A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-01 / 35. szám
Paul Newman, a kitűnő amerikai színész második helyen végzett a 24 órás Le Mans-i versenyen Porsche kocsiján. Jelenléte teljesen háttérbe szorította az igazi győzteseket, a német Klaus Ludwigot és a Whittington fivéreket. A közönség is, a fotósok is csak őt figyelték és ünnepelték. Ez a „mozgó élelmiszerbolt" a bajcsi állami gazdaság egyik majorját látja el élelmiszerrel. Hihetetlenül hangzik, de igaz: ez a jókora fémdarab alig 18 kg súlyú, egy karcsú lány felemelheti. Az amerikai Lockhead repülőgépgyárban készítették, teljesen új anyagból, amelyből a jövőben az óriásgépeket szándékozzák építeni. Az aranyból, gyémántból, gyöngyből és nemes kövekből készült szépséges néger nő tulajdonosa, egy New York-i cég felhívással fordult a művészet ismerőihez és kedvelőihez: segítsenek a hölgy eredetének felderítésében! A rendkívüli ékszer mindössze 12,5 cm. Ki és hol készítette, kit ábrázol - egyelőre rejtély. A huszonnyolc éves Christina von Opel, a híres autógyár megalapítójának unokája a közeljövőben kábítószer-csempészet vádjával kerül a bíróság elé. 1977-ben a rendőrség 1100 kilogramm hasist talált a milliomosnő Saint Tropez-i villájában (1. kép). Christina von Opelt a házkutatás után őrizetbe vették (2. kép), majd 1978-ban óvadék ellenében szabadlábra helyezték, s ügyében most dönt majd a bíróság. Zs. Nagy Lajos CERUZASOROK ELALTATTAM AZ ELLENFELEM Tudjuk, hogy az ellenfél „elaltatása" a sportban általánosan elfogadott és alkalmazott taktika, jómagam, mint lelkes ökölvívó-szurkoló, magától Muhammad Alitól lestem el, de alkalmam volt megfigyelni más sportágakban, így például a labdarúgásban is, ott azonban nem érvényesült különösebb eredményességgel, megesett ugyanis, hogy mindkét csapat elaludt a pályán. A taktika lényege, amint azt Alinál, vagy Popp Lászlónál láthattunk, épp az, hogy mérkőzés közben rövidebbhosszabb ideig megjótszuk a fáradtságot, engedjük magunkat a sarokba szorítani, nem teszünk egyebet csak védekezünk, s miután így sikerült elaltatnunk ellenfelünk éberségét, egy alkalmas pillanatban lecsapunk, sportnyelven: beviszünk egy villámgyors jobbegyenest vagy balhorgot, s a bíró már kezdheti is ellenfelünk kiszámolását. Ellenfelünk elnyúlva vagy összegömbölyödve fekszik a padlón s a gyomrára mért jobbegyenestől, valamint a taktikánk okozta meglepetéstől nem jut lélegzethez. Sokáig tépelődtem, hogyan lehetne a fenti taktikát megvalósítani a sakkjátékban. Mostanában sokat sakkozok, főleg alkalmi ellenfelekkel, de van egy állandó sakkpartnerem is, akivel szinte naponta játszom, s mivel már alaposan megismertük egymás jótékmodorát, összecsapásaink jobbára döntetlenül végződnek. Ezen akartam mindenképpen változtatni, ezért folyamodtam az említett taktikához. Igen ám, de a sakk, mint tudjuk, szellemi sport, az ellenfél elaltatása itt egyáltalán nem gyerekjáték, hiszen ő egyáltalán nem ránk figyel, hanem önmagára, s tekintetét le sem veszi a sakktábláról, a lépéslehetőségeket variálja, s mivel nem néz a szemünkbe, igencsak nehéz a tudtára adni, hogy fáradtak vagyunk. No de azért nincsenek megoldhatatlan problémák. Az egyik játszma előtt közöltem ellenfelemmel, hogy nagyon fáradt vagyok, várjon, amíg beveszek egy agyértágítószert, amit nemrég kaptam az orvostól. Csúfondárosan felkacagott, s kijelentette, hogy le se ül velem a táblához, ha nem adok neki is az említett gyógyszerből, elvégre, ha játszunk, akkor játsszunk, sportszerűen. Mivel erre a reagálásra előre számítottam, adtam neki is egy tablettát, de nem az említett agyértágítót, hanem — s elismerem, hogy ez nem volt valami sportszerű — egy jó erős altatót. Elkezdődött a játszma, én vezettem a fehér bábukat. A megszokott spanyol megnyitással kezdtem, de félszemmel állandóan azt figyeltem, szunnyadozik-e már az ellenfelem. Az álmosság legparónyibb jelét sem vettem rajta észre, ezzel szemben az ötödik lépésem után közölte velem, hogy szerinte rosszul folytatom a támadást, mert ugyanazt léptem, amit Capablanca 1912-ben, amikor el is vesztette a játszmát. Feltételezem, hogy a szám is nyitva maradt az ámulattól, mert ez a „nyilatkozat" nem csak azt jelentette, hogy ellenfelem teljesen éber, hanem azt is, hogy ő titokban mesterjátszmákat is tanulmányoz. A játszmát Copablancához hasonlóan el is veszítettem. De nemcsak ezt, hanem négy játszmát egymás után. Gondolom egyrészt azért, mert már az első parti után elveszítettem minden önbizalmamat. Hiszen ellenfelem, ahelyett, hogy elaludt volna, játék közben kiselőadást tartott nekem a szicíliai védelem lényegéről. A négy elveszített játszma után keserű öngúnnyal közöltem ellenfelemmel észrevételemet, hogy tudniillik rövid életű lesz a földön, mivel a legerősebb vegyszerek sincsenek rá hatással, például az altatók, s ha egyszer operálni kell őt, éberen fogja végigszenvedni a műtétet. Kérdő tekintettel nézett rám. S ekkor elmondtam neki, hogy a játék előtt olyan erős altatót kapott, amitől én két perc alatt a legmélyebb ólomba zuhanok, s még tíz óra múlva sem bírnak életet verni belém. — Aki másnak vermet ás ... — kezdte hahotázva, de a mondatot már nem tudta befejezni. Elaludt. Úgy kellett őt levetkőztetni és lefektetni, mint valami részeget. Számomra pedig ez a legújabb sakkrejtvény: ajánlom a pszichológusok és a nemzetközi sakkmesterek figyelmébe. HIJNYE, AZAPÁTOK... Ablakomból egy nagy, új, emeletes családi házat látni. Falai még csupaszok. Egy napfényes vasárnap reggelen, amikor az ember örömteli szívvel néz ki az ablakon, észrevettem, hogy a falban lévő egyik lyukba verébcsalád költözött. A verébpapa és mama hangos csiviteléssel hordta az eleséget a fiókáknak. Ezek bizony jól választottak fészket maguknak - gondoltam magamban, hisz macska legyen a talpán, amelyik a meredek falra felkapaszkodik. Naponta szemmel tartottam a leleményes családot. Kíváncsi voltam mikor röppennek ki a fészekből a fiókók. Egy reggel váratlanul kőművesek érkeztek és sudár gerendákból, deszkákból állványzatot készítettek a ház falához. Néhány óra múlva már a maltert csapkodták a falra. Szegény verebek, meg vannak számlálva az óráitok. Oda a biztonságos családi fészek. Kíváncsi szemmel vizsgálgattam azt a kőművest, aki a fészek környékén tevékenykedett. Bozontos szemöldök, szúrós tekintetű szem, hosszú korok, amelyek olyan erővel és lendülettel csapkodják a maltert, mintha haragban lennének a fallal. No, verebek, itt nincs irgalom. Ez kikaparja a csupasz pereputtyot a földre, vagy egyszerűen odavágja a maltert, rá a szerencsétlen fiókókra, aztán elsimítja, mintha semmi sem lett volna azon a helyen. Az állvány szerelésénél is ritkán szólt, akkor is nagyokat káromkodott, mintho azért külön fizetnék. Bezzeg a társa, a fiatalabbik, mindig jókedvűen fütyörész, dalolgat munka közben. Még papírsapkát is csinált magának. Ennek bizonyára megesne a szíve az árva verébfiókákon ... Amikor az idősebb kőműves a veréblakta lyuk közelébe ér, a szemközti fán a verébpapa meg a verébmama éktelen csivitelésbe, röpködésbe kezd, előre búslakodva a közelgő tragédia felett. Gyáva tehetetlenségemben én is csak fél szemmel merek odasandítani. Oda kellene menni az állvány alá, valamit tenni kellene - ötlik fel bennem — de nem, még a fejemre lötytyentene egy kanálnyi maltert és ráfogná, hogy véletlen volt. Minek is mennék oda?! Mikor a kőműves meglátja a lyukban a verebeket, megáll kezében a malteroskanál. Hallom öblös hangját, hogy: „Hijnye azapátok ..."! Megcsóválja a fejét, megvakarja a tarkóját, aztán veszi a kis vakolókanalat és formásán körültapasztja a fészek száját. Azóta a fiókák verébkamaszokká nőttek, s boldogan röpdösnek a fészek körül, amely olyannak látszik a ház falában, mint egy apró szellőzőnyílás. SZÁRAZ PÁL 9
