A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-03 / 44. szám
#0# Amikor becsengettem az állami díjas érdemes és nemzeti művész villájába, felesége, Mariana asszony jött le ajtót nyitni. Az arca tűzpiros volt, meglátszott, hogy a tűzhely mellől riasztotta ki a csengő. — Keressen egy kényelmes sarkot a házban — veretett fel a villához kapaszkodó kőlépcsőn —, rögtön hívom az uramat. Az előbb még ott lábatlankodott a konyhában, úgy látsrik, kiment a kertbe s a kaktuszaival pöszmötöl. — Ne töltse velem az idejét — hárítottam el a háziasszony udvariaskodá. sát. — Majd megkeresem egyedül, nem olyan nagy ez a kert, hogy meg ne találjak benne egy elveszett embert! Pedig nem találtam. A szebbnél szebb kaktuszok között csak néhány napsugárfióka cicázott. Az egyedüli élőlény pedig egy szöszke vadgerle, amely fáradhatatlanul rikoltozta, hogy ad-jál-sót, ad-jál-spt. Már éppen vissza akartam menni a házba, amikor az egyik pinceablak felől tompa kopácsolást hallottam. Lementem hát a lépcsőn, amely egy kis barkácsoló műhelybe vezetett. Benyitottam, s hát látom, hogy a művész fütyörészve kalapál egy tiplit egy törött szék lábába. — Szeret barkácsolni? — kérdeztem, amikor már ott ültünk benn a házban, Karol Machata dolgozószobájában. — Imádom a fát, akár él, akár holt — hangzott a válasz. — Tudnia kell ugyanis, hogy hétéves koromig Malackán egy erdő szélén laktam, s bár januárban már 52 esztendős leszek, ma is szívemben él az erdő szépsége. Pedig hát anyám sokat idegeskedett kóborlásaim miatt. Még azt is kitalálta, hogy egy hatalmas kígyó lakik a sűrűben s minden gyermeket felfal, akit a fák között tolál. Szegény édesanyám, honnan gondolta volna, hogy ijesztgetéseivel csak olajat önt a tűzre. Mi, vásott gyerekek attól fogva csakis a kígyót kerestük. — Csintalan gyermek volt? — Mint minden valamirevaló srác. Focizni például jobban szerettem, mint az iskolában ülni. Nemegyszer megtörtént, hogy egy focimeccs kedvéért „kényszerszünetre" késztettük a tanítónkat. Az erdő szélén ugyanis két igen hosszú utca húzódott, s az ebben a két utcában lakó gyerekekből tevődött ki osztályunk zöme. Ha tehát mérkőzést rendeztünk, összebeszéltünk egymással, és az osztály aznap kongott az ürességtől. — telezte Thália ezekben az esztendőkben is már, hogy a későbbi években kegyencévé teszi? — Már óvodás koromban szerettem a verset. Iskolás koromban pedig „színigazgató” voltam. Bábszínházi előadásokat rendeztem, ezeket gyümölcsért, cukorkáért tekinthették meg a gyerekek. Szegény kis húgocskám, de sokszor sírdogólt, amikor kifúrtam babáinak a fejét, hogy madzagot fűzve beléjük táncoltathassam őket. — Komolyabb formában mikor kezdett kialakulni az a vágya, hogy színművész szeretne lenni? — Tulajdonképpen iskoláskorom óta barátom a színpad. Nagyon jól szavaltam. Így aztán miután Bratislavába költöztünk, tanáraim szinte kényszerítettek, hogy mindenféle rendezvényeken fellépjek. Több versenyt is nyertem s ennek köszönhettem, hogy a Rádió gyermekszínházának évekig a tagja lettem. Akkor „mentettek" csak fel, amikor mutálni, férfiasodni kezdett a hangom. Emlékszem, egyszer a fűszerüzletben egy kiló kenyeret kértem, s percekig kereste szemével az eladó, hogy honnan az a mély hang, amikor csupán egy pöszke fiúcska álldogálta pultnál. — S hogyan, alakult a sorsa tovább? — Néhány év múlva aztán már komoly műkedvelő lettem. Tizenöteszdendős koromban egyik barátom beajánlott a ferencesek által fenntartott műkedvelő együttesbe. Először ugyan a megbetegedett súgót kellett helyettesítenem, később azonban már szerepeket is kaptam. Címszerepeket is, így írlelgetttem először a siker mámorát. Közben elvégeztem a kereskedelmi, de a színi akadémiát is. Meg is adtam az árát — kacsintott a feleségére, — Marinka ugyanis mint főiskolás az akadémián zongoraleckéket is adott, s tőle — bárhogyan is igyekeztem — többnyire rossz jegyet kaptam. Úgy álltam bosszút aztán rajta, hogy — feleségül vettem! *» ✓ t y/£'r' réví-sz-ť -CCc eZSSz <7 dr; — Úgy tudom Martinban kezdte színészi pályáját. — Is . . . is . . . — válaszolta mosolyogva Machata. — Az igazság az, hogy már akadémikus koromban a Nemzetiben kaptam szerepeket. Martinban addig voltam a katonai színház tagja, amíg katonaéveimet töltöttem. Az azonban igaz, hogy itt arattam első sikereimet. A Jánosíkka! például, amely életem egyik legparádésabb szerepe volt. Szerettem Martint, dehát mégiscsak haza húzott a szívem. Azóta, hogy leszereltem, a Szlovák Nemzeti Színházban játszom, — Szinte ielsorolhatatlanok azok az alakítások — Fučík, Hamlet, Rómeó, Cyrano —, amelyek mindegyikét színháztörténeti eseménynek könyveli el a a szlovák közvélemény. Nem kívánkozott egyszer-egyszer kitörni ezekből az erősen drámai szerepekből? — Hát hogy őszinte legyek, azt hiszem — s már mint kezdő színész is úgy éreztem, —, komikus szerepekben is megőllnám a helyemet. Sőt vágyom is egy ilyen „erőpróbára". — Hogyan készül a szerepeire? Elfogadja megmásithatatlannak a rendező utasításait? — Túlságosan nehezeket kérdez! — vakarta meg fejebúbját a színész. — Ádáz viták folytak és folynak erről. Véleményem szerint két kritériuma van a színpadi sikernek. A jó szövegkönyv, és ha szinkronban alkot a rendező és a színész. A rendezőnek a darab egészét kell néznie, a színész viszont arra vigyázzon, hogy hús-vér figurát nyújtson. Egy példa a saját gyakorlatomból. Egy ízben Frankenstein szerepét osztották rám. Szinte éjjel-nappal ezt a különös jellemet tanulmányoztam. Még a bécsi tévében játszott Frankenstein-filmet is megnéztem, csakhogy minél jobban megformálhassam ezt a figurát. Amikor aztán az első maszkpróbát tartottuk, amint beöltöztem és kimaszkoltam magamat, akkor éreztem meg csak az „igazi” Frankensteint. — Még egy olyan kérdés, amelyre nem fogalmazzák meg egységesen a választ a neves színészek. Köztudott, hogy számos tévéadásban és mintegy 45 Hímben játszott eddig. Megkívánja-e a televízió és a film is az igazi művészi alakítást? — Határozottan meg! Ám fogalmazhatok úgy is, hogy ezekben a kommersz vállalkozásokban is teljes erőbedobóssal dolgozik az igazi színész. Szeretem a filmezést, bár igazi szerelmem mégiscsak a színház. Egyébként nem kevés erkölcsi hasznot is köszönhetek a filmnek. Amikor például a Szent Péter esernyőjét forgattuk, számos pesti színésszel kötöttem igazi barátságot. Többek között Törőcsik Marival, Psota Irénnel, sőt ezt megelőzően egy filmforgatás alkalmával Kabos Lacival is. — S a magánélete? — Erről csak annyit mondhatok — s ezt feleségem is bizonyíthatja —, hogy harmonikus családi életet élünk. Az egyik fiam orvos, a másik gyermekem a Zene- és Színművészeti Főiskolán filmoperatőr. Legnagyobb boldogságunk az, ha eljön a két kisunokánk, a hároméves Martin és a kétesztendős Valika és indián wigwammá változtatja békés lakásunkat. S hogy mit csinálok a szabad időmben? Szívesen pepecselek a kaktuszaimmal, több mint száz van belőlük. Szeretem, ha Mariana Schubert- és Brahms-dalokat játszik. Aztán még barkácsolok vagy a Skodámon bütykölök, s amikor tehetjük, hosszú kirándulásokat teszek a feleségemmel. Gyakran előfordul, hogy 11 órás túrával is frissítjük az izmainkat. — Még egy utolsó kérdés. Hisz-e a szerencsében, vagyis szerencsés embernek tartja-e magát? — Hiszek, és szerencsés is vagyok. Már csak azért is — mondta huncut mosollyal —, mert hiszen január tizenharmadikán, pénteken születtem . . . NEUMANN JANOS Zolczer László felvételei 4
