A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-29 / 39. szám

1519. szeptember 20-án — 460 esztendeje ennek — a Guadalquivir tarkó.atónál fekvő San Lucor de Barramedából öt jól fölszerelt hajó vágott neki az óceánnak, a fedélzetén 260 emberrel, hogy megvalósítója legyen annak a nagyszabású tervnek, amely dicsőséget és halhatotlanságot szerzett megalkotójának, a spanyol szogálatba lépett portugál nemesnek, Fernőo Mogalhöes kapitánynak. Az effajta vállalkozásokat általában felfedező expedícióknak szokás nevezni (akkoriban kevés érte be ennyivel), de Mogalhőes (oki ez idő tájt már természetesen nem kapitány, hanem admirális, öt hajó és 260 ember parancsnoka, és a a spanyol király, I. Carlos - ismertebb nevén: V. Károly német-római császár — Hernando de Magallanes lovagnak szólítja) merész cselekedete inkább tudományos kísérletnek minősíthető, amely azt volt hivotva eldönteni: a Föld csakugyan olyan-e, amilyennek az egyház tanítása alapján sokan hitték — tehát végenincs térség, amely a nagy messzeségben beléolvad a mennyek országába —, vagy azoknak lesz igazuk, akik gömbalakúnak vélték. A „kísérlet" elve tulajdonképpen egyszerű: hajóra kell szállni, elindulni valamelyik világtáj irányában, s addig utazgatni, amíg vagy el nem érjük a világ végét, vagy szerencsésen megérkezünk oda, ahonnan útrakeltünk, természetesen az ellenkező irányból. Ha ez az utóbbi következne be, akkor egyértelműen bizonyítottá válna a Föld gömbalakúsága, s a jeles teológusoknak ismét lenne min tűnőd niök.

Túlzás lenne azt állítani, hogy kizárólag Magellan ötlete volt a dolog. Az eszme — ahogy mondani szokták — már jó ideje „a levegőben lógott". A XV. század közepétől kezdődően szokatlanul élénkké vált a tengeri hajózás, nem kis mértékben Tengerész Henrik portugál király jóvoltából, aki- bár életében sosem járt a tengeren- szinte megszállottként imádta a tengert és a hajókat, kapitányai az ő tervei, elképzelései és térképei alapján indultak útnak Afrika partjai mentén egyre délebbre, hogy új felfedezésekkel és ismeretekkel gyarapítsák a tudományt — na és persze a királyi kincstárat további aranyakkal, a birodalmat pedig újabb gyarmatokkal. Nincs okom kétségbe vonni Tengerész Henrik tudomónyszeretetét, von azonban egy fontos körülmény, omely inkább magyarázni látszik ezt a nagy érdeklődést, nevezetesen a fűszerkereskedelem.

Európa, kievickélve a középkorból viszonylagos jólétben élt. Mind többen engedhetik meg maguknak a fényűzést, a luxust, a különböző hóbortokat. Egy valamire való kereskedő, ha jó üzletet akar csinálni, akkor exotikus árut kínál vevőinek; kínai selymet és porcelánt, indiai elefántcsontot és malokkai fűszert. Kivált a fűszer volt kedves portéka, mert változatossá tette az ételek addig meglehetősen egyfajto ízét, és mert - a legdrágább volt. Kis csomagjáért több aranyat elkértek mint húsz marháért vagy lóért, akinek egy zsáknyi szegfűszege és borsa volt, az már nagyon gazdag embernek számított. Pedig a fűszernövények őshazájukban — akkoriban úgy mondták: a Fűszerszigeteken - vadon teremnek; begyűjtésükkel sincs különösebb gone/, a benszülöttek mázsoszám árusítják a délkeletázsiai kikötőkben az arra járó arab és európai kereskedőknek — illetve közvetítőiknek —, s cserébe nem pénzt kérnek, hanem holmi csecsebecséket:

kis harangocskákat, tükröket, esetleg vastárgyakat. A fűszert a szállítás teszi drágává. Ha magunk elé képzeljük azt a kacskaringós útvonalat, amelyen a fűszer - igen sok viszontagság közt — eljut Európába, nem is csodálkozunk különösebben a dolgon. Malakka (ma Singapore) kikötőjéből az indiai portok érintésével egészen a Perzsa-öbölig hajón szállítják az árut, amelyből természetesen az út során tetemes mennyiség odavész: elnyeli a viharos tenger vagy egy kalózhajó belseje. A kikötőkben mártevekarovánok várják a hajók érkezését. A rakomány azonban a sivatagban sincs biztonságban: útonáMók, helyi

hatalmasságok fosztogatják ki a karavánokat vagy követelnek hotalmas összegeket a békés átvonulás fejében, s így a fűszer egyre fogy, ára pedig egyre emelkedik. Mire Velencébe, Nápolyba vagy Marseille-be érkezik, már szinte megfizethetetlen. Európa uralkodói számára fontos volt a Keléttel való kereskedelem, ezt azonban mind inkább megnehezítette a mórok és a törökök terjeszkedése. Arra nem volt etég pénz és hadsereg, hogy ezt megakadályozzák, vagy ha volt is, hiányzott az egyetértés: mindenki magának szerette volna learatni a sikert; úgy képzelték, elég egy páncélba bújtatott ezred, s a pogányok máris hanyatt-homlok menekülnek. Mint tudjuk, nem volt e'egendő. Európa sztne-javo odaveszett a hebehurgyán megszervezett hadjáratokban. Sok időbe tellett, amíg a keresztények kiismerték a törökök harcmodorát, s addigra odalett Nándorfehérvár, Buda, s már-már Becs is. A törökök elleni harc elsősorban oz Oszmán Birodalom szomszédságában lévő országok űgve lesz és marad ■mindvégig, míg az Európa nyugati felén élő nemzetek, kezdetben a spanyolok és a portugá'ok, később a franciák és az angolok is Afrika körülhajózásával és Amerika meghódításával, valamint a reformáció megfékezésével /esznek elfoglalva. Furcsa iróniája a sorsnak: a törökök európai térhódításával egyidőben a portugálok gyarmatokat alapítanak Afrikában, 1499-ben Vasco da Gama körülhajózza ezt a nagy kontinenst és utat nyit a tengereken Kelet—Ázsia felé, amelyet addig európai ember csak szárazföldön közelíthetett meg. Portugál hajók jelennek meg India és a Fűszer-szigetek partjainál és viszik a kincseket érő portékát Európába.

Fernőo Magalhőes, történetünk hőse egy portugál hajó matrózaként kezdi tengerész-pályafutását, alig húszévesen, úgy 1500 tóján. Hosszú ideig nem történik vele semmi említésre méltó: ■végzi a dolgát a Portugólia-lndia között közlekedő hajó tengerészeként, olykor résztvesz a benszülöttekkel vívott harcokban. De közben azért nyitva tartja a szemét, mindent jól megfigyel, s alaposan megtanulja a hallózás mesterfogásait. Egyszer aztán alkalma nyílik ró, hogy rátermettségét bebizonyítsa. 1509. szeptember 11-én portugál hajók kötnek ki Malakka kikötőjében. Az egyik hajó fedélzetén Magellan is ott van. A portugálokat túlságosan is nagy szeretettel fogodja a város szultánja, s ez gyanússá válik az egyik hajó kapitányának, aki megbízható emberét, Magellant küldi át a vezérhajóra, hogy óvatosan figyelmeztesse az admirálist a fenyegető veszélyre. Az admirális utasítást ad egyik matrózának, hogy az árbockosórból figyelje a benszülötteket és azonnal rendeljen el riadót, ha valami rendelleneset észlel. S csakugyan, egyszeriben nagy mozgolódás támad, a

„jámbor kereskedők" előrántják késeiket, hogy lerohanják a portugálokat. (Addigra ozoriban már a legénység is (talpon van, a benszülötteket a vízbe dobálják, s még mielőtt s csónakokban ülők meglékelhetnék a hajót, felszedik o horgonyt és elhajóznak.

Magellarvak később még tpbbször is alkalma nyílik rá, hogy bebizonyítsa: hűséges alattvalója a portugál királynak. Kétszer is súlyosan megsebesül, de nem futamodik meg a csatából. Ennek ellenére Manóéi király nem fogadja kegyeibe, ráadásul Magellant ellenségei még meg is rágalmazzák, s bár könnyedén cáfolja a vádakat, a királyi udvarban nem szívesen látott .vendég. Feltehetően a modorával volt

Fernőo Magalhőes

baj; Mogellanról feljegyezték — többek között Pigafetta, nagy útjának krónikása is —, hogy nem tudott hízelegni még akkor sem, amikor pedig a legnagyobb szüksége lett volna rá. Talán ezzel magyarázható, hogy a portugál király (akárcsak elődje, II. Joőo Kolumbuszt) elutasítja Magellant, aki nem kevesebbet állít, mint hogy Amerika megkerülésével, tehát nyugatnak hajózva el lehet jutni a Fűszer-szigetekig, méghozzá sokkal rövidebb idő alatt, mint Afrika megkerülésével.

I. Carlos - miután megbizonyosodott felőle, hogy Mqgellan nem közönséges kalandor, hanem tapasztott katona és tengerész, akinek ráadásul komoly pártfogói is vannok Spanyol- Országban — elfogadta a tervet, és parancsot adott egy flotta felszerelésére. Természetesen akadtak, akiknek nem tetszett a dolog, s különösen Magellan portugál származása volt szálka a szemükben; ők mindent elkövettek annak érdekében, hogy a vállalkozást .meghiúsítsák. A portugál király sem nézte tétlenül „árulóvá lett" alattvalójának spanyolországi ténykedését, s előbb diplomáciai úton, később szabotázsakciók szervezésével igyekezett megakadályozni a flotta kihojózósát. E mesterkedések ellenére, elsősorban Magellan határozottságának köszönhetően az öt hajóból álló flotta 1519. augusztusában útra készen horgonyzott Sevilla kikötőjében. Már csak az élelmiszerkészletek berakodása volt hátra. Magellan úgy gondolta, a hajóút nem tarthat tovább két évnél, s közben még friss élelem beszerzésére is lehetőség nyílik, ezért két évre elegendő kétszersültet és bort szállíttatott a hajóra. Ha minden a tervek szerint haladt volna, ez a készlet bőségesen elegendő is lett volna, csakhogy Magellan akkor még nem sejtette azt, amiről keserű tapasztalatok árán szerzett tudomást, nevezetesen, hogy azon a helyen, ahol ő átjárót gyanított, valójában csak egy nagy öböl található, amelyb.e egy hatalmas folyó torkollik. Egy korabeli térképen, amelyet a liszaboni titkos levéltárban

talált a Lo Plata öböl helyén az Atlanti-óceánt az akkor még ismeretlen Csendes-óceánnal összekötő átjáró volt feltüntetve. A helyszínre érkezve derült ki, hogy itt nem lehet hajóval átvágni a kontinensen. Ezért tovább foly(tatták útjukat déli irányban, ami nem volt egyszerű, mert beköszöntött a hideg időszak, hatalmas viharok korbácsolták fel a tenger vizét, s az elégedetlen legénység fellázadt. Az adimirális azonban ura maradt a helyzetinek, a lázadást leverte és több mint egy évi bolyongás után, 1520. november 28-án rábukkant a később róla -elnevezett szorosra. A Mogellan-szo-rosig már csak négy hajó érkezett ímeg, az ötödik zátonyra futott. A szorosban hajózva egy újabb hajónak nyoma veszett. Mint utóbb kiderült, a fellázadt legénység foglyul ejtette a kapitányt, s a hajót visszakormányozták Sevillába — pedig ekkor mór gyakorlatilag eljutottak a Csendes-óceánig. Magellan három hajával folytatta útját a viszonylag nyugodt tengeren (ezért is adta neki a Csendes nevet), ám a készletek rohamosan fogytak, sokan skorbutban megbetegedtek, s a -négy hónapi hajózás alatt az eredetileg 260 főnyi legénység alig jóemberre fogyatkozott. Sok nélkülözés és szenvedés után végül 1521. márciusában szerencsésen elérték a Fülöp-szigeteket, ahol addig európai ember i-még nem járt. A bennszülöttek szívélyesen fogadták a megfáradt hajóso-kat, s a szekercékért, tükrökért cserébe annyi élelmet szállítottak a hajókra, hogy a legénység hamarosan erőre kapott. Olyannyira, hogy a nőket is (.megkívánták, ezt viszont már a derék filippínók nem nagyon vették jónéven. A bonyodalmakat elkerülendő, Magellan jobbnak látta továbbhajózni. A következő — s a nagy tengerész számára az utolsó — állomás Cebu szigete volt. Nem hódítóként érkezett ide, nem akarta a bennszülötteket halomra gyilkoltatn'i, mint azt épp az idő tájt Cortez cselekedte Közép-Amerikában, s talán ennek a „rendhagyó" tulajdonságának köszönhette, hogy eddiq mindig elkerülte az összecsapásokat. Cebu szigetén is rendben mentek a dolgok egy ideig, de aztán akadt egy jelentéktelen törzsfőnök, aki nem volt (hajlandó elismerni a Magellan által kinevezett bennszülött ródzsát parancsalójának.

Magellan úgy számított, hogyha maga bünteti meg a lázadót, akkor ezzel egyszer s mindenkorra meggyőzi a spanyol király újdonsült alattvalóit az európai ember korlátlan hatalmáról. A büntető-expedíció azonban balul ütött ki: a páncélba bújt spanyolok nehézkesen mozogtak a sziklás terepen, s mielőtt még csatasorba rendeződték Sorsára hagyták a sebesült odmirávolna, mór menekülni kényszerültek, list, akit aztán az ellenséges harcosok leszúrtak. A spanyolok jobbnak látták (mihamarabb odébbállni. Egy barátságosabb szigeten rendbehozták a flotta legkisebb hajóját, a Victoriát (a másik kettő hasznavehetetlenné vált), amelynek fedélzetén 18 ember szerencsésen megérkezett Sevilla kikötőjébe.

Spanyolországban nagy örömmel fogadták a hírt. hogy Magellan vállalkozása mégiscsak sikerült. Pedig már régen letettek róla, hogy az expedíció tagjai közül akár egyet is viszontláthassanak valaha. A szökevényeknek, akik a Tűzföld közelében hagyták cserben az admirálist, alapos okuk volt a félelemre. Szerencséjükre a főparancsnok mór nem vádolhatta be őket, « így oz ügy szép csendesen elsimult. Végeredményben a spanyol király is jól járt: Magellan idő előtti halálával sikerült elkerülnie azokat az összetűzéseket, amelyekre minden bizonnyal sor került volna (közte és nemesei között a portugálnak előre odaígért jutalmak miatt), ha az admirális élve marad. Lacza Tihamér

A NAGY UTAZÁS

18