A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-17 / 46. szám
értés ne essék: művészetben lehet — sőt, olykor kell is! — példaképet választani, óm nagy hiba, ha valaki szolgamódra utánozza az illetőt. Minden utánzatnál sokkal értékesebb a valódiság, ezért a táncdalénekesnek is — bárkinek a számát adja elő — elsősorban önmagát kell adnia. A színpadi „lekoppintás" ugyanis minden esetben fakóbb az eredetinél, amit nemcsak a szakember, de a közönség is észrevesz. Bevezetőben említettem már, hogy a fesztivált a bratislavai Farkas Zsuzsa nyerte. Tisztán intonáló, jó hangú énekesnő. Természetesen, még csak pályája legelején tart, de minden előfeltétele megvan a fejlődéshez. Elsősorban a dalok érzelmi oldalát kellene alaposabban kidolgoznia, úgy nemcsak egészében, hanem részleteiben is teljesebb lenne előadásmódja. Kár, hogy az első dal után a zsűri kissé felértékelte Farkas Zsuzsa teljesítményét, ellenkező esetben a dobogós helyezésekért A lesztivál díjait dr. György István, a CSEMADOK KB vezető titkára adta át kirobbanó tehetségnek ígérkezik. Úgyszólván mindent tud, amit egy, s pályája kezdetén álló tehetségnek tudnia kell: magabiztos fellépésű, jó ritmikai érzéke van, pontosan intőnél, kapcsolatot tud teremteni a közönséggel, tudatosan bánik a hangjával. A két évvel ezelőtti fesztiválhoz hasonlóan, ezúttal is érett tehetségnek bizonyult Rácz Alajos is, akinek szintén minden adottsága megvan a további szereplésekhez. A sikeres országos döntő további szereplői az egyházfői Tóth Katalin, a pelsőci Máté Adrian, a dunaszerdahelyi Olgyai Attila voltak; versenyen kívül pedig Csutora Mária és Radó Szilvia szerepeltek még. 4. CÉLOK, KÖTELESSÉGEK Az október derekán rendezett bratislavai döntő újra bebizonyította, hogy omatőr tóncdolénekes-mozgolmunkncrk — hazai magyar viszonylatban — nemcsak távlatai vannak, de a jelene is biztató. Ezt ellenben mór több alkalommal megállapíthattuk, hiszen az elmúlt tiz-tizenkét esztendő során, ha nem is rendszeresen, de több alkalommal megrendezésre került a csehszlovákiai magyar fiatalok országos táncdalversenye. Az előző évfolyamokhoz hasonlóan oz idei is bebizonyította a fesztivál eredeti célkitűzését: felkutatja a tehetségeket és a nézők ezreit szórakoztatja. Itt azonbon meg kell állnunk egy pillanatra I Tény: a verseny maradéktalanul teljesíti tehetségkutatói küldetését, ám a díjazottak és néhány további tehetség töretlen fejlődésének biztosítósával már távolról sem állunk ilyen jól . . . Nincs ugyanis tudomásom róla, hogy a fesztivál előző évfolyamainak legjobbjai — egy-két alkalmi meghíváson kívül — valahol programszerűen fölléptek volna, rendszeresen helyet kaptak volna a rádió magyar nyelvű adásaiban vagy központi segítséggel továbbképezhették volna magukat. Joggal merül fel a kérdés: a fesztivál győztesei miként érvényesülhetnek a továbbiakban, miképpen szerezhetnek gyakorlati rutint, hol gyarapíthatják elméleti tudásukat, milyen formában képezhetik tovább A műsor második részében a Fonográf hangjukat? Mert egy biztos vétek lenegyüttes adott hangversenyt. ne elkallódniuk! folyó verseny még szorosabb lehetett volna. Apropó, bíráló bizottság: hibának tartom, hogy a döntő végeztével o zsűri elnöke eléggé burkoltan, csak általános körvonalakban értékelte a versenyt. Pedig a „kultúrpork” nagytermének közönsége megérdemelt volna egy tömör, de szakmailag kimerítőbb, s a hallottakat, illetve a pontozás kritériumait jobban összefoglaló értékelést. Ha így történik, bizonyára már ott szó esett volna arról, hogy a második díjat nyert Nagy Lea szinte 5. EPILÓGUS Jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy nemcsak ügyes táncosaink, jó szavalóink, neves kórusaink vagy folkloristáink vannak, de tehetséges tóncdalénekesekkel is büszkélkedhetünk. Elkallódásuk vagy ragyogásuk elsősorban azon múlik: milyen mértékben lesz módjuk adottságaik kamatoztatására?! MIKLÓSI PÉTER Prandl Sándor felvételei TALÁLKOZÓRA AZ JÖJJÖN... A CSEMADOK Központi Bizottsága egyik állandó feladatként tartja szómon az író-olvasó találkozók szervezését, a csehszlovákiai magyar írók műveinek népszerűsítését, könyveink eljuttatását az olvasókhoz. Ez az állondó feladat azt jelenti, hogy évről évre immár majdnem harminc esztendeje. Még érettségi előtt álltam, de már tudtam ilyen találkozókról. A városi szervezet Vozov utcai székhaza ajkaimat nyújtott arra, hogy mint magyar pedagágistók, vagy később mint a magyar pedagógiai főiskola hallgatói megismerkedjünk Egri Viktorral, Szabó Bélával, Sas Andorral személyesen, s Fábry Zoltánnal és Forbáth Imrével könyveik révén. Ezek a CSEMADOK szervezte találkozók arra voltak jók, hogy felmérjük lehetőségeinket, számba vegyük értékeinket. Nagy élénkség kísérte a szövetség szerveinek szinte minden kezdeményezését ha valami történt, mondjuk a Ka Unciái utcai pedagógiai gimnázium internátusi ebédlőjében vagy a Vazov utcai pincehelyiségben, özönlöttek oda a fiatalok, nem számított a hideg, lelkesedésüket nem lohasztotta. De ha nagyon őszinte akarok lenni, a CSEMADOK vezette ki a Duna-parti városból vidékre is az írókat. Mert fontosnak tartotta, hogy ne csak írásban valljanak a munkáshatalom ténye fölött érzett örömről, a magyar szó újra érvényes szabad használatáról, de szóban is fejezzék ki örömüket az embereknek, s mondják el városról városra, faluról falura járva, hogy most már a lehetőség számunkra is adott nemzetiségi kultúránk fejlesztéséhez. Itt most nagy történelmi személyiségek jutnak eszembe, mint Kossuth Lajos, s az irodalomnak olyan óriási, mint Petőfi Sándor, akik csak a meghatódás hangján tudtak szólni és emlékezni a néppel, az egyszerű emberekkel való közvetlen találkozásunkra. S ha erről a számunkra felejthetetlen eseményről irtok vagy szóltak, valahogy úgy fogalmazódott bennük a gondolat, hogy tulajdonképpen a rrép ítélőszéke előtt álltak, teljes felelőséggel. Mást nem is tudtak kiolvasni a várakozó tekintetekből, csak azt, vajon megtesznek-e minden telhetőt értük, valamennyiükért, az ígéretesebb jövőért, a minden tekintetben biztosabb holnapért! Valami hasonló komolyat, nagyot, felemelőt éreztünk mi is falvakat, városokat járva. Vidéken tanultunk az íráshoz felelősséget, pedig magát az írást is tanulnunk kellett. Ott ismertük fel, hogy a vidék sokat vár tőlünk, erőnket meghaladót is, mindent, ami szociális biztonságunk és nemzetiségi kultúránk intézményes teljessége. írni, jegyezni kellett volna a kérdések mindegyikét, de legalább a legfontosabbakat, hogy az írástudókéval azonos szintű gondolkozást, viszonyulást vizsgálni tudnánk ma is. Tudomásom szerint azonban csak Gyurcsó Istvánnak van egy szekérre való jegyzettömbje a „lenti” kérdések özönéből. Neki van jónéhány olyan jegyzetfüzete, amelyekben a kérdésekre adott válaszaink is megörökítődtek. Mert ,ő nemcsak a „lenti” kérdéseket tartotta fontosngk, de kinek-kinek a válaszát is. Értékes dokumentumanyag birtokába jutnánk, ha végre kedvet kapna az értékes anyag feldolgozásához és publikálásához. A CSEMADOK országos központja, valamint a városi és helyi szervezetek Kirólyhelmecig utaztattak bennünket s az utaztatásnak nincs szünetje ma sem, hívják az írókat, csak győzzenek eleget tenni a meghívásoknak. S míg az író-olvasó találkozók kezdetben népgyűléshez hasonlítottak és oz emberek lelkesedése átfűtötte a leghidegebb falakat is, az ötvenes évekhez képest az érdeklődők száma szembetűnően megcsappant. Pedig a helyi szervezetek sok mindent tesznek a találkozók sikeréért, a vezetőség meghívókat küld szét, hongosanbeszélőből adjo tudtára mindenkinek az eseményt, mégis, amikor elérkezik a találkozó délutánja vagy estéje, csak kevesen jönnek öszsze, s o vezetők feszélyezettek, magyarázkodnak, hogy ők nem hibásak, a lelkiismeretűk tiszta, nem érheti őket szemrehányás. Valóban nem. Mert egyetlen helyi szervezeti vezetőség sem lehet minden várható zavaró körülményre kiterjedt figyelmű, még akkor is becsúszhat a hiba, ha elképzelésüket egyeztetik az aznapi tévéműsorral. Váratlanul vagy véletlenül valamilyen izgalmas sporteseményt közvetítenek a tévében s a dédelgetett terv úgy omlik össze, mint a kártyavár. Az író jelen, a közönség sehol. Mondhatnák egyesek, hát így állunk a „lentiek” felelősségével? Mindjárt mentem őket azzol, hogy sehol a világon nem állnak másképp. Mentem természetesen a CSEMADOK.-vezetőket is, hiszen dicséretet érdemlően megtettek minden tőlük telhetőt. Szeretném őket megnyugtatni azzal is, hogy ezeket a találkozókat egyetlen író sem tekinti népgyűlésnek. Még kevésbé tömeggyűlésnek. Író-olvasó találkozóra az jöjjön, akit érdekel a szerző könyve, személyisége, élete, viszonyulása az országos gondokhoz, vele egy nyelvet beszélő népéhez stb. S ha így jön, az író szóban forgó könyvének az ismeretével jön, ha van mondani- és kérdeznivalója, akkor lényegtelenné válik a jelenlevők száma. Persze úgy jó minden, ha az olvasónak van kérdezni- s az írónak mondanivalója. Mert az 'sem szerencsés, ha az író.csak műveiről, alkotó gondjairól tud beszélni, s ha történetesen műhelybeli zárt világából kimozdítják, lába alól máris kicsúszik a talaj, bizonytalanná válik és más természetű kérdések megválaszolásában egészen tájékozatlannak mutatkozik. Az ilyen író bizony nem állít ki jó bizonyítványt magáról. A szlovákiai magyar olvasó ugyanis még mo is ott tart, hogy az íróban közéleti szószólóját is látja. Az írástudói és közéleti felelősség szétválaszthatatlanságát akarja! A számára élvezhetetlen és megemészthetetlen irodalmi műveket olykor-olykor még meg is bocsátja, a sorskérdésék iránt tanúsított közönyt azonban nem! Az író-olvasó találkozók ne legyenek, mert nem is lehetnek tömeggyűlések színhelyei, de ilyen alkalmakkor a termek ne is tátogjanak az ürességtől. Jöjjenek az iskolások, o pedagógusok, a munkások és a szövetkezeti parasztok, lépjenek elő kérdezőkké, vagy ha úgy tetszik, vizsgáztatókká, újra és újra rakják vállunkro a felelősség súlyát? A CSEMADOK szervezetei mindig is akarták a csehszlovákiai magyar írók könyveit. Amit az elmúlt három évtizedben írók és művek népszerűsítéséért tettek, a nemzetiségi kultúra egésze szempontjából szinte felbecsülhetetlen. Teszik felelősen a dolgukat ma is. A tegnapi és tegnapelőtti állapotokhoz most már azzal a különbséggel, hogy előre megrendelik bizonyos mennyiségben az író könyvét. Szó sincs tehát érdektelenségről. Elég bepillantani a CSEMADOK KB 1980. évi munkatervébe, máris kiolvashatjuk önnön, hogy a szövetség újabb nagyszabású rendezvényre készül, országos vetélkedőt szervez „Harmadvirágzás" címmel a csehszlovákiai magyar irodalom felszabadulás utáni harminc esztendejéről. A szövetség sokat ígérő újabb vetélkedője örvendetesen arra döbbent, hogy ez a sokáig vajúdó háború utáni irodalom immár történetté rendeződött visszavonhatatlanul . .. MACS JÓZSEF 7
