindultam hozzá, hogy összeszedjem a holmimat, legfőképp a könyveimet, meg hogy megtudjam, melyik intézetben vagy. Alkonyodott már. Idegenül, mégis ismerősként lépegettem a járdán. Kigyúrtak az utcai lámpák, a neoncsöves ostorok. Pillék rajzottak a fények körül. Talán nászra hívó táncukat járják? Végre megpillantottam az ismerős épület emeletén a kivilágított ablakokat, tehát otthon vannak. Különös izgalom fogott el, s egyszeriben megteltem emlékekkel. Megelevenedett bennem minden, mintha csak tegnap történt volna .. . Megkopva, megszürkülve minden úgy állott a lakásban, mint valamikor. Az ebédlőszoba nagy szőnyegén három és négy év körüli gyerekek játszottak s néztek fel rám kíváncsi szemmel, a gyerekágyban meg nyolchónapos kislány szívta a cumit nagy buzgalommal és élvezettel. • Anyád ijedt megrökönyödéssel nézett rám, mint aki nem akar hinni a szemének. Hatalmas termetű, fekete arcú ember, nyilván a férje, tanácstalanságában egyik lábáról a másikra állt, hosszú karja bénán lógott az oldalán, mint a szélütöttnek. — Megjöttél? — kérdezte anyád felocsúdva a megrökönyödéséből. — Ez itt Gyuri, a férjem ... No, mutatkozz már be! - förmedt rá a nagydarab emberre, aki végre megmozdult és a kezét nyújtotta felém megilletődötten. — Kardos György! — Szőnyi . . . Invitálás nélkül leültem a kerekasztal melletti fotelbe. Rágyújtottam. Hideg nyugalommal fújtam a füstöt, de a kezem remegett, érthetetlen má^an remegett. ;y Anyád közben teljesen magámsz tért és megelevenedett, a nyelve is megoldódott. — Nem tudlak megkínálni semmivel, egy csepp ital sincs a háznál. Ha tudtam volna, hogy ... — Hagyd csak, nem iszom ... — Nem úgy van az — mondta, majd előkerített egy üveget és a férje kezébe nyomta. — Ugorj, hozzál!... Mit hozzon? — fordult hozzám. — Semmit, mondtam már. — Rumot hozz, siess! A férfi eliszkolt, mint akit puskából lőttek ki. Talán örült i?, hogy mehetett. Mikor magunkra maradtunk, anyád végignézett: — Elegáns vagy . .. Elegánsabb, mint valaha ... Szóval letelt. .. — Le ... — Nehéz lehetett. — Mindent ki lehet bírni . . . — Mindent... szerencsére ... — mondta, aztán elhallgatott és csak nézett, nézett rám valami foghatatlan szomorúsággal. (folytatjuk) 10
