A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-18 / 33. szám
nem vehető áldozatok közé. A sugárfertőzöttek ápolására egy kétszázágyas kórházat létesítettek, ahol napjainkban is mintegy tizenötezer visszajáró ember részesül kezelésben, s ennél is többet tartanak megfigyelés alatt. Nem beszélve a betegségtől való félelem miatt öngyilkosokká és idegbetegekké lett hirosimaiakról, akikről nincs, nem is lehet statisztika. És nem beszélve Nagaszakiról, ahová három nappal később dobták le a második atombombát, s ahol a tragédiát követő hetekben mintegy hetvenezer áldozatot számoltak. A túlélők és azok gyermekei igyekeznek eltitkolni, hogy annakidején a két atombomba hatósugarának körzetében tartózkodtak, mert a máig várható genetikai elváltozások és betegségek fellépésétől tartva a munkáltatók gyakran utasítják vissza felvételi kérelmeiket. A házasságkötéstől, a gyermeknemzéstől még mindig sokan rettegnek, s még mindig sokukat kosarazzák ki ugyanilyen okból. Persze, ellenkező példa is akad. Ezekutón egy személyes élmény: 1971-ben, Japán hajdani fővárosában, az ősi Kyotóban részt vettem egy divatbemutatóval egybekötött teaceremónión. Tolmácsom a helyszínről telefonon hívta a tokiói Haneda repülőteret, hogy néhány nappal későbbre jegyet biztosítson a számomra. Hirosimába készültem, mert látni akartam a hajdani borzalom városát. E telefonbeszélgetés u'án szokatlan esemény történt. A japánok tudvalévőén tapintatosak, rendkívül előzékeny, mármár kínosan udvarias emberek, akik csak azt hallják, azt látják, amit ha1- lani, látni illik. Ekkor az egyik, talán a legcsinosabb manöken odalépett a tolmácshoz s nem titkolva, hogy hallotta a telefonbeszélgetést, arra kérte, mutassa be őt nekem. Egy japán nőtől rendkívül szokatlan, a helyi viselkedési normák szerint egyenesen illetlenség az ilyesmi. A bemutatkozás, legnagyobb örömömre megtörtént. A lányt Akikó Watanabe-nak hívták.- Ne menjen Hirosimába - mondta. - Én ott születtem. Legalábbis feltehetően ott. Kétesztendős voltam akkor, egy a város romjai közt csavargó tizenötezer árva gyerek közül, egy az életben maradottak közül. Kérem, ne menjen Hirosimába! Értetlenül néztem a szép, szomorú arcot. Modern, már nem a japán hagyományok szerint öltözködő, nem is különösebben japános arcú lányt. Miért ne menjek Hirosimában- Jobb azt nem látn'. Hirosimáról nekem csak egyetlen emlékem van: az a pillanat. De kérem ne kérdezzen róla, mert nem tudom !eirn!. És nem is akarom látni azt a várost. Akkor engem elhoztak onnét. . . nem tudom, ki volt az apám, az anyám, voltak-e testvéreim. Nevem a leggyakoribb japán név, még a kórházban kaptam, Próbáltam nyomra bukkanni, keresni a szüléimét, de ez természetesen nevetséges volt és hasztalan. A tolmács szorgalmasan fordított s egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egy jól öltözött, menedzser-formájú japán fiatalember Akikó háta mögött mutogatva, meglehetőser, tapintadanul próbálta tudtomra hozni, hogy a lány nem egészen berzám;tható. Egy nemkülönben tapintatlan pillantást vetve a fiatalemberre - felálltam, s azzal az ürüggyel, hogy Akikót szeretném lefényképezni, kisétáltunk a pagodakertbe. A fényképezkedés után délutánra találkozót beszéltünk meg, amikor aztán Akikó elmesélte az életét. Ezt annak idején, másutt már megírtam. Hirosimába végül is nem jutottam él, mert nem sikerült a megfelelő napra repülőjegyet sze ezm. Ottlétem további szakaszában, - ha csak tehettem, megkérdeztem a japánokat; hol tartózkodtak 1945 augusztus negyedikén? De még egy hirosimcival mór nem sikerült találkoznom. Hazautazásom után Akikó Watanabeval még váltottam néhány levelet, ám az utolsókra már hiába vártam a választ. Nem tudom mi történhetett, de azt is gondolhatom, hogy nevét azóta felvésték a hirosimai márványemlékmű százezres névsorába. Nem valószínű ugyan, de nincs kizárva. Nem láttam tehát a hirosimai gyermekáldozatok emlékművét, a márványba faragott gyermek ég felé nyúló karjait, a hajdani Iparkamara romjainak konzervált mementóját, nem láttam a hatalmas hirosimai parkokat, melyek füvét és díszfáit különleges agronómiái módszerekkel tudják csak életben tartani. Láttam szinte az egész Japánt, és nem láttam Hirosimát, sem Nagaszakit. Most már bánom, nagyon sajnálom, mert Hirosimát mindenkinek látnia kéne. Néha arra gondolok, hogy ezt a várost nem is lett volna szabad eredeti helyén újjáépíteni. Talán másutt. Tudom, szélsőséges ez a gondolat, de ha arról értesülök, hogy Nagaszakiban külön tankönyvet kellett írni az atombombázásról, mert az iskolásoknak több mint a fele semmit sem tudott a tragédiáról... Elrettentő példa, zarándokhely kéne hogy legyen ez a város. És talán az a gondolat sem túl bizarr, mely szerint az emberiség remélhető világbékéjéről szóló szerződést is ott, Hirosimában kéne majd egyszer aláírni. Abban a városban, melynek parkjaiban állítólag sokkal több a galamb és a galambokat etető gyermek, mint a Velencei Szent- Márk téren. Hónapokkal később, hogy Japánból hazajöttem, a következőket olvastam Réti Ervin könyvében: „A hirosimai bíróság nemrégen hozott „salamoni- ítéletet". A katasztrófa után az egyik mentőcsapat egy tizennégy éves kislány hamvait tartalmazó urnára ráírta a halott nevét. A három azonos nevű család - mindegyiknek ilyen nevű tizennégy esztendős lánya volt - huszonhárom évig pereskedett a hamvakért. A bírák harmadoltak, mindhárom család részt kapott a földi maradványokból. .." HÁROMSZÖG Ez a történet az egyik gyakori családfölbomlási alapképlet: az asszony, a férfi és egy harmadik, többnyire egy fiatal lány háromszöge. Bírósági' periratok és rideg számstatisztikai adatok tanúsága szerint, a válások nem kis százalékának oka, hogy a férfi hosszú házasság után elhagyja feleségét, a családját, az otthonát egy nála sokkal fiatalabb, olykor tizenöt-húsz esztendővel ifjabb nő kedvéért. Az esetet — dióhéjban — vonatban hallottam először. A magára hagyott asszony mesélte egykori iskolatársnőjének, akivel valamikor bizalmas barátnők voltak. Az élet azóta az országnak más-más sarkába sodorta őket, és több mint tíz év után találkoztak újra. Az asszony nem próbált tanácsot kérni vagy vigaszt találni az egykori barátnőben, inkább csak könnyíteni akart még hónapok múltán is sajgó fájdalmán; egyszerűen beszélgetni akart valakivel, aki a jó ismerőse. Országjárásaim során azóta többször is fölkerestem a városkát, ahol az eset történt, hogy részletesebben is megismerjem a szereplőket, a helyszínt. Alkalomról alkalomra őszintén beszélgettünk, sárgult fényképeket nézegettünk — mígnem összeállt bennem valamiféle összkép. Ennek alapján próbálom papírra vetni a történetet, csupán annyit változtattam meg a tényeken, amennyit az újságírói kötelesség megkíván. Azaz a neveket, a foglalkozást és néhány jellegzetes helyzetet. A főszereplők: a negyvenhárom éves férfi, a negyven éves asszony, a huszonkét éves lány és a három gyerek. Tömörre fogva a lényeget: a 43 éves férj pontosan húsz esztendei házasság után elhagyta otthonát, feleségét, három gyermekét (tizenhét), tizenöt és tizenhárom évesek) — a 22 éves lány kedvéért. Az asszony egy gondosan összehajtogatott, talán ötvenszer, talán százszor, talán annál is többször olvasott levelet mutat. A papíron fiatalos lendülettel írt, gömbölyű betűk: „Olyan jó lenne, ha valami csoda történne és most ott teremhetnék nálad. Ilyenkor, egyedül, érzem csupán igazán, hogy nélküled milyen üres az életem; hogy csak akkor leszek boldog, ha együtt leszünk. Pillanatnyilag ez csak elérhetetlen álom, mégha közeledik is a nap, amikortól már nem választ el bennünket semmi, amikortól együtt leszünk. Milyen kár, hogy mindezt csak levélben mondhatom el neked és nem személyesen, úgy bizonyára kapnék tőled néhány bátorító szót..." A levelet a férj írta vőlegény korában - katonaévei alatt — a menyasszonyának. Részlet egy másik levélből: „... A hónap végén lesz a békítő tárgyalás. Ügy érzem, semmi reményünk, legalábbis nekem, nincs. A gyerekek is, én is nagyon össze vagyunk törve lelkileg, mert mindvégig azt reméltük, hogy Pista visszatér... Hiába, mert tegnapelőtt azt üzente, hogy legyek okos, ne is próbáljam megnehezíteni a válást. . . Több mint tíz kilót fogytam, éjjel altatót használok, néha nappal is elfog a keserűség. Kérlek, látogass meg mielőbb!" Ezt a levelet az asszony írta édesanyjának. Mi történt a két levél között? A járásszékhellyé terebélyesedett városka egy negyed évszázaddal ezelőtt inkább még csak nagyközség volt. Volt egy varrodája, két-három trafikja, néhány nagyobb műhelye s több élelmiszerboltja. A varroda és az említett műhelyek egyike lényegében egymással szemben helyezkedtek el. De mivel az út arrafelé meredeken lejtett, a műhely így magasabban feküdt, mint a varroda, amelynek ablakán tulajdonképpen be is lehetett látni a műhelyből. A műhelyben serénykedő legények egyike: Kovács Pista, nem is mulasztotta el, hogy egy-egy szabad percében, vagy jöttében-mentében be ne pillantson oda. Ahogy az már lenni szokott, a háromnégy varrólány sokat kuncogott a fiún. Nevetgélve lökdösték egymást: — Te, téged bámul... Majd kiesik a szeme! Ugyan, téged néz! Nem látod, hogy még el is szokott mosolyodni? Igazság szerint, a lányok egyike sem bánta volna, ha neki szól a kamaszosan suta érdeklődés. Hamarosan kiderült azonban, hogy az érdeklődő tekintet Editnek, Szabó Editnek szól. Személyesen egy farsangi mulatságon találkoztak először. A fiú fölkérte néhány táncra, aztán hazakísérte. Attól a naptól számítva egyre gyakrabban, majd minden este megvárta a varroda előtt. Később a szülők is megismerték Edit választottját. Két esztendei udvarolgatás, eljegyzés után összeházasodtak. Hosszabb ideig Edit szüleinél laktak, a három gyerek is itt született. A férfi jól boldogult. Először műhelyvezető lett, később egy gépgyár épült a környéken, ahol ő lett a kereskedelmi központ szállítási részlegének vezetője. Ha kellett, hát utazott Aštól Ágcsernyőig, de ezekről az utakról mindig igyekezett mielőbb hazajutni. Közben különböző tanfolyamokat végzett, sőt, szakágazati kitüntetést is kapott jó munkájáért. Az asszony sem tétlenkedett: a háztartás mellett a kisebb ruhagyárrá alakult varrodában dolgozott továbbra is. Csak amikor már a harmadik gyerek is megszületett, akkor maradt otthon, de továbbra is bedolgozott az üzemnek. Nőttek a gyerekek, egyre inkább tágasabb, önállóbb lakás kellett volna. Saját ház vásárlására gondoltak, bár a férfi inkább bérlakásba költözött volna. Félt a terhektől, a rengeteg gondtól. Az élet azonban másként akarta. Edit szülei is, Pista szülei is 15-15 ezer koronát adtak a fiataloknak, ők ketten pedig ehhez az összeghez bankkölcsönt vettek föl és építkezni kezdtek. Négy esztendeje költöztek be az új, tágas, ötszobás, kertes épületbe. Új, könnyebb élet küszöbén álltak. A kölcsönöket rendszeresen törlesztétték, Pista már nemcsak a szállítási részleget, de az áruforgalmi osztályt vezette, ami a fizetésén is megmutatkozott. A három gyerek közül kettő - a fiúk - szakmát tanultak, sőt, az idősebbnek már csak egy esztendő hiányzott ahhoz, hogy megkapja a mesterlevelet. Gond nélkül élhetnek - tervezgetett az asszony; kicsit utazgathatnak, körülnézhetnek a világban. És most már ő is gyakrabban vásárolhat magának valamit. Végre könnyedebb, gondtalanabb élet következik . . . (Folytatjuk) 17
