A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-06 / 40. szám
„Hadd tudják az utódok, milyen volt itt a táj" Tájképek a Csallóközi Múzeumban, Gerstner István képei. Az egyszerűségben rejlő szépségük megfogja a nézőt. Kivált a Csallóközi Múzeum íégkörében, itt, a Csallóköz szívében.- Azért tetszenek a képek, mert a mi környezetünket, a mi vidékünket, a mi szülőföldünket festi Gerstner István. A képek között szinte otthon érzem magom, a falumban - mondja a patronáló Prefa vállalat egyik öreg dolgozója, kétkezi munkása. Mi is otthon érezzük magunkat. Realista képek egy kis impresszionista árnyalattal. Halk hangvételű festő az alkotójuk. Nem szikrázik a levegő, lágyan kék az égbolt, áttetsző a Duna vagy a faluvégi tó tükre. Ami ezeken a képeken a legszebb: az egyszerűség. Megnyitó beszédében dr. Milan Jaokovský, a bratislavai Városi Képtár igazgatója így jellemezte Gerstner István tájképeit: „A művész ösztönösen festi benyomásait arról a tájról, ahol született és amelyhez mindmáig hű maradt... Engem főképp az a felismerés lepett meg, hogy képein nincsen árnyék. Gerstner tájképeinek sajátságos fényük van és sajátságosak a színeik is. Nem hasonlítanak azokra, amelyeket más szlovákiai tájképfestők alkotásaiból ismerünk. És még jobban meglepett a valóság, mikor ellátogattam a műtermébe. A Duna és Gorám összefolyásánál elterülő vidéknek valóban ilyenek az alakzatai és a színei, az égboltról sugárzó és a Duna vizéről, mint tükörből visszaverődő lágy fény — ezt Gerstner képein láttam először." Valóban, az ő képein is piros a városi házak cserépfedele, de az a piros sem lángol. Kubányi képei egy kissé színesebbek ugyan, de azokon is az egyszerűség dominál. — A hasonlóságot igyekeztem kimutatni, azt, hogy menynyi közös vonás van az ottani falvak és a mi fafvaink között — hangsúlyozta Gerstner István. — Mit is mondhatnák még szóban? Elmondják magukét a képek. A Csallóközi Múzeumban most először állítok ki, ez különben a negyedik önálló tárlatom. Az első a Život képeslap kisgalériájóban volt, a következő a Slovnaft kiállítótermében, majd a nyitrai Kerületi Galériában. Az ittenire részben azért került sor, mert hiszen mi ott Párkányban tulajdonképpen a Csallóközzel határos vidéken lakunk, az ottani és az itteni táj jellege azonos. Egy kicsit szurkolok is, vajon az itteniek egy kicsit magukénak tartják-e alkotásaimat, amelyekkel valami szépet szeretnék mondani a Duna menti tájról. Dunamocs, Karva, le egészen Helembáig, felfelé Bényig - ezt a vidéket igyekszem visszaadni képeimen. A három folyó, a Duna, a Garam, s az Ipoly összefolyásánál elterülő tájat. Már csak azért is igyekszem megörökíteni ennek a vidéknek mostani arculatát, mert hiszen a bősi—nagymarosi vízlépcsőrendszer építésével sok minden eltűnik, átalakul, megváltozik, új figurációk alakulnak ki, új életformát teremtve, és nem árt, ha az utódok Is tudják majd, milyen volt itt ez a táj, ha látják majd a különbséget a régi és az új között, ha látják, mennyi a pozitív változás ezen a vidéken. Nehezen búcsúzunk a romantikától, a Duna-parti füzesek, csenderesek, tisztások szépségétől, de ez ma a valóság, így van ez rendjén. Körbejárom a kiállítási termeket, nézem a képeket. Megcsodálom a „Faluvég“ varázsát, az évszakok mozzanatait, a régi erdészház meghittségét és a „Nagyapám házát" is. Szinte hirdeti a kép: ináén indultunk, itt gyökerezünk, itt dolgozott a nagyapám meg a többiek, az egyszerű, dolgos földműves nép, amely szorgalmával, igyekezetével segítette kezembe az ecsetet, és ezt én azzal hálálom meg, hogy a szülőföldemet festem, azt a vidéket, amely elbűvölt teljesen, és mindig valami újat, kedveset találok benne. MÉSZÁROS JÓZSEF SZTANKAY ISTVÁN Doris és George egy San Francisco környéki fogadóba találkoznak először. A nő férjezett és három gyereke van; a férfi nős, szintén három gyerekkel. Hirtelen támadt érzelmi fellobbanásuk huszonöt évig mutat ujjat a világnak. .. Minden év ugyanazon napján, ugyanabban a bungalóban találkoznak, hogy feltárhasák egymás előtt életük szép és keserű epizódjait, hogy kedvükre dicsekedhessenek és panaszkodhassanak, s érerbessék a titkos összetartozás örömét és gyönyörűségét. George, ä hózasságtörő szerető: Sztankay István. Harmadéves volt a főiskolán, amikor először hívták a filmgyárba. Az Égrenyiló ablakot gyors egymásutánban követte a Májusi fagy, a Párbeszéd, a Legenda a vonaton... és sorrq jöttek a tiszta szívű vagányok. Sztankay István egy percig sem érezte a skatulya szorító fedelét. Tisztán látta, hogy megjelenése ilyen szerepekre predesztinálja. Aztán mégis megtört a jég, s a vagányok után történelmi hős lépett elő a sorból. A Szép magyar krmédia Balassi Bálintja viszont nem hozott szerencsét számára. Az alkotás megbukott, a filmrendezők pedig — ki tudja miért — megfeledkeztek a figura életre keltőjéről. A sikersorozat színházban folytatódott. Rómeó, Arturo Ui és a Szent Johanna Dauphinje után a Varsói melódia hősét, a Lóvá tett lovagok Bironjót, a Csillag a máglyán Kálvin Jánosát játszotta. Tizennyolc évvel ezelőtt biztonságérzettel, energiával tele lépte át a főiskola kapuját. Nyugodt, gondtalan volt, és azt hitte, a színészet csupa öröm és felszabadult boldogság. Az évek múlásával aztán rájött, hogy egyre nehezebb, felelősségteljesebb a munkája. Mert a tüzet, amely színészi létét táplálja, napról napra szítania kell. Hogy milyennek látja önmagát? Hangulatember. Egyszer elkeseredett, máskor feldobott. Ha fáradtnak, összetörtnek érzi magát, lakásában keres megnyugvást. Este, ha színpadra lép, újra a figyelem középpontjában áll. Kálvin Jánosként a változtatni akarás lázában indul az életnek, Georgeként a „jövőre veled ugyanitt” mámorító érzésében fürdik. Akkor is, ha néhány órával az előadás előtt csalódás vagy sérelem érte; akkor is, ha fejfájást érez, s legszívesebben pihenne ... G. Szabó László Máté Magda felvétele 4
