A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-15 / 37. szám
gm 0 Ismét változott az álomkép: II) a falu közepén bitófa. Állok alatta összekötözött kézzel, meztelen felsőtesttel, szemem előtt kötélhurkot lenget a szél. Körülöttem a falu népe. Ismerős arcok. Ott áll a tömegben a szomszédom, a komiszár is, s a fiatalok, a színdarab szereplői. Megvetés és gyűlölet izzik a szemekben, mocskolnak, köpködnek, fenyegető ökölerdő a fejek felett, nyers paraszti átok és szitok zúg felém... Hirtelen felnyitottam a szemem. Szinte locsogott rajtam a hálóruha, a szívem meg annyira szaporázta, mintha ki akart volna ugrani a helyéből. Az ismerős bútorok látása némileg lecsillapított és megnyugtatott. Odakinn hullott a hó. . . Valami mégis furcsának tűnt: sírást hallottam. Észrevettem, hogy anyád az ágyak végi sezlonon kor még nem tudtam, hogy mi a helyzet. Hogyan közeledjem hát hozzá, hogy meg ne sértsem, hogyan tudassam és éreztessem vele, hogy egész emberségemmel segíteni akarok rajta? Éppen meg akartam szólítani, amikor anyád felpattant, a könyvet földhöz vágta és kirohant a szobából. Úgy tudta, alszom, nem is sejtette, hogy tanúja voltam keserves kínlódásának és megtudtam féltve őrzött titkát, mert féltve őrizte, hiszen a cigarettázással, szájfestéssel, a kihívó öltözködésével is azt igyekezett leplezni. Bizonyára az italhoz is azért menekült egy időben, hogy legalább néhány órára megszabadulhasson kínzó gondolataitól. Megértettem és szívből sajnáltam. Akkor döbbentem rá arra is, milyen volna, még a konyhából is kiment az udvarra. Elrontottam a dolgot. Hirtelen makacs harag költözött belém, mint már annyiszor életemben: ha te nem akarod, egyen meg a fene! Törődöm is én veled, egyen meg a fészkes fene! A betegségemet hamarosan kihevertem. Később anyád úgy-ahogy, de megbékélt. Nagy karácsonyfát állítottunk. Nagyon örültél neki. Boldog kacagással jártad körbe-körbe, amikor meggyújtottuk a csillagszórókat, egészen oda voltál a gyönyörűségtől, még sikongattál is. Anyád ismét tejfölös lencselevest meg mákos derelyét főzött karácsony böjtjén, halat is rántott, amit egyedül evett meg, mert én soha nem szerethason fekszik és sír. Előtte nyitott könyv. Nem akartam megzavarni. Előbb azt hittem, hogy. regényt olvas, hogy az ríkatta meg, de csakhamar rájöttem, hogy sírásának egészen más az cka: félhangosan próbálgatta az olvasást, de sehogy sem ment neki, még úgy sem, mint a kis elsősöknek szokott félévben. Abban a pillanatban sok mindent megértettem és nagyon megsajnáltam: nem tud olvasni, szegény. Nyilván írni sem. Hát persze hogy nem, hiszen egyszer sem írt levelet, amikor Pozsonyban voltam. Csupán egyszer küldött pénzt. Vajon kivel töltethette ki az utalványt, ki előtt kellett megalázkodnia, hogy pénzt küldhessen nekem? Elképzeltem a gyerekkorát az istenhátamögötti tanyán, ahol penészvirág nyílott a cselédlakás falán, ahol négy csalód használt közösen egy konyhának nevezett lyukat, ahol annyi volt a gyerek, mint a felleg, s ahol veszekedések, sötétség ée butaság rakta a gyűlölködés tüzét és egymást marták, egymástól kérték számon az embertelenséget és a nyomorúságot. Messzi volt a falusi iskola és az uraság nem adott fogatot. Minek? A majori gyereknek nincs szüksége a betűvetés és az olvasás elsajátítására, dolgozni anélkül, is lehet Éreztem, hogy amit az uraság elmulasztott, nekem kell bepótolnom, fel kell emelnem a szerencsétlen asszonyt, be kell őt vezetnem az írás-olvasás tudományába, hogy véglegesen megszabaduljon az embert nyomorító és megalázó kisebbségi érzettől. De hogyan? Hiszen megpróbáltam már, persze akborzasztó az, ha valakit sajnálnak... csak sajnálnak és nem szeretnek, mert akkor, abban a pillanatban belémnyilallt annak a felismerése, hegy nem szeretem anyádat, talán soha nem is szerettem. Mégis azt határoztam el magamban, hogy nem dobom el, továbbra is vállalom vele az életet, már csak azért is, mert ő a fiam anyja, vagyis a te anyád... Nemsokára anyád visszatért. — Fent vagy? — kérdezte kedvesen. Nyoma sem látszott rajta iménti elkeseredésének, felindultságának. — — Nincs mór lázad? — Azt hiszem, nincs — feleltem. — Gyere, ülj ide mellém az ágy szélére! Leült. Pilláján még látszott szemének harmatja. Kezét maga elé eresztette. A sok munkától eldurvult vastag ujjai, széles, eres kézfeje úgy nyugodott az ölében, mint fehér abroszszal leterített asztalon a barna kenyér. Annyi szépet és jót, kedveset és felemelőt szerettem volna neki mondani, hogy megnyugtassam, hogy felvidítsam, de ahogy elnéztem az ölébe eresztett kezét, a bánatos szemet, nem tudtam megszólalni. Pedig várakozón nézett rám, mintha biztatott volna a tekintetével, hogy beszéljek. — Kató... — mondtam ki sokára a nevét, miközben megfogtam a kezét. — Én mindenre megtanítalak téged, mindenre.. . Azt akarom, hogy. .. Felkapta a fejét, mint akit rajta kaptak valamin. Előbb meglepetést, majd meg haragot árult el a tekintete. Felállt és kisietett a szobából. Utána kiáltottam, hogy jöjjön vissza, hogy sok mindent meg akarok neki magyarázni. Ahelyett, hogy visszajött tem a halat,, még a szagától is undorodom. Karácsony másodnapján váratlanul beállított az anyós. Fekete nagykendőbe bugyolálta magát, most azonban nem bánatosan jött, még csak nem is üres kézzel: neked almásderes hintalovat hozott, elibém meg egy liter kisztálytiszta szilvapálinkát állított az asztalra.- Kisüsti.. . Hivatalos főzdében pároltuk — mondta hamiskásan rámhunyoritva, aztán boldog karácsonyi ünnepeket kívánt és leült a tűzhely mellé. Onnan nézett téged, miként bátorodol fel az almásderes hátára. Az anyóstól megtudtuk, hogy végre rendeződött a sorsuk: mindketten megkapták az öregségit, visszamenőleg is pár ezer koronát. A szebb és biztosabb jövő tudata messzire űzte szeméből az alázatot, s fennkölt ünnepélyességgel pergette a szavakat. Lám, a kivénhedt fekete varjúnak, hogyon megfényesedett a tolla! Szomorú károgását énekes madárhoz illő vidám csicsergés váltotta föl: megtelt vele a szoba. S csodák csodájára a rettegett fekete ölétől már te sem féltél. BelehelyezkédTéi, mint kényelmes, meleg fészekbe a kismadár. Két napig maradt nálunk, aztán elköszönt és elment. A két ünnep között ismét meglátogatott Botlík Imre. Mintha megvastagodott volna a nyaka, a haja is ezüstösebbé vált, kcmorabDá vált a tekintete, kimértebbé a mozdulata, a szilvapálinkát azonban most sem vetette meg, s még valami: a hamut nem verte már a hamutartó mellé. Fél órányi szócséplés után éreztem, hog valami nagyon fontosat akar mondani. Végül kiköpte:- A nyáron meg kell alakítanunk a szövetkezetét!- Meg - helyeseltem.- Fog az menni!- Nem lesz könnyű - feleltem.- Fog az menni, elvtársam - ismételte és jelentőségteljesen rámhunyorított, majd gyorsan felhörpintett egy kupicával. — Vannak már jól bevált módszereink, ugyebár, csak helyesen kell alkalmazni. Mert ha valaki ránk vicsorítja a méregfogát, hát annak kiverjük, ugyebár. Mert van ám itt a faluban éppen elég olyan ember, akinek ki kell verni, ugyebár, és teszünk róla, hogy ne hőbörögjenek. . . Ha egynek-kettőnek megszorítjuk a tokit, olyan lesz a tömeg, mint a kezes bárány, ugyebár, csak okosan kell szorítani és arra ügyelni, hogy azért el ne pattintsuk. .. Hajaj, fog az menni, elvtársam, de még mennyire!- Szerintem türelmes, okos, meggyőző szóval kell megalakítani a szövetkezetei, különben megette a fene az egészet. Ha erőszakkal verjük a népet a közösbe, csakazértsem dolgozik, és munka nélkül megáll az élet.- Mindenre van orvosság, elvtársam, mindenre - tüzelt Botlík. — Nekünk nincsen időnk arra, hogy évekig papoljunk, mert a szocializmus építése rohan, ugyebár, és nekünk lépést kell vele tartanunk. Szorítunk, ütünk, de annak menni kell! Kidolgoztam én már a módszereket a helyi viszonyokra, elvtársam. Olyan szövetkezet lesz itt őszre, hogy csak úgy ropog! - Csendesebbre fogta a hangját. - Legnagyobb ellenségünk a komiszár, de majd teszünk róla, hogy megcsendesedjen. .. Búcsúzáskor erősen megszorította a kezem. Március közepe táján a komiszár felpakolta a holmiját és elköltözött a faluból. Mikor búcsúzni jött hozzám, nem kérdeztem, miért megy el, ő sem mondta, csak erőt, egészséget kívánt. Abban az időben bennem is gyakran felvetődött a gondolat, hogy félreállok és nem törődöm semmivel, hog minden erőmet a tanulásra és a tanításra használom fel. S akkoriban gyakran eszembe jutott anyád féltése: „Ne menj el a tanfolyamra, jobb nekünk itt az építkezésen, nincs itt nekünk semmi bajunk..." Nem is volt. Kevertem a maltert, hordtam a téglát, emeltem a falat, ettem, ittam, nagyokat fürödtem a folyóban, füvet rágcsáltam a hűs lombok alatt, élveztem a madarak énekét, s gondtalanul bámultam a magas, kék eget. Látod, fiam milyen furcsa és kiszámíthatatlan az ember természete! Az emlékezés csak a szépet és a jót menti át a múltból, ámbár az is lehet, hogy az ember ösztönösen alkalmazkodik a hangulatához. Ha olyan a hangulata, akkor múltjának a sötét foltjait hánytorgatja fel örökké, ha meg változik a hangulata, akkor rózsaszín fátyolba burkol mindent, ami történt az életében. Számomra valóban az volna a célravezetőbb, gondoltam, ha félreállnék. Menjen mindenki a maga útján, törődjön mindenki a maga dolgával, haladjon, épüljön a szocializmus. De nem tudtam megtenni. Úgy gondoltam és éreztem, hogy tovább kell menni a megkezdett úton még akkor is, ha az az út göröngyös és veszélyeket rejteget. .. Leérettségirtem. Két keményen ledolgozott év után került rá a sor. Azt hittem, nagy boldogságot és lelki megnyugvást jelent majd számomra a sikeres érettségi vizsga, de tévedtem. Bár kitűnőre sikerült, úgy éreztem, hogy alig tudok valamit. (folytatjuk) 10
