A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-07 / 27. szám
Turcsan László: Macskakiráty Roskoványi István: A régi Kos sí. A 20. század látványos, értelmet-érzelmet földrengésekhez hasonlatosan megrázó művészeti forradalmai és ál-forradalmai közismertek és - máig is tartanak. Érdemei közül kettőt említsünk: általa derült fény a művészet többféle értelmezhetőségére, s a legfőbb lényegre, hogy tudniillik a művészet világa teljesen szuverén és érthetetlenül öntörvényű. A legszélsőségesebb „ars“-ok, művészi programok és hitvallások határain belül jól megférnek mára egymás mellett művészek és stílusok, mintha beérett volna a Descartes-i gondolat gyümölcse: gondolataink különböző utakon járnak és a dolgokon nem ugyanazt értjük. A kérlelhetetlen ráció és a lélek megfellebbezhetetiensége közé egyenlőségjel került, tegyük hozzá, mai legjobb tapasztalásaink szerint jogosan, és mondjuk ki nyugodtan: mára már mindkettőtől valamiféle (vagy egyfajta) kinyilatkoztatást várunk. Miféle, milyen fajta kinyilatkoztatást? A kérdés - abszolút jellegénél fogva - csak egyéniségekre lebontva válaszolható meg, mivel bármilyen fogalom vagy jelenség csak az egyéniségen átszűrve válhat megismételhetetlenül öntörvényűvé — kinyilatkoztatássá. Négy fiatal művész — Dúdor István, Roskoványi István, Turcsan László, Varga Lajos - együttes bemutatkozását láthattuk nemrég a komáromi (Komárno) Dunamenti Múzeumban. Megkönnyítve - és igen megnehezítve - feladatunkat, képzeletben állítsuk őket egy közös, előzőleg már kérdőjelezett érzelmi-értelmi pontra vagy helyzetbe: mint a négyen itt élnek és most. És zavarunk máris tetőzhetne, mert ez a divatos tétel a négy fiatal művész munkáinak láttán kártyavárként — vagy mint a római birodalom! - omlik össze. És nincs szó komolytalankodásról! Mert az itt Föld-méretűvé tágul(hat) és a most is föloldádhat mindörökkévé, és meg kell vallanunk, nem lehet ellenvetésünk, ha a művész szülőföldjének a Földet tudja, és a jelent a múlttal és jövendővel együtt egy-időnek, ha úgy tetszik, örökkévalóságnak érzi. Mégis: nem hangzavarról van szó! Ha a négy művészt, zenei képpel szólva, kvartettként képzeljük el, a fölcsendülő színes zene gazdag és szép és korszerű hangokkal szólal meg, igaz, tele disszonanciával s egy-két felhanggal is, de mindenképpen izgalmas zenét hallunk, egy őszinte világérzés és világtudat hullámzását. Dúdor /sivárnál, a meg-megtérő tékozló fiúról elmondtuk már, hogy kényes és súlyos alkat, hogy megrendült, mert megrendített ember, aki belegyökerezett szülőföldjébe, Gömörbe, de gyümölcsös ágai minden égtájra ráhajolnak, mindenütt kér a levegőből és a napfényből, de leginkább a szelek erejéből. csattogásából. Mintha földbe nőve, örök vívódásban életről-halálról meditálna, de tudjuk, mert műveit elolvastuk, hogy szúrja a szívét a Mount Everest és nyomkodja ágyékát a Mont Blanc is. Látszólag barbár és nyers világot teremt, de aki ismeriérti tíz év alatt készült munkáit, tudja: egy szelíd lélek lobog, egy szép értelem lángol, hogy e fényben jól lássuk a barbár és nyers lelkeket; ennek a paradoxonnak a művésze, ha úgy tetszik, a hőse ő: éget, de — ég is. Roskoványi István hallgatag, balladás ember, aki azt kiáltja: oltsd el hát a napot és gyújtsd lel a sötétet! A világ színeit két kezében tartja és gyúrja, gyúrja őket, át a leiken, be a mélybe, le, egészen oda, ahol a Sötétség és a Világosság éjjeli párbeszéde van csak, s ennek a párbeszédnek megismert és megélt izét emeli szoborrá - festékből, így születnek meg festményei - azok a színes szobrok, melyek a világ dolgait bár létezőnek vallják, de hitelesnek csak akkor, ha a poklokból napvilágra tudtak kerülni s önmagukra és csak önmagukra hasonlítanak. Számára minden van és lehet, ami kibírja az abszolút próbáját, mert utána már szabad Varga Lajos: Madách Imre nevetni és sírni, porolni és derülni, tehát - akár optimistán is — élni. Turcsan László elmésen és fényesen tud gúnyolódni, de mára mór tetten érhető -egy új — az új lelke is: ezeregy mesét, sok éneket tartogat az ember fia számára. Grafikái - mintha Dürrenmattot hallanánk: világunk éppúgy a groteszkbe vezetett el, mint az atombombához. Az arcát vesztett világot fejezifejezte ki bennük, formát adott a formátlanságnak — élesen látó, realista művészként. De újabb munkái festmények - s anélkül, hogy keresnénk a „roppant“ fordulat indítékát - úgy érezzük, hogy a szíve alól csordul elő a festék, s mint a szív a testet, mindennek szolgálni akar, mindent éltetni kíván: ünnepnek, meg nem ismételhető eseménynek érzi a természettel való azonosulást. Úgy szereti és úgy udvarolja körül a természetet, mint mondjuk Vivaldi a maga négy évszakát: frissen és kimeríthetetlenül, megérintve mindent a fűszál és az ég között. De ha így is van, ez a természet föld és ég között lebeg s nem búzát és gyümölcsöt terem, inkább a búza énekét és a gyümölcs meséit mondja. Varga Lajos művészete különös kettősség között keresi a szabad levegőt: a „küldetéses" kötelesség és a küldetéses látomás köti gúzsba és lendíti előre. A mesterember és a művész vitázik szerelmetlenülszerelmesen benne, paradox módon joggal is, jogtalanul is. Joggal, mert miért ne, jogtalanul, mert mivégre?! Róla is elmondtuk már a kettős azonosulást a szülőtájjal és a szülőföld történelmével, mindkettőről hozott a számunkra jelentést, nem teljeset, nem kimerítőt, de jelezte, hogy úton van, hogy a napok és évek sűrűjébe vágott, s megérintette már az emberi lelkeket meg a közösségi sorsokat. Eddigi eredményeiből úgy látjuk, hogy műveinek egyik felével belülről hitelesítette utazását, másik felével pedig kívülről illusztrálta — hasznos és fontos leltárt készítve — az eddigi utat. KULCSÁR FERENC 15
