A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-15 / 37. szám
Öregasszonyok ülnek a kispadon. Beszélgetnek. Egyszercsak fehér személyautó érkezik, megáll, és kiszáll belőle egy városias külsejű, fiatal nő. Gondosan feltekeri az ablaküveget, a kocsi ajtaját kulcsra zárja, aztán a nénikékhez lépve jópofáskodó hangon köszön. Vizet kér, mert hogy szomjazik. Franciska néni máris ugrik s aprózó léptekkel siet az udvarra, aztán be a házba. Ünnepi üvegpoharat hoz az alkalmi vendég tiszteletére, aranyos szegélyű, aranyos szarvassal ékesített darabot a garnitúrából. Miközben a kúthoz siet, köténye aljával törölgeti a poharat. Aztán friss vizet húz, s a jövevény iszik egy fél pohárral. A maradékot az udvar porába löttyinti. Riadtan rebbennek szét a csirkék. A nő tüzetesebben is — díszes, szép darabokat. Talált beretvatartót, faragott tükröst, talált rézfejü, kampós pásztorbotot s majd mindegyik padláson egy-egy rokkát, de csak hármat vitt el belőlük, mert nem fért több a kocsijába, ahová egy tulipántos ládát is begyömöszölt. Ebbe a ládába rakta a hímzett törülközőket, konyhakendőket meg a szépségesen díszített nagyabroszt, amit egy özvegyembertöl kapott. Egyébként ez a hímzett nagyabrosz volt az egyetlen darab, amiért fizetett is, mert hogy a félrészeg özvegyember csókot kért ám az abroszért. Meg is kapta, méghozzá a szomszédasszonyok szeme láttára. Mindenki jót nevetett. A városi nőnek jó napja volt, nagy fogást csinált. Rutinos, gyors paraszti élet mindennapi használati eszközeit. Mint ahogy azt is tudta az illető, hogy a nyugati turisták nem kis értékeket csempésztek ki a szocialista országokból, kivált Magyarországról, kivált az utolsó másfél évtized folyamán. De még csak csempészniük sem kellett, mert hivatalos engedéllyel is nagyon sok érték került e divathullám hátán a nyugat-európai országok régiségkereskedőinek kirakataiba. Mondani sem kell, sokszoros áron. Ami idehaza egy régiségkereskedésben száz koronáért vagy száz forintért megvásárolható, az odakint száz-százötven dollárért értékesíthető. Nem lehet csodálkozni tehát azon, hogy a szóbanforgó tárgyak értéke a tárgyakat valamire is becsülök szemézésböl létrejött néprajzi szobák jelentőségére, amelyek azt hivatottak bemutatni, hogyan is éltek, milyen tárgyakkal vették körül magukat a szülök, a nagyszülők, az ősök. Ha a néprajzi szobák és tájházak létrehozói jól végzik a dolgukat, akkor azt is meg tudják mutatni, hogy az életmód, a népélet tárgyai tulajdonképpen évszázadokon keresztül semmit sem változtak, vagy ha igen, akkor nem lényegesen. A huszadik század második felében hirtelen beállt életmódváltás, a felgyorsult idő szinte egyszerre lendítette olyan messzi távolságba a néhány évtizeddel korábbi múltat, hogy e múlt a megszokottnál nagyobb mértékben tart számot a jelen érdeklődésére. A vak is észrevehette, hogy ez az éru > 1 \2m-Císší » ýšž ÉPP» megnézi a poharat, aztán azt mondja: — Nincs jobb az igazi falusi kútviznél.. . kivált, ha valódi cserépbögréből issza az ember. — Ugyan már lelkem! Szemétre való csak az olyasmi, régen nem divatos már — mondja Franciska néni mosolyogva, s még nem is sejti, hogy lépre csalták. Igaz, erre azóta sem jött rá. Szó szót követett, s a városi nő tíz perc múlva már Franciska néni padlásán zörgött, keresgélt. Aztán a szomszédok is hívták, nézzen fel az ö padlásukra is, hátha talál ott is valami kacatot. Nem is kellett a városi nőnek kétszer mondani. Mire a delet elkongatták, a fél utca padlásán megfordult. Lázas izgalommal, megrakott autóval távozott s ígérte, rövidesen visszajön, hogy a többi talált holmit is magával vigye. A nénikék kuncogtak rajta. Alkonyattájt ismét megjelent a nő és még egyszer felpakolt. Az adományt mindenütt szépen megköszönte s nyájas szavakkal elköszönt. Kedves teremtés volt — mondták a nénikék. Hogy mi mindent szedhetett össze, arról már sosem készülhet pontos leltár. Cserépedényt mindenütt talált. Fazekat, tányért, korsót, bögrét, köcsögöt számvetése szerint ezreket keresett azon a napon. Évekkel ezelőtt egy nyugateurópai országból hozott a címemre levelet a postás. Egy távoli ismerős jelentkezett a levélben s üzletet ajánlott: szedjek össze rokkát, vasalót, rézmozsarat, cseréptányért és cifraszűrt, tulipántos ládát és régi kardokat... mindent, ami régiség. Aztán majd érte jönnek egy kamionnal, elintézik a vámszerveknél a kiviteli engedélyt, és kész. Én is jól járok, ők is jól járnak. A felháborító levélre azonnal felháborodott választ írtam, melyben kikértem magamnak, hogy az egykori „kivándorlónak" éppen ezügyben jutottam az eszébe, valamint azt, hogy potenciális bűntársat merészkedik bennem sejteni. A levelet végül is nem küldtem el, mert legjobb az ilyen ajánlatot figyelembe se venni. Azon viszont, hogy mégis miért írt nekem, eltöprengtem. Tudhatta, hogy gyűjtő ugyan nem vagyok, de szeretem a régi tárgyakat. Nem a letűnt polgári szalonok porcelán csecsebecséit, hanem a hajdani ben korántsem néprajzi érték, hanem névérték, pénzben kifejezhető, pénzzé tehető. Felháborodni annál is inkább lehet, sőt kell. Tudniok kéne ezt leginkább azoknak, akik a legkevesebbre becsülik környezetük hajdani kidobott tárgyait, akik olyan kedves szívességgel, gyanútlanul engedik fel a „szomjas idegent” házuk padlására. • • • Az utóbbi évtized folyamán nálunk is elszaporodtak a néprajzi szobák, a tájházak. Gondolunk itt mindenekelőtt a múzeumok szorgalmából létrejött hasonló intézményekre, de nem utolsósorban a falvainkon helyi kezdeménye-KESZELI FERENC deklődés manapság mindennél jobban abban nyilvánul meg, amit akár a „néprajz reneszánszának” is nevezhetnénk. Ez jó, hiszen önmagunk megismerésének egyik fontos eszköze, a saját múltunkat, és a más népek múltját megismerni igyekvő szenvedély. Csakhogy a félvak is észrevehette, hogy a néprajz mai reneszánsza nem mindig jár a legjobb utakon. Rengeteg benne a divatelem, a felszínes érdeklődés, a sznobizmus. Vagy bátorkodjunk azt mondani: túl sokan művelik. Így ők azok, akik a legjobban nehezítik a szakképzett néprajzosok, múzeológusok nem könnyű feladatát. • • • Vidéki ismerősöm invitál, nézzem meg, hogy lakik, milyen házat épített. Megnéztem. Bevallom, nehéz lesz elfelejtenem, s még ennél is nehezebb feladat, ha most azzal kísérletezem, hogy leírjam ezt a házat. Néhány jelzés csupán: az illetőnek természetesen „néprajzi szobája” is van. Divat ez mostanában, jobb házaknál ez így dukál. A szobában négy darab lakkozott rokka, egy nagyon szép faragott asztal, egy 12
