A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-08-11 / 32. szám

Kalász József nevével a két világháború között kiadott egyik napilapunk, A Nap hasábjain találkoztam. 1931-ben kezdett publikálni, s bátor hangú, szókimondó bírálataival és cikkeivel, amelyek expresszivitásukkal sokszor Fábry Zoltán írásaira emlékeztetnek, hamarosan hangadója lett A Nap kulturális rovatának. A szlovákiai magyar irodalom problémáival és irodalom-, illetve művelődéspolitikai kérdésekkel az 1931—1932-es években főként ő foglalkozott a lap hasábjain, s úgy gondolom, hogy írásaira ma is érdemes odafigyelni.

Ki volt tehát Kalász József?

Nem irodalmár, hanem mindenekelőtt újságíró (főleg riportokat, kommentárokat és karcolatokat írt). A lapban elejtett szavaiból kiderül, hogy 1903- ban született Rimaszombatban (Rimavská Sobota), középiskoláit pedig Kassán (Košice) végezte. 1931- ben került A Nap szerkesztőségébe. Szabó Béla író szóbeli közlése szerint a második világháború elején „tűnt el" Bratislavából, talán külföldre menekült. Riportjaiban főleg szociális problémákkal foglalkozott, rámutatott a falusi szegénység nyomorára, a szegény diákokkal szemben elkövetett igazságtalanságokra stb.

Irodalmi tárgyú írásai között találunk kritikákat, bíráló, jellegű cikkeket és recenziókat. Bírálataira jellemző, hogy a kritizált műalkotásokat sohasem vetette alá mélyebb vagy részletesebb elemzésnek, hanem a neki tetsző vagy nem tetsző, a képzeletét megragadó részletekről irt afféle frappáns megjegyzés-sorozatot. Példaként akár Az éhség legendájáról írt recenzióját is megemlíthetjük, amely lényegében semmit sem mond, azon kívül, hogy Fábry könyve „üres". Ez a semmitmondás azonban a recenzió végén teljesen érthetővé válik és állásfoglalássá erősödik; Kalász természetesen a „vörös Fábry" mellett foglal állást;

„Pedig ennek a Fábrynak az írásai érdekesek szoktak lenni, van mondanivalója, de csodálatosképpen most egészen üres. Világosnak világos ugyan, sőt túlságosan is világos könyv, csak éppen az ember nem érti. (Ha meg érti, hát letagadja.) Bizony, bizony szomorú a szlovenszkói irodalmi viszonyokra, hogy az egyik legtehetségesebb író tartalmilag ilyen üres könyvet ad ki. Bizonyára lesz még neki színesebb írása is. Ez a mostani nagyon színtelen. Illetve egyszínű. Nem mint gondolnád vörös, hanem fehér. A vörös Fábry fehér könyvet írt. Hófehér könyvet... A »szíves ismertetés céljából« beküldött könyvnek ugyanis csak címe van. A szöveg az első betűtől az utolsóig »elkoboztatott« és a borítólap fölírásán kívül a 46 oldalas könyvecskében 46 oldal hótiszta, írás és nyomtatásmentes oldal van. No ezért ugyan kór volt Gutenbergnek fáradni. . .“

A Lelkiösmérettel magyarázni lehet című cikkében annak a véleményének ad hangot, hogy az írók feladata nem a múltban „bogarószás", hanem az, hogy a jelen égető problémáival foglalkozzanak. Kifogásolja, hogy a magyarországi írók közül senki sem ír aktuális problémákról, s még Móricz Zsigmond, a Hét krajcár írója is a múltba nyúl témáért (Móricz ugyanis ekkor írta az Erdély trilógiát). „Azok az írók — írja Kalász —, akik talán a nem is olyan fényes múltban kóvályognak, nem tudnák, hogy akármilyen magasnyomású társadalmi és politikai atmoszféra nehezedik is az íróra, mindig lehet találni kapcsolatot a mával és volt idő és voltak írók, magyar írók, akik, mikor egy letiport forradalom utón a zsandárszuronyok miatt másképpen nem lehetett, az allegóriához folyamodtak és így vertek hidat a mához és így tartották ébren — nem az írói,

mert az ébren volt — de a nemzeti lelkiösmeretet..."

A korabeli szlovákiai magyar irodalom visszásságaira ugyancsak felfigyel: „... vannak, akik abból élnek, hogy elhitetik, hogy van irodalom és ennek az adminisztrálása körül égetően szükséges munkát végeznek. Hogy mi oz oka annak, hogy a lelkes istápolós ellenére sincs Szlovenszkón magyar írás (akárha kalendáriumot is építenek erre), erre legjobban rávilágít az a szellem, amely a nagy garral beharangozott asztaltórsasági pólyadíjkiírásnál megnyilatkozott. Zokszó se essék, vád se érje az asztaltársaság minden bizonnyal tiszteletre méltó és jószándékú tagjait, nekik utóvégre joguk van olyan nótát húzatni a pénzükért, amilyen tetszik, és ha akarják, regényt is olyat rendelhetnek, amelyik: nem naturalista, még kevésbé destruktív. Esetleg irassék regény a mohácsi vész korából" — írja a Regény mérték után című cikkében. Néhány hónappal később (1932. július 10-én) Halálos csönd címmel ír az irodalmi élet és az irodalompolitika problémáiról. Bírálja a Szentivány-kúriót, amely 75 000 koronás pályadíjat írt ki, óm — a Regény mérték útónban emlegetett kassai asztaltársasághoz hasonlóan - ugyancsak „mértéket szabott": előírta, milyen regényt írhatnak az írók a pályázatra. Az írók azonban nem voltak hajlandók a „múltban bogarászni", s a pólyadíjakat így nem lehetett kiosztani. Ugyanakkor Kovács Endre, a fiatal író Menekülők című szocialista regénye nem talál kiadóra, a Kazinczy Kiadó ugyanis „török hódoltsági" regényeket ad ki. A csehszlovákiai magyar irodalom berkeiben Kalász szerint még csak beszélni sem lehet „korszerű, azaz szocialista és állásfoglaló munkáról". A Szentivány-kúria az irodalom fogalma alatt lényegében a halódó polgári irodalmat érti, s elsősorban a magyar sérelmek hangoztatását kéri számon az íróktól, holott az irodalomnak már kegyetlenebb és maibb igazságokról kellene beszélnie. De „ . .. magyarul itt igazságokat mondani tilos. Nem a csehek miatt, hanem éppen a mi tekintetes uraink miatt. Nálunk szépen lobog, nagy füsttel ég az autodafé. És aki mégis ki meri nyitni a száját és nem nemzetiségi sirámokat hallat, hanem kegyetlenebb igazságokat mond, azt eltakarja az autodafé füstje." Példaként Fehér Ferenc szocialista drámáját hozza fel, amelynek bemutatójáról „összevissza és együttvéve tán tizenöt sort is" írtak a lapok. „ ... ha ugyanakkor egy ugyancsak szlovenszkói szerző operettjét adták volna, melyben a herceg és a táncosnő, valamint a bárfőpincér... és így tovább — két hétig a szlovenszkói színműirodalomról folyt volna a szó. De ez csak szocialista volt. Már pedig korszerű, új és mai nekünk nem kell."

Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy Kalász minden írásában elsősorban a szociális problémákkal terhes jelen ábrázolását kéri számon az irodalomtól. További példaként a Szalatnai Rezső Van menekvés című könyvéről írt kritikát is megemlíthetjük, amelyben Kalász nem csupán az öntömjénezést, az önmagának való szobrot-emelést veti az író szemére, hanem mindenekelőtt azt, hogy a kötetben közreadott írások nagy része már aktualitását vesztette, elavult. Szilágyi András Az idő katonái című regényéről írva viszont éppen az aktualitást értékeli leginkább a könyvben: azt, hogy Szilágyi a fenn-NELAJ ERZSÉBET

álló társadalmi rendszer kortüneteit sorolja fel. Kalász szerint a könyvet tulajdonképpen nem is lehet regénynek nevezni, inkább vádiratról, a társadalmi rendszer vádiratáról van szó. Ezért aztán nem is mint -egényt bírálja Az idő katonáit. Nem figyel a stílusra, a szerkezetre, az irodalmi mű felépítésére. A könyv esztétikai oldaláról szólva csupán annyit jegyez meg, hogy Szilágyi mondatai rövidek, íme, egy jellemző részlet a kritikából: „Szándékosan nem pislogom az irodalmi kritika öreg okuláréjón keresztül a könyvet. Az idő katonái kívül esik az irodalmi meghatározások és a jó öreg technikus terminusok kerítésén. Kívül esik a szabálypalánkokon is. Szerkezet? Ugyan kérem. Stílus? (Talán még azt is mondjam, hogy irány?) Gondolatmenet? Ej... Vádirat ez, vádirat! Kemény és kegyetlen, melyet nem lehet irodalmi tanároskodóssal körülnyaldosni. Tartalmo ennyi: Két gyerek felnő és beáll a sorba. Pont. Felnő és beáll a sorba, a nagy, végtelenül nagy és hosszú sorba. Az éhezők sorába, a rongyosok sorába, az elnyomottak sorába. A sorba, melyben az idő katonái masíroznak. Hová? Az író az utolsó szóban felel: balro. Balra haladnak az idő megsokasodott katonái és ezt nem lehet letagadni, elmagyarázni, lekézlegyinteni. Talán megállítani se. Az írónak vörös háľyog van a szemén, de azért jól lát. Nagyon jól. Tisztán, világosan és élesen."

Ez az idézet arról is meggyőzően tanúskodik, hogy Kalász a társadalmi fejlődés útját is világosan látja. Azon sem csodálkozhatunk hót, amit a színvonalas, jórészt baloldali írók (Forbáth Imre, Horváth Ferenc. Komlós Aladár, Szalatnai Rezső és az akkor még baloldalinak számító Brogyányi Kálmán) műveit publikáló Új Munka című irodalmi lapról ír. Annak idején ugyanis a sajtó „beharangozta“, hogy féléves szünet után ismét megjelenik az Új Munka, amelynek egyetlen megjelent számára a korabeli magyarországi kritika is felfigyelt (a legtekintélyesebb haladó polgári kritikusok közé tartozó Schöpflin Aladár is nagy elismeréssel nyilatkozott róla). A hírre Kalász a következőképpen reagált: „Amint egy morituri te salutant-tal induló laphoz illik, a síppal, dobbal, nádi hegedűvel, de leginkább a cikkek légiójával beharangozott ÚJ MUNKA az első szóm megjelenése utón minden nagyobb feltűnés nélkül megszűnt. Rosszmájúság volna most azt hirdetni, hogy hiányát öt hónapon keresztül senki sem érezte, ergo: szükség sem volt rá, mert tagadhatatlanul szükség van Szlovenszkón irodalmi folyóiratra, helyesebben: független irodalmi folyóiratra. (...) A krónika mélyen hallgat az Új Munka megszűnésének okáról, de mindenki tudja, hogy azért halt meg, ha úgy tetszik, azért fojtották meg, mert nem akart pártszolgólatba állni. Renitens volt és destruktív. Ki hallott ilyet, még baloldali íróknak is helyt adott a hasábjain. (. . ) írva vagyon azonban, hogy a halottak feltámadnak és alighanem lesz a dologban valami, mert az utóbbi időben a sajtóban olyan hírek láttak napvilágot, hogy az Új Munka a közeljövőben ismét megindul. Az Új Munka! Melyik? Amelyik már volt és amelyiknek a nyakát a pártvezér egy nyilatkozattal kitekerte, vagy az, amelyikről a jobboldali írók Kúriának keresztelt asztaltársasága elhatározta, hogy lesz. Ha a régi Új Munka indul meg, akkor szabadjon itt megkérdeznem, hogy mi szükség volt a félévi szünetelésre, mi szükség volt egyszer megfojtani, aztán újból feltámasztani? Egyáltalán van-e garancia arra, hogy nem következik egy újabb féléves szünet. Vagy nem, ez nem az Új Munka, ez egy Újabb Munka akar lenni? Az, amelyikről a szentivanyi asztaltársaság elhatározta, hogy nemzeti és konzervatív lesz. Amelyiken rajta van a pártbélyegző is? Ez? Akkor nem szóltam semmit. Ne beszéljünk róla. Nem érdemes." (Új Munka vagy Újabb Munka? A Nap, 1931. augusztus 23.)

Ez az idézet tulajdonképpen már csak igazolja és megerősíti azt, amit Kalászról a már említett cikkei alapján korábban is megállapíthattunk: a baloldallal rokonszenvezett, a nemzetiségi problémák helyett az időszerű szociális problémák ábrázolását kérte szómon a csehszlovákiai magyar irodalomtól, az irodalmat azonban szerette volna pártok fölöttinek vagy - Kassák Lajos szavával élve - „autonómnak“ látni (a korabeli uralkodó pártok politikájával ugyanis nem értett egyet, a harmincas évek kommunista pártjában uralkodó szektáns irodalompolitikai légkör viszont valószínűleg riasztotta).

Kalász József cikkeiről még elmondhatjuk, hogy igen expresszívek, viszont néha egészen ellaposodnak,'s a stílusuk is pongyolává válik. Erre az „egyenetlenségre“ talán az a legelfogadhatóbb magyarázat, hogy Kalász ekkor még nagyon fiatal, mindössze huszonhárom éves volt. Az irodalommal kapcsolatos megnyilvánulásait tehát egy még kiforratlan, de mindenesetre nagyon rokonszenves fiatalember megnyilatkozásaiként kell értékelnünk. S bizonyára érdemes velük foglalkoznunk, hiszen új adalékokat szolgáltatnak két világháború közti irodalmunk történetéhez.

14