A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-14 / 28. szám
Nem túlzás sem a sajtok fővárosáról, sem Alkmaar különleges vásáráról beszélni, mert a kicsiny Hollandia adja a kapitalista világ sajttermelésének 6 %-át, sajtkivitelével pedig a maga 12 %-ával a második helyen áll. Noha nem az övé oz elsőség, mégis Alkmaor szerezte meg a sajtvilág fővárosának megtisztelő címét és rangját. A turizmus Európa-szerte már számtalan látványosságot megtalált s azután elözönlött. Ezek közé tartozik a hollandiai Alkmaar városa is, amely 46 000 lakosával az Északi-tengertől néhány, Amszterdamtól 51 km távolságra fekszik. Három évszázaddal ezelőtt Hollandia még tengeri hatalom volt, a második világháború végéig gazdag gyarmatok ura. Mindez ma már a múlté, Németalföld csak mint sajt-nagyhatalom tartotta meg a rangját. Ennek a sajtbirodalomnak a fővárosa Alkmaar, ahol négy évszázados hagyományokhoz híven, tavasztól őszig, minden pénteken hajnaltól délután három óráig tartják a színes és szagos sajtvásárt. Alkmaart széles csatornogyűrü veszi körül, de azon belül is kisebb csatornák ágaznak széjjel, és kötik össze újabbak Hagyományos öltözetben szállítják a sajtot Ez a népviseletbe öltözött gyerekpár is a vásár látványosságához tartozik ezeket egymással. A csatornákon hajócskák tucatjai igyekeznek rakományukkal a Főtér felé, ahol a sajtvásárt tartják. Tény, hogy a holland sajt világhírű, de o sajt fővárosának a jelentőségét a nemzetközi turizmus ma már erősen befolyásolja. Ezt tükrözik a vásár számtalan idegen nyelven beszélő látogatói. A sajtvásár napján Hollandia minden részéből összesereglenek az ország legnagyobb sajtkereskedői, exportőrei, bizonyítva, hogy az alkmaari sajtvásár máig sem veszített jelentőségéből. Felvonulnak a sajthordó férfiak, hagyományos hófehér ruhájukban, széles karimájú piros és kék szalmakalapban, aszerint, hogy melyik céhhez tartoznak. A „kaasdrager"-ek ma is ugyanolyan öltözetet viselnek, mint őseik századokkal ezelőtt. A sajttal jócskán megrakott, fából készült taligaszerü alkotmányt vállukon átvetett hevederrel cipelik. Egy rakomány súlya mintegy 160 kg. A termelők, illetve az eladók a patinás Főtér közepén gyékényekre rakják ki árujukat. A szép, mosolygó, gömbölyű és lapos, meg fazékformájú sajtok hatalmas gúlákba rakva kínálják magukat. A kirokott sajthegyek körül megkezdődik a vásár. A vevők körüljárják, szemlélgetik, tapogatják, majd megíztelik a sajtokat. Ha ízlik, akkor a kóstolás után az alku következik, amelynek a végén egymás tenyerébe csapnak, megpecsételvén az egyezséget. Persze a vásárlás azért mégsem történik ilyen egyszerűen, mert hosszas válogatós, többszöri ízlelgetés előzi meg, miközben az eladó szüntelenül dicséri az áruját. A vevőnek kóstolgatás közben talán összefut a szájában a nyál a kitűnő ízektől, de ezt a világért sem árulná el: jöjjön csak a szép vásári alku! Utána majd a Főtér valamelyik vendéglőjében leöblítik egy korsó Breda sörrel. Ha a vásár létrejött, ismét munkába lépnek a sojthordó'férfiak. Szertartásos mozdulatokkal felrakják a léctákolmónyra az árut és a tér közepén álló nagy mérlegházhoz viszik. Ezt a mérlegházat még 1599-ben építették. A kapuszerű állványzat felett leng a mérleg kettős vasgerendából álló karja, két végén egy-egy óriási serpenyő. A mérés rajta ma már nem is pontos, de annál látványosabb, tulajdonképpen a turisták számára történik így. Hozzátartozik a szertartáshoz. Ahol a turisták nem látják, ott pontos tizedesmérlegen újra lemérik az eladott sajtmennyiséget. Mérés után a sajthordók újból a vállukra veszik a terhet és most mór oda szállítják, ahová a vevő kívánja; a csatornán himbálózó bárkába vagy a teherautóba. Aki akar, az természetesen darabszómra is vehet sajtot, és kevés turista akad, aki ne vásárolna ebből a sajtcsemegéből. Az alkmaari sajt olyan világhírű, mint maga nemében a tokaji bor Délután háromkor megkondul a toronyóra harangja, jelezve, hogy véget ért az e heti sajtvásár. A vevők és eladók szétszélednek, hogy egy hét múlva újra kezdődjék minden — amint azt a hagyományok parancsolják. KELENVARY JANOS RADARHÁBORÚ Dale Smith, az Ohio állambeli Electrolert Inc. cég főnöke hosszú évekig abból élt, hogy sebességellenőrző radarberendezéseket szállított a közlekedési rendőrségnek. Ám 1974-ben, amikor életbe lépett az 55 mérfötdes (88 km /ó) sebességkorlátozás, a radarszakember váratlanul átállt a gyorshajtők oldalára, s ezzel példátlan „rodarháború" kezdődött az amerikoi közutakon. Smith pálfordulását az váltotta ki, hogy egy rendőr igazságtalanul megbírságolta gyorshajtásért, majd nemsokára szakértői véleményt kértek tőle egy rendőrségi radarberendezésről. Ekkor háborodott fel igazán: a készülék 24 kilométerrel többet mért a kocsik valóságos sebességénél, és a közlekedésrendészet ezzel a lokátorral addigra már 260 000 dollár bírságot rótt ki a tiltakozó gépkocsivezetőkre. Smith ekkor kijelentette: nem dolgozik többé a rendőrségnek, mert meggyőződése, hogy a radarellenőrzés alapján kiszabott büntetések 30 százaléka igazságtalan. Ezután nyomban hozzálátott, hogy „antiradart" szerkeszszen az autósoknak. Olyan elektronikus figyelmeztető készüléket állított össze, amely csipogó hangon és fényjelzéssel jelzi idejében az autósnak a rendőrségi „radarcsapdát“. Igen ám, de a rendőrség szakemberei felvették a kesztyűt. Változtatni kezdték a bemérő hullámok frekvenciáját, így az olcsó kis radardetektorok egyre használhatatlanabbá váltak. Smith és kollégái erre új, még ravaszabb készülékkel védték ki az ellencsapást. A rendőrség válasza: jöjjön a lesipuskás módszer! A radarral felszerelt őrszemek oz utolsó pillanatig várva „lőtték ki" csak a mérősugarat, így a gépkocsivezetők nem tudtak idejében reagálni a figyelmeztető készülék jelzésére. A radarháború eszkalációja jóvoltából Dalé Smith cége egy év alatt több mint 1 millió kis antiradart adott el az autósoknak. Korábban csak az „országúti profik“, a teherautósofőrök és utazó ügynökök vásároltak ilyen szerkezetet, de most már az „átlagautósok" is keresik. A gépkocsivezetők semmi lelkiismeret-furdalást nem éreznek, amikor készüléket szerelnek kocsijukba, hogy kifogjanak a radarellenőrzésen. - Ha nekik joguk van radarágyúval lesni rám a bozótban, nekem is jogom van védekezni - jelentette ki egy New York-i autós. A rendőrség legköltségesebb „ellencsapása" is kudarcot vallott nemrég. Amikor KR-11 jelzésű onti-antiradarral kezdték bemérni az autósokat, számos gépkocsi motorházában már ott lapult a megfelelő elektronikus „elhárító" készülék. A Kansas City-i gyártó cég emberei ugyanis kiszimatolták a rendőrség tervét, és így Smith idejében piacra dobhatta ellenkészülékét: detektorának hatósugara négyszer akkora, mint a rendőrradaré! A rendőrség hiába próbálta bíróság elé citálni az antiradarok használóit. A bíróságok úgy döntöttek, hogy az autósoknak joguk van figyelmeztető készülékkel védekezniük a radarcsapdák ellen. Az NSZK-ban viszont büntetésre számíthat, aki egy 250-520 márkáért kapható antiradar-készüléket a kocsijába szerel. És különben sem ér vele sokat, mert a nyugatnémet rendőrök hátulról mérik be a gyorshajtót: mire a készülék csipog, már késő. 22 SAJTVASAR ALKMAARBAN
