A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-15 / 37. szám
TEMETŐK VALLATÄSA (Gondolatok Kunt Ernő: Temetők az Aggteleki-karszt falvaiban című könyvéről) Háromoldalú hanglemez Az angol hanglemezpiac újdonsága a „három oldalú" hanglemez. A 30 centi-méteres hanglemez egyik oldalába két körkörös spirális hangbarázdát vágtak. Amikor a hangszedö tűjét a hanglemezre illesztik, teljesen a véletlen műve, hogy melyik barázdába jut és melyik hangfelvétel lejátszása kezdődik meg. Az ötlet valójában nem új: már 1901-ben készült olyan hanglemez, amely három hangbarázdát őrzött, egy monológot, egy zongoraszólót és egy dalt. Nem sokkal később egy amerikai vállalat hozott forgalomba olyan 78 fordulati” lemezt, amely egyetlen oldalán hat különböző hangbarázdát őrzött. Ezt a régi kísérletet valósították meg újra - korszerű módszerekkel. Sok hanglemezgyüjtő, aki esetleg csak egyszer játssza le lemezét, nem is sejti, hogy a hanglemezen egy másik hangfelvétel is van. Szárnyas táltosvonat A farrészre erősített vezérsík biztosítja a lineáris motorral hajtott, mágneses párnán száguldó vonat egyensúlyát: maximálisan 500 kilométeres óránkénti sebesség elérésére a hagyományos jórmüforma önmagában már nem biztosítja a kellő egyensúlyt. A japán szakértők leleményét dicsérő kísérleti vonat egyelőre a japán államvasutak kísérleti pólyáján száguldozik. Házi meteorológiai központ Kényelmes karosszékben ülve egyetlen pillantással bárki megállapíthatja az időjárás legfontosabb jellemzőit: a szélerősséget, a szélirányt, a hőmérsékletet, sőt a dátumot és a pontos időt is. Mindez az angol „Bram" meteorológiai miniközponti megjelenítőjéről olvasható le. A hálózati áram-mai működő berendezés értékes segítséget nyújt a vitorlázó- és repülő sportkluboknak, továbbá hasznos szolgáltatást a bankok, szállodák és biztosítótársaságok ügyfeleinek is. Szinte a magyar néprajztudomány kibontakozásával egyidőben irányult etnográfusaink figyelme a temetkezési szokások körének problémái felé. Mivel köztudotton ezekben a hagyományokban őrződött meg a legtöbb archaikus elem, az „ősi magyar mitológia" rekonstruálási kísérleteinél kezdettől fogva központi szereppel bírtak. Ezért aztán az elmúlt évszázad során rengeteg délibábos elmélet kibontakozását is elősegítették, ám közben óriási mennyiségű konkrét gyűjtött anyag is összejött, amely napjainkban a szintézisre vállalkozó szakemberre vár. Ennek a hatalmas adatmennyiségnek van azonban egy gyengéje: összegyűjtése nem egységes szempontok szerint történt, tehát a korszerű néprajzi kutatás számára csak kellő kritikával hasznosítható. A temetkezési szokások vizsgálata során aránylag korán fölhívták magukra a figyelmet református temetőink dúsan faragott fejfái iš. Egyrészt a néphit és népszokások kutatói látták bennük egy ősi néphit reánkmaradt tárgyi emlékeit; másrészt a népművészet szerelmesei számára nyújtották a népi alkotókészség egyik szép példáját. A kutatások kiszélesedésével hamar kitűnt, hogy az egész magyar nyelvterületen megtalálható fejfáknak több helyi csoportja, típusa határozható meg. Ezekből az egymástól elütő változatokból feltételezni lehet, hogy eredetük nem egy-gyökerű, kialakulásukban területi és időbeli különbségek lehetnek. Néhány regionális csoport részkutatása már előbbre haladt, más típusokról viszont teljesen megfeledkezett a szakma. Így aránylag jól ismerjük a székely kopjafákat, bár a hozzájuk tapadó kérdések sora korántsem tekinthető lezártnak (a legutóbb Kós Károly: A székely sirfák kérdéséhez c. dolgozatában foglalkozott a témával. Megjelent a Népélet és néphagyomány c. kötetben; Bukarest, 1972; 253—273. o.). Sokat vitatott az ún. csónak-alakú fejfák problémája, amelyet nemrég Wirth Péter érintett újra egyik munkájában (A szatmárcsekei református temető védelme; Műemlékvédelem, 1977—2; 96— 102. o.). Csalog József a Szentes környéki gombosfák eredetét nyomozta és a legjobb előképeket a törökök turbónos sírköveiben vélte megtalálni (Néprajzi Értesítő, 1957 ; 203—210. o.). Sokkal rosszabb a helyzet a dunántúli (az ormánsági kivételével, amelylyel Zentől János foglalkozott sokat) és a szlovákiai magyar falusi temetők kutatásában! Amíg nincs az egész magyar nyelvterületről egységes szempontok szerint értékelhető, megfelelő menynyiségű anyagunk, addig nemigen várhatunk a fejfakérdésben érzékelhető előbbrelépést! A kutatás korszerűbb szemléletét vetíti elénk Balassa Iván egyik dolgozata (A magyar temetők néprajzi kutatása; Ethnographia, 1973, 225—242.0.), amelyben a szerző a temetőre mint komplex egységre hívja föl a figyelmet. Szerinte nem kiragadott jelenségeket kell vizsgálni, hanem a problémakör egészét. Lassan érezteti hatását a tanulmány szelleme, és mind több kutató lép fel a Balasso által lefektetett szempontok igényével. A legutóbb Debrecenben jelent meg egy fontos -munka Kunt Ernő tollából a Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének kiadásában, Temetők az Aggteleki-karszt falvaiban címmel (1978). 2 A dolgozat szerzője nem először foglalkozik a nyilvánosság előtt ezzel a témával. Sokat ígérő volt A magyar népi temetők szemiotikái elemzése című munkája (megjelent a Herman Ottó Múzeum Évkönyvében; 1975, 475—507. o.). amelyben a „jelek tudománya" módszereivel elemezte tárgyát. „A szemiotika segítségére van a néprajztudománynak azon törekvésében, hogy a falusi közösségek — mint szociokulturós organizmusok — éltető és fejlesztő, belső kohéziós erőit minél egzaktabban vizsgálhassa. Ezen meggondolásból kiindulva kísérlem meg a magyar nép emberi élettel kapcsolatos — legősibb elemeket őrző és legzártabb — szokását, a halotti szokásokat megvizsgálni" — indokolja meg kutatási módszerét a bevezető sorokban (475. o.), majd a továbbiakban —- az egész szokáskör igen rövid rendszerbefoglalósa után — temető, és az azzal kapcsolatos jelenségek, illetve sírok, sírjelek szemiotikái elemzésére vállalkozik. A legnagyobb teret a fejfókkal kapcsolatos problémáknak szenteli, külön vizsgálva e sírjelek anyagát, méreteinek jelentését, valamint formáját. Ez utóbbival kapcsolatban a következőket írja: „Ahhoz, hogy több közlemény hordozója lehessen a fejfa, nagy formáján belül jól szeparálható részeket kell elkülöníteni tudnunk. Meg kell állapítani tehát a fejfa invariánsait, azokat a formai elemeket, amelyek a fejfát az időbeli változások, a formai variólódás ellenére is fejfává és csak fejfává teszik" (485. o.). Ez az elméleti okoskodás nem rossz, ám a további konkrét javaslat (amely szerint fejfáink két fő részből: „fej-részből” és „nem fej-részből" állnának) is inkább csak az általánosságok síkján mozog, s félő, hogy ebben az irányban sem jut előbbre a kutatás. Ez a kérdés — azt hiszem — gondot okoz még néhány kutatónak! A továbbiakban a fejfák díszítését tárgyalja, és a térbeli diszítőelemek kapcsán egy csoportosításra is kísérletet tesz (487. o.). A lejla, oszlopos lejfa, koplaja, táblás lejla csoportokra való bontás, úgy tűnik, inkább csak amolyan „jobb híján”-való kísérlet. A feliratok vizsgálata során nagyon szellemesen, logikai úton bizonyítja a fejfaformák írásbeliség előtti eredetét (491 —493. o.), amelynek lényege az a fölismerés, hogy a szöveg alkalmazkodik a formához. Tehát fejfáink formáját nem úgy alakították, hogy az írás hordozója legyen (hiszen ez mór formájával információkat közvetít!), hanem az írás volt kénytelen később a keskenyreszabott fejfához idomulni (kivételt képeznek az újabbkeletű táblás fejfák). Kunt Ernő munkájának legnagyobb érdeme az, hogy a kutatásban ezidáig kevésbé alkalmazott módszert (a szemiotika szemléletét) kísérelte meg alkalmazni. Teljes megoldást persze nem várhatunk az új felfogástól, ám o hagyományos kutatói formákkal karöltve, mintegy komplex munkamódszer keretében mindenképpen friss, életrevaló kezdeményezésnek bizonyult. 3 Kunt Ernő legújabb, terjedelmes dolgozata magába foglaljo, illetve továbbfejleszti előző tanulmányainak érdemi részét; elméleti fejtegetések helyett egy adót terület konkrét anyagával dolgozik, nagyrészt a Balassa Iván által megfogalmazott elv alapján. A bevezetésben a fejfakutatós történetéről nyújt vázlatos képet, közben kihangsúlyozva a föl-föltűnő egyenetlenségeket, adósságokat: „Meg kell állapítanunk, hogy a hazai paraszti temetőkultúra kutatásában sajnálatos egyensúlyvesztés állott be. A fejfákról, kopjafákról tanulmányok sora született, a többi sírjelről, készítésükről, társadalmi és világképi kapcsolódásukról alig vannak adataink. Hozzávetőlegesen ismerjük csak a temetők belső rendjét, a település és a temető kapcsolatát s egyegy falu jellegzetes temetőkultúráját. E megkülönböztetett érdeklődés ellenére is hiányoznak a körültekintő, a fejfákat is tartalmazó temetők egészét — más anyagból, illetve más formára készített sírjeleket is figyelembe vevő — igényes, egy-egy település sírjeleinek, temetőkultúrájának teljességét bemutató tanulmányok." (7. o.). A következőkben a vizsgált terület földrajzi adottságait, helyi történetét, valamint az ott élő nép gazdaságát, társadalmát mutatja be. Fontos fejezet ez a dolgozat szempontjából, hiszen abból, hogy milyen volt a kereskedelem iránya, hová jártok bérmunkára a helyiek stb. nagyon sok tanulságot szűrhetünk le alkalomadtán a szokások és sírjelek vizsgálatánál is. Ezután a temetőhelyek és a településszerkezetek viszonyáról, majd a temetők belső felépítéséről, szerkezetéről olvashatunk. A sírokkal foglalkozva nem feledkezik meg a sírgödör formájáról, a sírásás leírásáról, a tájolásról stb sem. A síron található egyéb tárgyakról (a szerző erősen szemiotikái látásmódjából fakadóan „kiegészítő jeleknek" mondja) is olvashatunk, majd egy teljesen szemiotikái szempontú fejezet következik; amelyben a temetőt, a sírokat, sirjeleket mint egy hatalmas jelképrendszert vizsgálja, amely bizonyos információkat továbbít a beavatottak számára. Pl.: a sír helye a temetőben kifejezheti az elhúnyt társadalmi helyzetét, rangját; a fejfa formája, méretei a halott korát, nemét stb. A továbbiakban a temető és a társadalom viszonyáról, majd a temető művészetéről olvashatunk. Ez utóbbi kapcsán tárgyalja a fejfafarogó mint egyéniség és a közösségi hagyományok, kötöttségek szerepét, kapcsolatát. Izgalmas oldalakon keresztül foglalkozik a temető és a világkép viszonyával, végül pedig a temetőkultúra változásáról ír. Arra keresi a választ, miért változott meg oly rohamosan temetőink képe, a szolid, hangulatos temelőkerteket miért váltják föl ijesztő műkőrengetegek. Szerteágazó probléma ez. hiszen az egész falusi társadalomra kiterjeszthető, sőt ki is kell terjeszteni ennek a hatolmas (és bosszantó!) ízlésvóltozásnok a vizsgálatát. 4 Elöljáróban azt írtam, hogy óriási menynyiségű konkrét anyag gyűlt össze az elmúlt időben, amely a szintézisre vállalkozó szakemberre vár. Közben aztán minduntalan ott kötöttem ki, hogy ez az anyag nem megbízható, további, korszerűbb gyűjtésekre van szükség. Nos, hogy oldható föl ez az ellentmondás? A szintézist akkor is el kell végezni, ha sejtjük is, hogy nem hoz végleges eredményt, „szenzációs fölfedezést". Már az is óriási eredmény lenne, ha pontosan láthatnánk, mi van a publikált anyagban (és az archívumokban) a feledés homályába temetve, mi használható belőle, mit kéne gyűjtésekkel ellenőrizni, illetve kiegészíteni... Még fölsorolni is hosszadalmas, mi mindent tudnánk meg belőle! A népmesekutatók munkáját, különféle katalógusok és motívumindexek segítik. Annak ellenére, hogy a magyar fejfák kérdésével jó egy évszázada foglalkoznak a szakemberek és a szakmán kívüliek, mégsem sikerült ezidáig megfelelő gyűjteményt, katalógust, egyebet összeállítani o témához. Az utóbbi időben ugyan történtek erre kísérletek (Nagy Dezső: Magyar fejfók és díszítmények; Folklór Archívum, 1974 és Imreh Pál — Hoppál Mihály: Fejfák és temetők Erdélyben; Folklór Archívum, 1977), ám ez a közétett anyag csak nagyon kis töredéke a szábavehető összmennyiségnek. önmagukban ezek a kiadványok még szinte használhatatlanok. Folytatásra volna szükség (ami remélhetőleg meg is lesz), minél komplexebb, széleskörűbb kutatásokra. Ennek a nagy munkának egy értékes töredéke a fentiekben ismertetett remek könyvecske. LISZKA JÓZSEF 18
