A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-29 / 39. szám
Ismeretes, hogy a csallóközi és gömöri vöröskatonák a Tanácsköztársaság idején az 5. hadosztály kötelékében harcoltak. Ez a hadosztály az északi hadjárat során a Rima és a Sajó völgyében harcolt, egy önállósított dandára pedig Szomolnokig (Smolník) nyomult előre. E harcokról bővebben beszámoltam a Borsodi Szemle 1962/1963-as évfolyamában, a sajómenti eseményekről pedig az Irodalmi Szemle 1974. évi 1. számában. A júliusi 'hadjárat eseményeit ismertető fejezet még nem jelent meg, de előadást már tartottam róla. Amit most közlök, az a kiadásra szánt és dokumentált szövegnek tartalmi összefoglalása. 1919 július közepén az 5. vörös hadosztály parancsnoka Némethy Kálmán alezredes, vezérkari főnöke Németh József őrnagy, politikai megbízottja Lukács György népbiztos volt. Az 5. hadosztály kötelékébe tartozott a 10. és a 65. dandár, a borsod-gömöri 10. gyalogezred (négy zászlóalj), a budapesti 11. munkásezred, a magyaróvári (volt pozsonyi) 13. gyalogezred, a 111/5. zászlóalj, a XXIX. vadászzászlóalj, a borsodi 10. tüzérezred és az 5. lovasszázad, összesen 11 zászlóalj, 6 üteg és egy lovasszázad. A csapatok közül eléggé demoralizált állapotban volt a budapesti munkásezred, míg a két önálló és a szintén budapestiekből álló zászlóalj elég jó volt. Ezúttal hiányzott a győri 19. gyalogezred, amely a tiszai hadjárat kezdete előtt kivált az 5. hadosztály kötelékéből és a Kisköre-Tiszasüly-Nagykörű vonalon kordonszolgálatot látott el és egyben a Poroszlónál álló nemzetközi dandár felé biztosította az összeköttetést. Az 5. hadosztálynak az volt a feladata, hogy Szolnoknál mint az I. hadtest tartaléka, az első vonalban támadó 6. és 7. hadosztályt kövesse, majd Kisújszálláson és Berettyóújfalun át Nagyvárad felé folytassa útját. A Vörös Hadsereg offenzívája július 20-án indult meg. Az első két napon a 6. hadosztály erős harcok árán tért nyert Debrecen, a 7. hadosztály pedig Nagyvárad irányában. Július 22-én az 5. hadosztálynak a 6. hadosztályt kellett volna Kisújszállás irányában követnie, azonban gödöllői főhadiszállásról azt a parancsot kapta, hogy útját Túrkeve felé folytassa és vegye ót a 6. hadosztály déli és a 7. hadosztály északi harcvonalának egy-egy részét. Az 5. hadosztály július 23-án délben elérte a Túrkevei—Csorbapuszta-Kúriapuszta vonalat, tehát mintegy tíz kilométerre közelítette meg Túrkevét. A román csapatok ezen a frontszakaszon olyan gyorsan vonultak vissza, hogy harci érintkezésre nem is került sor. Viszont a másik két vörös hadosztály Kenderesnél és Kisújszállásnál, illetve Mezőtúrnál csak erős harcok árán tudott előrejutni. E napon a Vörös Hadsereg repülőgépei felderítették, hogy Debrecennél nagyarányú csapatösszevonások folynak a románok részéről. Június 24-én a 10. gyalogezred Pusztaecseg vasútállomásnál elérte a Berettyó-csatorna nyugati partját, az 5. lovasszázad pedig Túrkevéről Dévavónya felé nyomult előre. A 6. vörös hadosztályt azonban Debrecen felől három pihent román hadosztály támadta meg, a Kiskörénél, Tiszabőnél és Tiszaroffnál átkelt a 19. győri ezredet pedig visszavetette a Tisza nyugati partjára. A kisújszállási ütközet a túlerőben levő román csapatok javára dől el. Az 5. hadosztály parancsnoksága ugyan Kisújszállásra rendelte a 10. és a 13. gyalogezredet és két üteget a 6. hadosztály megsegítésére, e csapatok azonban aznap estig nem érték el a tűzvonalát. Ugyanakkor Nagyvárad felől megindult a Pappféle román hadosztály ellentámadása az 5. hadosztály ellen. A XXIX. vadászzászlóalj az esti órákig meghiúsította a román élcsapat átkelését a Beretytyón, végül azonban a túlerő elől kénytelen volt Túrkeve mögé visszavonulni. Ekkor azonban segítségül érkezett az 1/10. és II/13. zászlóalj, amelyek a románokat visszavetették és a Berettyón túl is üldözték. Tekintettel azonban arra, hogy a 6. hadosztályt a románok visszaszorították, a veretlen 5. hadosztálynak is parancsot kellett adnia visszavonulásra. Július 25-én a román Papp-hadosztály a Mezőtúrtól visszavonuló 7. hadosztályt is megtámadta, mire ennek megsegítésére az 5. hadosztály egyik ezredét rendelték ki. (A Papp-hadosztály parancsnoka Papp Dániel volt cs. és kir. ezredes volt, aki belépett a román királyi hadseregbe s ott tábornoki rangot kapott. Az első világháború folyamán a bukovinai harcokban szerzett magának hírnevet.) Július 26-án az 5. hadosztály átvette a szolnoki hídfő védelmét Szajoltól Tenyőtanyáig, a 3. hadosztály pedig Tenyőtanyától Nagyszandáig. E vonalat azonban nem lehetett megszállni a Szajol felől támadó románok miatt, habár az I. hadtest tüzérsége igen hevesen lőtte a rohamozó román gyalogságot. Csak a szolnoki közúti híd kétkilométeres körzetében sikerült hídfőállást kiépíteni. A harcokban súlyos veszteségeket szenvedett 6. és 7. hadosztályt a Tisza nyugati partján tartalékba helyezték. Éjfélkor erős román támadás érte a hídfőt, mire július 27-én az 5. hadosztály még ott levő két zászlóalja visszavonult Szolnokra, majd a 10. ezred egy százada a hídtól közvetlenül délre újból beásta magát. A délután folyamán Törökszentmiklós felől nagyobb román erők vonultak fel, mire egy árkásztiszt az esti órákban, parancsra nem várva, fedrobbantotta a közúti hidat. A hadsereg elvesztette a hitét a győzelemben, a katonák otthagyták alakulataikat. Az 5. hadosztálynak az addig kitűnően harcolt XXfX. vadászzászlóalj állománya 120 főre csökkent, sőt a 11. munkászászlóaljnak és a III/5. zászlóaljnak csaknem valamennyi katonája megszökött, csak 40 fő maradt vissza. Más csapatok viszont együtt maradtak, mint a 10. és a 13. gyalogezred is; utóbbi ezen a napon még mindig 600 főt számlált. Július 30-ón két román vadászhadosztály Szolnoktól északra, Nagykörűnél kierőszakolta az átkelést, majd hidat is vert, habár két magyar bombázó repülőgép zavarta a munkálatokat. A következő napon Kiskörénél is sikerült a románoknak átkelni a Tiszán, felgöngyölítve a győri 19. gyalogezred zászlóaljait. Július 31-én az I. hadtest védelmi szakaszán a Tisza nyugati partján már hét román hadosztály részei harcoltak, amelyekkel a magyar vörös hadvezetöség már csak 23 zászlóaljat és 24 üteget tudott szembeállítani. Az augusztus 1-re virradó éjjel Szolnok is román kézre került. Augusztus 1-én reggel a magyar vörös hadvezetőség még egyszer támadásra rendelte a csapatokat azzal a szándékkal, hogy a románokat visszaszorítsa a Tisza keleti partjára habár a tartalékban álló és a tűzvonalba rendelt 6. hadosztály, Kun Béla buzdító beszéde ellenére is megtagadta az engedelmességet és elindult Budapest felé. Ugyanezt tette az eddig katonailag és politikailag megbízható 1. budapesti vörös gyalogezred is. Az ellentámadás eredménye az volt, hogy az 53. gyalogezred reggel 8 órakor visszafoglalta Szolnokot, kiverve onnan két román zászlóaljat, ágyúkat és gépfegyvereket zsákmányolt. Balszárnyát Zagyvarékásnál a 13. ezred fedezte, azonkívül a 10. és a 68. ezred, valamint az I/30. zászlóalj vett részt a Magyar Vörös Hadsereg utolsó csatájában. De a szolnoki frontszakasztól északra átkelt román csapatokat - a 6. vörös hadosztály zendülése után — már nem volt kivel visszaverni. E nap estéjén a románok elérték Füzesabonyt, megszakítva a vasúti összeköttetést Budapest és Miskolc között, s innen délre eljutottak a Heves — Jászapáti — Jászberény — Tápiószele — Tápiógyörgye — Zagyva vonalig, visszaszorítva a patakon átkelt 13. ezredet. Szolnoktól délre, a Veszeny — Tiszavárkony vonalon is sikerült a románoknak átkelniök a Tiszán. A rendkívüli nehéz helyzetben a pártvezetőség és a kormányzótanács együttes ülése augusztus 1-én a tanácskormány lemondása mellett foglalt állást. A hatalmat a Peidl Gyula vezette ún. „szakszervezeti kormány" vette át. A mozgékony román lovashadosztályok augusztus 2-án délelőtt elfoglalták Ceglédet, elvágva az I. hadtest csapatainak visszavonulási útját Budapest felé. Szolnokot az 53. vörös ezred aznap délután 15 óráig tartotta. A kormányváltozást augusztus 2-án hajnalban valamennyi csapatnak kihirdették, a hadikövetek pedig reggel 6 és 7 óra között felvették az érintkezést a román katonai parancsnokságokkal. Azok a vörös csapatok, amelyek nem kerültek a románok bekerítő gyűrűjébe, Albertirsánál harcolva törtek utat Budapest felé, magukkal sodorva a főváros védővonalát tartó hidfőhadosztály részeit. A románok nem respektálva az antant további előnyomulást tiltó parancsát, 1919. augusztus 4-én délután bevonultak Budapestre. A Duna-Tisza közén rekedt vörös hadosztályokat augusztus 8-ig lefegyverezték, katonáik hadifogságba kerültek. A 13. vörös gyalogezred egyik katonája volt Tallós-Prohászka István festőművész, aki nemcsak rajzokban örökítette meg 1919-es katonabajtársait, hanem idevágó emlékezéseit is papírra vetette. Ezeket 1959-ben a budapesti Párttörténeti Intézetnek adta át. Ebben az időben számos tanácsköztársasági témájú festményt is készített. Ö is azok között a csallóközi és gőmöri katonák között volt, akik román hadifogságba kerültek, ahonnan csak hónapok múltán kerültek haza. Katonai szakértők véleménye szerint hiba volt a még harcképes vörös zászlóaljakat Szolnok visszafoglalására indítani, főleg azért, mert a Szolnoktól északra a Tiszán átkelt románok visszavetésére már nem maradt erő. Inkább a Budapest előterében kiépítés alatt levő védőállásokba kellett volna őket visszavonni és fedezetük alatt tárgyalni az antanttal, a románokkal és a szegedi kormánnyal. El lehetett volna kerülni gyárak leszerelését, és a fehér teror időszaka is kimaradt volna a magyar történelemből. Dr. FOGARASSY LÁSZLÓ BÚCSÚ KONSZTANTYIN SZIMONOVTÓL A napokban elhunyt Konsztantyin Szimonov is sokszor látogatott el hozzánk és írószövetségünk székházában alkalmam nyílt szót váltani vele. Nincsenek naplójegyzeteim, ám ha emlékezetem nem csal, kevéssel azután láttam utoljára, hogy nagyszabású regénytrilógiájának befejező kötete, Az utolsó nyár, az Európa kiadásában megjelent. A két első kötet, a Nem születtünk katonának és az Élők és holtak nem csupán a szocialista tábor országaiban, hanem világszerte nagy sikert aratott. A Lenin-díjas író regénytrilógiájának befejező kötete, Az utolsó nyár betetőzése nagyszabású életművének. A negyvenegyben hátrálni kényszerülő szovjet katona tragikus kétségét felváltja a biztos győzelembe vetett hit; a frontokat haditudósítóként bejáró Szimonov páratlan átérzéssel beleéli magát a szovjet katonák szerepébe, akik kezdettől fogva tudták, miért kell erejük végső megfeszítésével harcolniuk és kibírniuk a szenvedések hosszú láncolatát. Az utolsó nyárban Szimonov már a bekövetkezett új helyzetet ecseteli, amelyben a helytállást felváltja a visszaütés ténye: kiűzni a haza földjére betolakodókat, felszabadítani a leigázott népeket és saját hazájában, a Birodalom szívében, Berlinben rómérni a végső győzelmet jelentő utolsó csapást. Szimonov alakteremtő tehetsége jóvoltából felejthetetlenül emlékezetünkben élnek a Nagy Honvédő Háború hősei: Szerpelin tábornok, Szincov őrnagy és a kitűnően egyénített tisztek, közkatonák és ápolónők hosszú sora. Példaképek lebegtek előtte, tényekre támaszkodott, mégis eleven képzelete vezette, amikor a szovjet ember helytállásáról és törhetetlen hitéről a lényeget akarta elmondani. Nem kívánt versenyre kelni a háborús memoárok szerzőivel, regényeket írt, melyeknek hitelét az adja meg, hogy nagy tanítója, Tolsztoj példáját követve tiszta képekben, vérbő élethűséggel rajzolta meg alakjait egész múltjukkal és jelenük valóságos, sokrétű problémáival. A haditudósító Szimonov dokumentumerejű prózájában elérzékenyülés nélkül tudott lírai lenni, nem tagadta meg magában a költőt, aki 1942 januárjában megírta a szovjet háborús költészet remekét, a világszerte ismert Várj reám-ot, amelyben a hazáját védő szovjet katonának a biztos győzelembe vetett hite személyes aggodalmával keveredik: „Nincs olyan szovjet család, melyet nem érintett a háború. Aki nem harcolt a fronton, az a hátországban állt helyet." Ehhez a közléséhez hadd fűzzem hozzá, amit az Élők és holtak amerikai kiadásában írt: „Az egész háború alatt két érzés kerített hatalmába: mindent a magam szemével akartam látni, hogy a háború után méltóképpen beszámolhassak az eseményekről, másrészt féltem a haláltól, amelynek következményeképpen lehetetlen lett volna írni a látottakról." A haditudósítót megkímélte a halál, életben maradt, hogy a megéltekről művészi hitellel milliók nevében tanúságot tehessen. AZ 5. VÖRÖS HADOSZTÁLY 1919 JÚLIUSI HARCAI SZOLNOK TÉRSÉGÉBEN 15
