A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-22 / 38. szám

A sikerhez hozzájárult a szerencse is: könnyű tételeket

húztam, nem volt nehéz megválaszolni. Egyúttal azonban szerencsétlennek éreztem magam, mert érettségiző szomszédom, a volt osztálytársam nehéz tételeket húzott, s egész idő alatt csak kínlódott, szenvedett, verejtékezett, végül pedig pótvizsgára irányították.

és megállt, mert ő is felismert. A kocsiban szőkehajú kislány gőgicsélt.

— Szervusz, kisfiú!

Neki még mindig a régi kisfiú voltam. Az erős kisfiú. Vajon hányat tarthat számon, hánynak mondhatja ugyanezt? ... Vagy csak én, egyedül én maradtam meg az emlékezetében? Engem talán szeretett is egy kicsit? Erre a gondolatra nagyra nőtt a hiú- Egyáltalán szerettél te valakit életedben?- Igen, hogyne, természetesen . . .- És ... ?- Mikor utazol haza? - kérdezte kitérve az egyenes válaszadás elől. - Kérsz még egy csésze feketét?- Kérek.- Szóval. .. mikor utazol?- Holnap.

Az ő tételeit én sem tudtam volna megválaszolni. Ez volt az, ami lehűtött és lehangolt, s rádöbbentett arra, lám csak milyen igazságtalan, hamis képet mutatnak a megszerzett papírok, okmányok. Valahogy igazságtalannak éreztem az emberek ilyen fajta értékelését, osztályozását. Azóta is állítom, hogy az embert nap mint nap a gyakorlati élet vizsgáztatja, értékeli. Értékmérője a helytállása és a végzett munkája lehet, csakis az. S ha van lelkiismerete a társadalomnak, már pedig van, akkor ezt a magasabb szintű értékelést meg is teszi!

Elkeseredésemben berúgtam. A barátaim azt hitték, hogy a jól sikerült érettségi örömére tettem. Nem tudta azt senki, hogy milyen érzések és gondolatok kavarogtak bennem. Kibotorkáltam a Duna partra. Útközben sokon megmosolyogtak, mások megvetően végigmértek. Törődtem is vele.

Melegen tűzött az őszeleji napsugár. Halványodott már a lombok zöld haragja, s ködös volt a messzi láthatár. Kerekes Marika jutott eszembe. Most sajnáltam csak igazán, hogy akkor nem mentem el vele a hajókirándulásra. Hiúságomban megsértett, büszke marha voltam. Szükségem van Marikára, igenis szükségem van a barátságára! Csak a barátságára? —dobolt a kérdés egyre az agyamban. Miért, miért hazudik önmagának az ember!? Kit akar vele félrevezetni tulajdonképpen?

Sokan sétáltak az őszi verőfényben: kicsik, nagyok, fiatalok, idősek. Hány, de hány regénytémát hordozhatnak a sétáló lábak, ötlött fel bennem a kérdés. .. Csak Marika hiányzott közülük, vagy mellőlem, mit tudom én már. Tény, hogy hiányzott valami vágy valaki az életemből. A hiányérzet örökké bennem élt. Hol gyengébben, hol meg erősebben, de egyre gyakrabban jelentkezett.

Gyerekkocsit toló magas, feketehajú nő közelgett felém. Szemén napszemüveg sötétlett. Csak akkor ismertem fel, amikor teljesen mellém ért

ságom. Magam előtt láttam a kékfényű szobócskát, a lefelé csigázó lépcsőket, még a lépcsőház fojtogató bűzét is érezni véltem.

— Szervusz! — köszöntem vissza, s örültem, hogy a véletlen mellém sodorta.

— Még mindig iszol, kisfiú? — kérdezte némi szomorúsággal.

Csodálkozva és kissé megbotránkozva néztem rá:

— Hogy-hogy mindig!?... Életemben tán tízszer sem voltam részeg. Ezt komolyan mondom, nem hiszed?

— De ... elhiszem ... — mondta és mellém ült. A kislány rámnyitotta szemét a kocsiból. Kezében elnémult a csörgő. — Bocsáss meg, nem tudtam, hogy bánatos vagy. Azt hittem . . .

— Ma érettségiztem . ..

— Szóval örömödben? . . . Gratulálok!

— Köszönöm!

— Gyere fel hozzám! - mondta rövid hallgatás után. — Főzök jó erős feketét.

— Elváltatok?

— Dehogy váltunk! Katonai gyakorlatra hívták be. három hétre. Feljössz?

— Mit szólnak a házbeliek?

— Kinek mi köze hozzá!?... Különben a bátyám is lehetsz, hiszen hasonlítunk is egymásra ... — Hófehér vakítással nevetett s már fel is állt, hogy indulhatunk. - Itt lakom a közelben . . .

Szép volt a lakásuk. A fekete is jó volt.

— Mi a férjed foglalkozása?

— Mérnök... és fejes egy üzemben . . .

Mintha egy vödör jeges víz ömlött volna a nyakamba.

— Fejes!?

— Csodálkozol? — nézett rám nevetve.

— Enyhén szólva ... És szereted?

— Remek ember. . . Megértjük egymást.

— Szóval nem szereted.

— Vénasszony! — pöckölte meg az orrom. — Mindenkit nem szerethet az ember - mondta és megkínált cigarettával. - Fáradtnak látszol, dűlj végig a rekamién.- Ha nincs szállásod, nálam maradhatsz.- Megcsaltad már a férjedet? - kérdeztem sokára.- Nem! — felelte határozottan.- Nem is fogod?- Azt nem mondtam.- Ki vele, kit szerettél?- Nem fontos . . .- Hátha.- Nem fontos — ismételte, aztán a szundikáló kislányt a gyerekágyba tette. — Fürödj meg, addig elkészítem a helyedet, hogy kipihenhesd magad.- Miért akarod, hogy itt töltsem az éjszakát? — kérdeztem a szemébe nézve. Elfordította a fejét, de mintha halvány mosoly bujkált volna a szája szegletében.- Valahol csak kell aludnod, nem?

Mialatt megfürödtem, a rekamién

elkészítette a helyemet. A ropogós, hófehér ágyneműn a férje hálóruhája hevert. Az is hófehér volt, csak a szegélyeken húzódtak vékony kék csíkocskák. Talán ebben töltötte a nászéjszakát, gondoltam, olyan ünnepélyes volt. Erre a gondolatra valami szíven ütött.

Az állólámpa itt is kék fényt szórt, mire megelevenedtek előttem a kék fényhez fűződő emlékek: a zipzár futása, a padlóra hulló selyemruha suhogósa . . .- Légy szives, ülj le egy kicsit ide, mellém. - Mosolyogva szó fogadott.

— Tulajdonképpen még a nevedet sem tudom . . . ?- Én sem a tiédet - nevetett fel.

— Nem is érdekel. Kisfiúnak szólítottalak legelőször, az is maradsz mindig.- Ha hófehér lesz a hajam és hajlott a hátam, akkor is?- Akkor is ... - mondta bólogatva.

Megfogtam a kezét, o vállát és magamhoz vontam. Minden ellenkezés nélkül a takaró alá bújt. Karom a tarkója alá tettem és egy ideig szótlanul bámultuk a mennyezet fehér mezejét.- Tudod — szólalt meg sokára —, tudod, olyan ez az élet, mint két felvonás között a hosszú szünet: ami elmúlt, már ismert előttünk, de ami következik, még ismeretlen. így a hosszú

szünet a várakozás és a vágyakozás ideje. Várjuk és vágyjuk a boldogságot. Hiszen a maga módján minden ember boldog akar lenni, nem igaz? ... Ki ebben, ki másban keresi... Az, hogy boldogság, elkoptatott, mégis különös varázzsal bíró szó. Hányán és hányféleképpen álmodoznak róla ... Ezerféle színben és módon jelentkezhet, mégis, mégis milyen ritka vendég az ember életében . . . Sokszor akkor jön, amikor nem is várjuk. Véletlenszerűen. Megjelenik, néhány órára beragyogja az életünket, aztán tovaszáll, mint az elriasztott madár... És a szünet tart, egyre tart. Néhányszor még felemelkedik a függöny, hogy egyszer aztán végleg lehulljon. Annyi időnk sem marad, hogy végiggondoljuk az életünket, hogy még egyszer számot vethessünk magunkkal: milyen utat is tettünk meg, mit végeztünk, marad-e utánunk valamilyen nyom, érdemes volt-e végigcsinálni ... ?

Elhallgatott, én pedig biztattam:- Beszélj csak!- Apám elesett a fronton, anyám varrónő. Négyen voltunk testvérek.-A mostoha apám iszákos, durva ember, gyakran megverte anyánkat meg minket is. Korán elkerültem a háztól... Került volna rendes állásom, de nem ízlett a munka. Nem ízlett, ez az igazság. Könnyű élet után vágytam, s hazudnék, ha azt állítanám, hogy a nyomor hajtott arra az útra, amelyen elindultam . .. Eleinte tetszett és tökéletesen kielégített az állandó mulatozás, a férfiak váltakozása, hiszen mindig magam választottam meg a partneremet. Aztán belefáradtam. Megundorodtam. De erőm már nem volt ahhoz, hogy változtassak az életmódomon, túlságosan kiégtem és megcsömörlöttem. Aztán jöttél te, a kisfiú, az erős kisfiú, és minden összezavarodott bennem. Mondd, nem találod érdekesnek, hogy egy kurva életében ilyesmi történik?... A sok-sok férfi között akad egy, aki egyszeriben fontos lesz. Kinevethetsz, ha akarsz, bánom is én . . .- Ne légy csacsi, beszélj csak tovább.- Bár ujjadon a gyűrű elárulta, hogy nős ember vagy, s amikor először együtt voltunk, rögtön észrevettem, hogy sok nővel volt már dolgod, meg aztán majdnem mindig részeg voltál, amikor találkoztunk, mégis megszerettelek, igaz szerelemmel. Megszerettelek a részegségeddel, a durvaságoddal, a neved nélkül, a kisfiút, az álmodozó szeműt. Lehetsz te részeg, fáradt, haragos vagy vidám, a szemed mindig tele van álmodozással, bizalommal, reménnyel és sok-sok melegséggel. Lehet, hogy csak én látlak ilyennek és senki más, viszont a szemét tudnám kimarni annak, aki szintén hasonlónak lát, elhiszed? ... Nem untatlak a fecsegésemmel?- Beszélj csak!- A legtöbb regényben úgy írnak a szerelemről, hogy a „lelke nagyságát". a „lelke tisztaságát" szereti az illető. Aki ilyeneket ír, nem ismeri az életet. Nem tudja azt senki megmondani, hogy kiben mit szeret, meg hogy miért szereti. Egyszerűen szereti, mert szeretnie kell megfellebbezhetetlenül és visszavonhatatlanul hibáival és erényeivel együtt. A többi csak körítés, kitalálás, csámcsogó nyavalygás ...

Elhallgatott.- Férjed ismeri a múltadat?- Nagyjából ... de nem is érdekli.

Öt csak én érdeklem és nem a múltam. Tisztelem őt, mert valóban remek ember. Persze most arra gondolsz, hogy mégis képes vagyok őt megcsalni, igaz? . . . Nézd, ritkán lehet az ember együtt azzal, aki szeret. Ha most elküldenélek, magamat csalnám meg. Lehet, hogy önzőnek tartasz, de ilyen az én erkölcsi felfogásom. Hagyjuk ezeket a kérdéseket... Nem is hiszed, mennyire örülök, hogy melletted lehetek, ha úgy tetszik: boldog vagyok! Ehhez mit szólsz? (folytatjuk)

10