A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-14 / 28. szám
AKARNI... az embert szolgálják. Ez lenne a jó, a normális. Ezt mindenki tudja, és mégis tanúi vagyunk az ember és a dolgok konfliktusának, és az a konfliktus egyes embereknél egyre jobban elmélyül. Ezekre az emberekre mondták valamikor öregapáink, hogy ez is úgy harácsol, mint ha mindent magával vihetne a másvilágrd, pedig itt fogja hagyni. Igen, harácsolnak. így nevezhető az, amit sok ember csinál. Persze az efajta tevékenység aztán annál rosszabb és a társadalom számára káros, ha a dolgok megszerzéséhez szükséges pénzt a társadalmi tulajdon kárára elkövetett vétség útján akarja valaki megszerezni, mert ugye ilyenek is vannak. No de, hagyjuk ezeket, mert ők a biztonsági közegek szférájába tartoznak. Bennünket a probléma elsősorban a szocialista életstílus kialakítása szempontjából érdekel. Igen, mert a szocialista életstílusnak nem lehet az említett példákban megnyilvánulnia, és egyáltalán a szocialista életmódról alkotott elképzelés nem mutatkozhat csak abban, hogy minél több tartós vagyontárgyat halmozzon fel valaki maga körül, a szocialista életstílushoz a kultúra, a kulturális élet is hozzátartozik. Ami jelentősen hozzájárul az ember harmonikus fejlődéséhez. Szocialista társadalmunkban a szociális biztonság mindenki számára lehetővé teszi, hogy necsak anyagilag, de szellemiekben is gazdagodjon. Nem elég csak többet akarni, de többnek is kell lenni. Műveltebbnek, képzettebbnek lenni önmagunk és a társadalom érdekében. Minden családban tehát a javak elosztásának egyensúlyára kell törekedni, olyanra, amely az ember harmonikus fejlődését szolgálja. Mert bizony hány olyan fényesen berendezett lakást találni nálunk, ahol ugyan minden megvan, de a könyvespolcon, ha egyáltalán van ilyesmi, legfeljebb néhány könyv árválkodik, a tévékészülék is inkább csak dísztárgy, a sztereomagnó úgyszintén, mert nincs idő használni, mert dolgozni kell. Pedig hát jó lenne tudatosítani, hogy mi a piacon, a boltokban elsősorban használati cikkeket vásárolunk, tehát bizonyos szükségleteket kielégítő hasznos tárgyakat, amelyeknek használatával szebbé, teljesebbé, harmonikusabbá és kulturáltabbá válik környezetünk és benne mi magunk is. iulcsa ugyanis valóban élt, apja béresgazda volt a Persei-pusztón. Apám közlése, hogy „Pál nénémasszony szerint Farkas Julcsa apja Peresen volt birésgazda. Az ő lányával törtínt meg az ami a nótában van." (A balladát ugyanis pl. anyám is énekli olykor még ma is, s én is ismerem o melódiáját.) A történet valós színhelyét is ismerem, nem egyszer jártam ott, a nevek is ismertek, s a történet valódiságához sem térhet semmi kétség. Hogy ennek az újkori balladánknak mégis sok változata ismert, az nyilván aoból következik, hogy a Farkas Julcsáéhoz hasonló tragikus kimenetelű balesetek eléggé gyakoriak lehettek abban az időben. íme a „Dobba esett lány" nálunk ismert változata: Ezernyócszáz nyócvanhatodik évben Mr történt a pereit szérüskertben? Farkas Iulcsa bele esett a dobba, Barátnőié rátekint és ezt mondja: — Gépész uram, álljon meg a masina! barátnőmmel, ha egy mód volt rá, úgy osztottuk be, hogy reggel mentünk a nagytörekbe, mert akkor nem volt akkora por, és még ha szél lújt is, de olyan korán még nem nagy, és ki mivel dolgozott, azt és ott este össze is kellett takarítani; reggel nagytörek, reggelitől délig kistörek, déltől uzsonnáig a kazalon, uzsonnától pedig a dobon, mert innen szabadultunk a leghamarabb, mert csak a dobot lesöpörtük és már szaladtunk is haza, de aki a törekben volt, annak össze kellett pucolni az utat, amerre a ■töreket hordták, sokszor volt húsz méter is, amit össze kellett pucolni és szépen rendbe rakni“ Az uraságnál való részaratás és gabonacséplés - a legnagyobb és legnehezebb közös munka - leírásának lényegi részét ezzel a második közbeiktatott kiegészítéssel be is fejezhetném. Azonban találtam még valamit, ami ide kívánkozik. S ez nem más, mint egy újkori balladánk egyik itthoni - tehát búcsi - szövegváltozata, amelyet általában a „Dobba esett lány", vagy a „Cséplőgépbe esett lány" címen ismerünk. Hojlok azonban arra, hogy a sok helyütt ismert és énekelt változat közül ez az „igazi", az első. A balladában szereplő Farkos Farkas Julcsát töltették a szekérre, Elvitték a zsidó orvos elejbe, Zsidó orvos rátekint és ezt mondja: — Ennek csak a jóisten az orvosa. Farkas Julcsát töltették az asztalra. Édesanyja véges-végig siratja: — Édes lányom, hogy történt a halálod, Hogy történt az éntölem-elválasod?! Farkas Julcsát viszik a temetőbe, Leteszik a sötét sir lenekébe, Sírja körül duplaszeklü nyildogál, Közepiben Farkas Julcsa hervad már. RÉSZARATAS A PARASZTOKNÁL Az uraságnál és a gazdáknál végzett részaratás között sok a hasonlóság, de sck az eltérés is. A hasonlóságok magának az aratásnak a végzésében a legszembetűnőbbek. A tulajdonképpeni munkafolyamatok majdnem teljesen megegyeznek. Az eltérések mindjárt a szegődtetésben kezdődnek. A gazda vagy maga „fogadott" aratót - azaz maga választotta ki azt, akit a legalkalmasabbnak talált - vagy az arató „ajánlkozott“ a gazdánál. Mindkét esetben megvolt a lehetőség, mindkét fél részéről az ajánlat elfogadására vagy elutasítására. Az urasághoz való szegődés esetében ez szóba se jöhetett. Persze a valóság az volt. hogy a gazda ajánlatát a zsellérsori részarató gyakorlatilag csak akkor utasíthatta volna el, ha kedvezőbb ajánlatot kap. Csakhoqy mindig több volt a fölfogadásra váró arató, mint a szegődtető gazda. Aoóm szerint rendszerint írásban vagy szóban kötöttek szerződést, s ez a szerződéskötés mindig „vasárnap délután történt". Hogy miért éppen vasárnap délután, arra nemigen találok választ, legfeljebb az lehet a magyarázata, hoqy ekkor jutott rá idő: a hétköznapok munkával teltek, ilyenkor nem értek rá egyezkedni, szerződést kötni. Az volt a szokás, hogy a szerződés meqkötése után a gazda a fogadott aratót kihívta a borospincéhez, ahol .,megitták az áldomást." A parasztoknál ugyanúgy, ahogy az tirasáanál rendszerint tizedéből arattak. De a „szegődísbe" ezen túl a qozda belefoglalta még, hogy pl. ad méq két kiló zsírt, vertamennyi füstölthúst stb., attól függően, hogy hogyan állapodtak meg. A szomszédos falukból - főleg Madárról és Bátorkesziről - szegődött aratók részére az aratás ideién általában a gazdánál főztek. A learatott, keresztbe rakott gabonát szekereken a gazda udvarába ..hordták" és ott osztagba rakták; minden gabonafélét külön osztagba, egymás mellé. Ha sok volt a gabona, akkor két sor osztagot raktak, úqv, hoqv közéje lehessen állítani a cséplőgépet. Érdekes szokás volt, hogy a „hordás" és „csáplés", vagy „masinózás" alatt az arató - a búcsi is - a gazdánál kapott kasztot. A gazdához szegődött aratónak egész esztendőben a gazdánál kellett dolgoznia. A kukoricát rendszerint „nyócadábúl fogták föl." De ha sok volt belőle, akkor megegyeztek, hoqy a szegődött arató ebből mennyit művel meg. A maradék részt a gazda napszámosokkal dolgoztatta be. A „nem szegődött munkák" végzésekor - mert ilyenek is voltak és ezek nem voltak szerződésbe foglalva, mint például a lucernakaszálás -, az arató enni kapott a gazdától, vagy fizetést, napszámot. Meg kell jegyeznem, hogy a „fizetést" pénzben szinte soha nem kapta meg a szegődött arató; az volt a szokás, hogy ezt a „fizetést" a gazda „fogataival leszolgálta." Vagyis, ha például az aratójának volt valamicske földje, annak fölszóntásóra kölcsön adta igósóliatait; vagy ha fuvar kellett - fát, egyebet hazaszállítani — arra adott fogatot. — A gazda szemében az volt a jó Még élénken emlékezünk azokra a napokra, amikor a világuralomra törő német fasiszta szoldateszka csizmája taposta Európa földjét, de nemcsak a földjét taposta, embereket, gyermekeket, asszonyokat taposott, emberi jogokat, nemzeti függetlenséget taposott. Mindent eltiport, ami ellentétben állt a hitleri fajelmélettel, az Obermensch-elképzelésekkel. A gőgös német csizma után csak a pusztulás, tömegsírok, fájdalom és könnyek maradtak. De maradt még más is. A gyűlölet a modern barbárokkal szemben, és nem utolsó sorban megmaradt a -remény, hogy egyszer a sokat szenvedett Európában is kisüt a nap, a szabadság napja. Addig azonban, amíg ez a nap Eljött, újabb pusztulásnak és vérengzésnek voltunk tanúi. Ennek a pusztulásnak és vérengzésnek egyik áldozata volt Lidice, melynek lakói mit sem sejtve egyszerre azt vették észre, hogy a Gestapo és az SS katonái körülvették a falut és utána a lérfiakat lemészárolták, a nőket koncentrációs táborba irányították, a gyermekeket pedig átnevelés céljából német családokhoz küldték. Lidicét földig lerombolták, mondván, még emléke se maradjon meg. Lidice lerombolását elrettentő példának szánta azokkal szemben, akik megpróbáltak ellenállni a német fasizmusnak. Lidicéből memento lett. De nem úgy, ahogy azt K. H. Frank akarta, hanem a fasizmus elleni harc örök mementója, mely százezreket, milliókat figyelmeztet és int az éberségre. Igen, Lidice Leiákyval és Oradourral együtt örök mementóvá lett a békeszerető emberiség számára. Bizony sohasem szabad elfelejteni, ami Lidicével történt. Mert felejteni annyit jelentene, hogy csökkenne éberségünk a fasizmus újraéledő erőivel szemben, melyek Nyugat-Németországtól kezdve a nyugati világ számos országában egyre nyíltabban lépnek lel a békés egymás mellett élés ellen. A második világháborúban a német fasizmus a szovjet és szövetséges csapatok csapásai alatt, valamint Európa antifasiszta erőinek ellenállása következtében történelmi leckét kapott. Ám ebből a leckéből nem hajlandók tanulni azok, akiknek életük a háború és az erőszak. Ezért fontos az éberség. Lidicét a német fasiszták el akarták tüntetni a föld színéről. Ám tévedtek. Nem Lidice tűnt el a föld színéről, hanem azok, akik Lidice megsemmisítését szorgalmazták. Frank az akasztófán végezte életét. Hitler, Göring, Himmler, Göbbels már rég halott. Az egész német fasizmus ideológiájával együtt vereséget szenvedett. Lidice pedig él, a szabad szoszocialista haza gondoskodásából új te'eoülés keletkezett itt. Szimbóluma ez az élet folytonosságának, az élet győzelmének a pusztulás és az erőszak fölött. Az új Lidice ma szocialista hazánk városaival együtt szépül és virágzik. 3 HÍľľVWÍI LEVÉL
