A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-10 / 45. szám
Ha van irodalomkritikánk, miért nincs?! Ahhoz, hogy ne álmodjuk magunkat, hanem (mint az őrsújfalusi nyári ifjúsági tábor résztvevői) mi is egyértelműen kijelenthessük: VAGYUNK! — időről időre (úgy látszik) seregszemlét kell tartanunk. Ebben a seregszemlében, legalábbis a Van-e költészetünk? címmel indított vitában legfeljebb az a kínos, hogy magától értetődő, természetes dolgokat kell magyaráznunk. És magyarázzák is a hozzászólók: mi okozza a szemléletnek azokat a rövidzárlatait, melyek a magától értetődő dolgokat is már-már mefisztói tagadással közelítik meg. A vita, amely látszólag egy költészeti antológia ürügyén indult, sok mindennel foglalkozik, elsősorban is a meghökkentő kérdésfeltevés feltételezhető okai, gyökerei kitapintásával, legkevésbé azonban azzal, valóban: Van-e költészetünk?! A Jelenlét című antológia erre (három évtizedre vonatkoztatva) egyértelmű választ adott. Egy most készülő antológia az előző három évtizedről állít ki hasonló látleletet. Alapos a gyanúnk tehát, hogy teljes nyíltsággal kijelenthetjük: igen, van költészetünk. De kit érdekel ez, s kit érdekel az antológia, ha helyette jámborannaivul úgy lehet kérdezni, mintha idegen égitestről, vendégként érkeztünk volna. Mellesleg, a Jelenlét, egy-két más antológiától eltekintve nem „hadbagyűlt"” költők első jelentkezéseként szerkesztődön, hanem összegezésként. Nem örömünneplő, hozsannázó szándékkal, nem „szentségfelmutatásként", hanem hogy — a szerkesztők (köztük jómagam) jó vagy rossz kritikai hozzáállásával — bő válogatásban tájékoztasson költőink, költészetünk megélt évtizedeiről, mozgásairól. Tehát jellemjegyeket kutatva és minőséget keresve szerkesztődött. Hogy milyen eredménynyel, s egyes költői művekhez viszonyítva valós hűséggel-e, ezt a kritikának kellene megítélnie. Sem a vitaindító, sem a hozzászólások ebben a tárgykörben eddig érdemlegeset, tanulságosat, sajnos, nem mondtok. Félő, hogy nem is mondanak. A vitaindító kérdésfeltevései ugyanis hiányolják a tárgyszerű észrevételeket, a hozzászólások pedig jobbára a bombasztikus „vagyunk-e vagy csak álmodnak bennünket" taglalásával foglalkoznak. Az is eredménye lesz azonban a vitának, ha legalább a szemléleti torzulás haimís mi-tudatával érdemben tud foglalkozni. S mindenképpen haszna, hogy állóvíz jellegű irodalmi életünkben valami végre történik. Ez is szükséges ugyanis ahhoz, hogy az „elvégeztetett, de semmi sem tisztázott" helyzetekből a párbeszéd haszna, értelmeként jó szóval biztassuk kritikánkat ku'túránJc növekvő felelősségében való hatásosabb szerepvállalásra. Ha ugyanis a kérdések olyan hangsúlyeltolódásait látjuk, mint a vitaindítóban is, óhatatlanul arra kell gondolnunk, hogy közgondolkodásunkban, irodalmunk társadalmi fogadtatásában, a marxista kritikai gyakorlat mindennapjaiban mulasztások, távolmafadások, kihagyások vannak! És ez eleve kedvező tenyészterepet jelent a dilettánsok számára, s fokozza a mindenre kész intrikusok és „jelentgető emberek” ügybuzgalmát. S ezek még akkor is károkat okozhatnak, ha „nyüzsgésükre" a kutya sem ügyel. Igaz, a kritika fogadtatásában az elmúlt években sok minden megváltozott. Kétségtelenül csiszolódtak a formák és módosultok a kritika normái, helyzete és funkciója is (az ötvenes évekkel szemben elvesztette „hivatalos" jellegét), a túlságosan szubjektívra váltott kritikai szemlélet, melynek napjainkban tanúi lehetünk — a maga licitálásaival vagy leértékeléseivel — azonban ugyancsak részese a „hamis mi-tudat" kialakításának. A viszonyítást nélkülöző, a művet csak „önmagában" szemlélő kritika ugyanis akarva-okaratlan a klikk-szellemet erősíti és árt az egészséges irodalmi fejlődésnek akkor is, ha csak ideig-óráig képes hamis képet, hamis értékrendszert kialakítani irodalmunkról. Nem kívánjuk kétségbe vonni Oscar Wildenek azt a megállapítását, hogy a történelemmel szemben egyetlen kötelességünk: újraírni! Ezért is természetes hát, ha minden nemzedék mást és mást lát fontosnak egy-egy történelmi korszakban. De a „valamilyen mértékhez igazodni” ugyancsak wildei igénye a mai kritikus számára is megszívlelendő. Az önkényes, a valóságtól elvonatkoztatott következtetéseket aligha lehet ugyanis „nemzedéki" okokból felmenteni, vagy számukra szabad utat mutatni. A kritikának nem kisebb ugyanis a felelőssége — sőt kötelessége —, minthogy helyére rakja a műveket s elvi következetességgel megmondja, mi az, amit szocialista irodalmunkban értéknek mondunk, s mi az, amit selejtnek. A helyrerakás kérdésében is kétségtelenül a gorkiji igazságnak kell hitelt adnunk, miszerint: „Nagyszerű jogunk van egymással tisztességesen vitatkozni, egymással tisztességesen más véleményen lenni." A tisztesség azonban azt is megköveteli, hagy legyen bátorságunk szembeszállni azokkal, akik szocialista kultúránk értékeit kétségbe vonják, pszeudo-elméleteikkel annak hitelét rontják vagy fejlődésében akadályozzák. A kritikának ez a tisztessége lehet csak a biztosíték arra, hogy a hóbortnak vagy a halandzsának éppúgy ne lehessen esélye, mint a fércműnek, dilettantizmusnak stb. Nem kisebb a marxista kritika feladata, minthogy szómonkérje: mit ad egyegy irodalmi mű vagy irodalmi alkotás a társadalomnak. Mivel gazdagít bennünket? Az irodalom csak úgy válhtít „a kor emlékezetévé és erkölcsévé" (Lukács György), ha a kritika részéről a visszaigazolás sem marad el. De a vélemények ütközése, a hasznos párbeszéd kialakítása során nem megdicsőült, misztifikált döntőbírókra, csalhatatlan prókátorokra van szükség, hanem okos, higgadt álláspontra, mérlegelésre. Csak hát miért hiányzik nálunk a párbeszéd, s miért lep el bennünket a látszatkritika, mely elsősorban hódol, méltat, s már-már az „örökkévalóságban" jelöli ki egy-egy mű helyét. Ha igaz az, hogy a jelentéktelen műnek a hangsúlyai is jelentéktelenek, úgy igaznak kellene lennie annak is, hogy irodalmunk sokkal több jelentékeny művet produkált, mint amennyit a kritika tudatosított. Aligha magyarázható ez mással, mint irodalomkritikánk kiszámíthatatlan teljesítményével. Még szerencse, hogy a magyarországi sajtó kegyeibe fogadta irodalmunkat s így jobban állunk a kritikai visszajelzéssel, mint e nélkül állnánk. Egyébként a vitaindító is azt bizonyítja — magával a csehszlovákiai magyar irodalom megkérdőjelezésével is —, hogy az alapos elemző-értékelő tanulmányok híján nemcsak a napi kritika válik távlattalanná, hanem károsan kihat ez az irodalmi közgondolkodásra is. Egyébként a felszabadulás után közel két évtizedbe került, míg sikerült elfogadtatni azt az elvet, hogy a nemzetiségi irodalom a maga természetes kötődéseivel része mind az egyetemes magyar irodalomnak, mind — politikai és társadalmi realitásainál fogva — a csehszlovák kultúrának. (A két világháború között mindenekelőtt azt a többletet látták a csehszlovákiai magyar irodalom lehetőségeiben, melyet a polgári demokratikus rendszer biztosított a feudális-fasiszta magyarországi rendszerrel szemben.) Létünk, az a tény tehát, hogy vagyunk, történelmi-társadalmi adottság s a legkevésbé sem tagadja „ezredéves dokumentumokkal rendelkező költészetünket". Determinált helyzetünk viszont legfeljebb csak fokozza a megmaradás és a fennmaradás érdekében is a kultúra- és irodalomfejlesztő tevékenységünk iránti felelősségünket. Mégpedig úgy, hogy az éppúgy gazdagítsa az egyetemes magyar kultúrát és irodalmat, mint a hazait. Nincs, nem tudok olyan „hivatott kérdezőről”, aki csak az „1918 utáni kisebbségi irodalmat” tekintené igazán a magunkénak. És ha Fábry háromezer év kultúrvalóságát szólította, miért kellene most nekünk még a nemzetinél is szőkébb lehetőséggel megelégednünk. A horizont egyébként sem a magyar, hanem a magyar érdekében is az európai és a szocialista! Különben Cocteautól származik az a kissé frivolnak hangzó szólás: Tudom, hogy a költészet nélkülözhetetlen, csak azt nem tudom, mihez. Ha semmire, arra minden esetre jó ez az — egyébként mélyéi telmű — megállapítás, hogy tudatosítsa, mennyire nem szabad a fogalmakat saját képünkre és hasonlatosságunkra teremteni. Mi sem mutatja jobban egy irodalomtörténeti mű fontosságát, mint az a tény, hogy irodalmunk korszakolása a mai napig vitatott kérdés. A vitaindító „használhatatlannak” véli a harmadvirógzás kifejezést, s megakad a korszakolásnál, amikor nem találja egy-egy személy helyét. Véletlenül sem gondol arra, hogy irodalmi művek, antológiás jelentkezések nemcsak a magyar, hanem más irodalmakban is korszakhatárt jelölnek. így beszélünk népi-nemzeti irodalomról, Holnaposokról, Nyugat-nemzedékről stb. De épp így lehet cseh, szlovák, angol, német stb. példákat is idézni. Arra a naiv kérdésre, „mit csinált a mindenkori idősebb nemzedék egy-egy antológia megjelenése után”, aligha lehet mással válaszolni, mint azzal: amit a csecsemő megszületése utón: felnőtt, erősödött, cselekvő, értékteremtő emberré vált. A rvemzedékinditó antológiák ugyanis az irodalomba lépés pillanatait jelzik. A költészet és irodaiam — szempontoktól, nézőponttól függően — persze másként is mérhető, alaki, alkati, tematikai, módszertani stb. tulajdonságok szerint. Ezek azonban már a müvek közti közelebbi rokonságot-azonosságot kívánják kimutatni. A csehszlovákiai magyar irodalom korszakolását illetően Fábry hármas tagolását tartjuk elfogadhatónak, némi korrekcióval. Fábry — mint ismeretes — az első korszakot, az alapozás idejét 1918-tól 1938-ig számítja. A második korszak a München utáni időszakra esik, amikor a fasiszta szlovák állam területére zsugorodik a csehszlovákiai magyar irodalom. Fábry ide sorolja a fasizmus terrorja után következő „szomorú éveket” is. A harmadvirágzás kezdetét 1948. december 15-től, az Új Szó megjelenésétől számítja. (Csanda Sándor — a művek megjelenése szerint — két korszakról beszél, 1918-tól 1938- ig és az ötvenes évek elejétől napjainkig. L. Harmadik nemzedék 9. old.) A felosztás kérdésében — figyelembe véve a történelmi mozgásokat — változásokat is — a Fóbry-féle felosztás olapul szolgálhat. A korrigálás szükségességét a két, diametrálisan eltérő történelmi korszak egybeolvasztása miatt érezzük. A fasiszta'szlovák álom és a felszabadulást követő „szomorú évek” nem jelenthetnek ugyanis azonosságot. Ezt a társadolmi valóság eleve tagadja. így hát 1945 korszakhatár még akkor is, ha a nemzetiségi jogok rendezésére csak közel hároméves késéssel került sor. A korrigálás azonban aligha történhet úgy, hogy anakronisztikus fogalmakat kreálunk. Egy irodalom léte korunkban aligha képzelheti el az egyéni és kollektív emberi jogok biztosítása, közte a szervezett irodalmi élet alapjait jelentő sajtó, könyvkiadás, nemzetiségi intézmények stb. nélkül. Ilyen értelemben a II. és III. korszak között a korszakhatár aligha lehet más, mint a társadalmi felszabadulást jelentő 1945-ös esztendő. A felszabadulást követő három esztendő pedig az egyenjogúságért vívott harc esztendejei, melyek a koalíciós pártok és a kommunista pórt közötti hatalmi harc tetözésével, a munkásosztály győzelmével, valamint a nemzetközi helyzetalakulásával fokozatosan megteremtik a csehszlovákiai magyarság számára a törvény előtti egyenlőséget. Megszűnik a törvényenkívüliség, a hazátlanság, kirekesztettség, s a februári győzelem történelmi mérföldkövévé válik a nemzetiségi kérdés lenini szellemben történő megoldásának. 1948 februárja így lesz aztán kapunyitója a csehszovókiai magyar irodalom és kultúra új korsza-. ka megindításának is. A mindennapok nyelvére fordítva ezt az Új Szó megjelenése jelenti, mellyel ismét szabaddá vált a magyar szó Csehszlovákiában. Ha igaz az, hogy „oly literatúrai mező termeszthet csak érett, ízes gyümölcsöket, melyet a kritikai záporok rendszerint járnak” (Bajza József), úgy örülnünk is kell a most kibontakozó vitának. A lehetséges elhallósok, felhangok, melléfogások, túlzások ellenére is. Mert — Goethével szólva — a kritika igazi érdeme azzal mérhető, mennyire képes felfedezni és értékelni a jót. S hadd tegyem még hozzá Móricz Zsigmond megállapítását: A jó kritikus méh; neki nem a fullánk a leglényegesebb szerve; neki az a célja, hogy még a haszontalan virágokból is mézet gyűjtsön az egész nemzet számára. Ezt vállalta a vitaürügyül szolgáló ontológia, s ezt ez a párbeszéd, mely már pusztán azért is hasznos, hogy elkezdődött. FONOD ZOLTÁN 14