A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-08-11 / 32. szám

Szerteólló ujjakkal kapott a pénz után. Az ujjai úgy néz­tek ki, mint a ragadozó sas­karmok. Tőből tudtam volna kicsavarni valamennyit. — A jó isten áldjon meg bennete­ket — mondta hálálkodva. Zsebkendőbe kötötte a pénzt, elrejtette a blúza ele­jében és készülődött. Anyád nem ma­rasztalta, én még úgy sem, rövidesen elment. Mink meg összevesztünk, de annyira, hogy napokig nem beszéltünk. Az élet azonban ment tovább, s helyt kellett állni. Igaza volt a tanfelügyelő­nek, belejöttem az igazgatói teendők­be. A szlovák kolléga készségesen se­gített, bár néhányszor sértődötten men­tem el a lakásáról, legyintésében, egy­­egy félmosolyában gúnyt láttam, pedig lehet, hogy tévedtem, csak túlfeszített idegállapotomban értettem félre a dol­gokat. Szorgalmasan látogattam az esti iskolát, egyetlen előadást sem mulasz­tottam el, pedig de nagyon nehéz volt, különösen akkor, amikor beköszöntöttek az október végi esőzések ... Gondold csak el: jössz hazafelé a koromsötét éjszakában, ömlik az eső. A kövesúton még nincs baj, hanem a földúton, ahol feneketlen a habarcs, a jéghideg ólommassza. Tán az állatot is lábról döntené, de te több, erősebb vagy óz állatnál, benned több az akarat, te nem pusztulhatsz bele, csak jól össze kell szorítanod a fogad ... Amikor hazaérsz, csendben levetkő­zöl, megmosdol és lefekszel. Elűzöd a sötét gondolataidat, hogy elalhass, hogy kipihenhesd magad, hiszen reggel helyt kell állnod újra, negyvenhat gye­rek vár rád a tanteremben, akik vissza­fogott lélegzettel lesik a szavad ... A készletünk ismét elfogyott, s újra kezdetét vették a veszekedések. Ha mindenünk volna, talán soha nem ve­szekednénk, állapítottam meg. De így durva, illetlen szavakat vágunk egymás fejéhez, még jó, hogy egymásba nem taposunk. Pedig másképpen is lehetne ezt csinálni. Mondjuk, ha egy kicsit megértenénk egymást, segítenénk, biz­tatnánk ... Egyik este a gyűlés után hozzám fordult a komiszár: — A Jutka lányom nagyon szereti a fácánhús levest. Én még arra sem érek rá, hogy elmenjek vadászni. Oda­adom a puskámat holnapra, próbálja meg, lőhet nyulat is, nekem csak egy fácán kell... Hat nyulat meg négy fácánt lőttem. Nem vadász voltam én azon a napon, hanem ragadozó sas, kegyetlen véreb... Holtfóradtan vonszoltam magam haza. Anyád felsikoltott örömében. Aztán a nagy örömnek az lett a vége, hogy betegre ettük magunkat. Közelgett a karácsony, a békesség, a megbékélés ünnepe, mink meg úgy éltünk anyáddal, a nagy lakásban, mint két ádáz ellenség ... Egyik este, zárás után, elmentem az üzletvezetőhöz. Magas, száraz ember volt, bizonyára gyomorbajos. Egy ideig üres szócsépléssel kerülgettem jövete­lem célját, végül is ő tért rá a lé­nyegre. — Tudom, még mindig nem kapott fizetést... Eltaláltam?... Lassan négy hónapja lesz, hogy ideköltöztek, de még egyszer sem vásároltak nálam ... Nézze, tanító uram, valamikor én is voltam kezdő fiatal ember, bennem is volt büszkeség, de hát a büszkeséggel vagy a szégyenkezéssel nem sokra megy az ember. . . Azzal végződött a dolog, hogy két hatalmas csomaggal tértem haza. Anyád elsírta magát örömében. Téged felkapott, a magasba tartott és körbe­táncolta veled a konyhát. — Aranyos kisfiam, lesz már, lesz már karácsonyunk, lesz karácsonyfa, lencse­leves, mákos derelye, minden ... S ha már egyszer elkezdi az ember a felemelkedést, addig-addig emelke­dik, végül is felér a csúcsra. Az történt ugyanis, hogy másnap megkaptam a négyhavi fizetésemét, húsz egynéhány ezer koronát. Feldobtam a mennyeze­tig, csak úgy röpködött a sok bankjegy. Pénzhavazás, pénzhavazás! Odakinn is havazott. Duzzadt pely­­hekben, sűrűn hullt a hó. Fehérbe öltöztek a háztetők, fehérbe az egész világ ... Egyszeriben minden megváltozott. Most már igazi nyugalom és megbéké­lés költözött a lakásunkba. Mennyeze­tig érő karácsonyfát állítottunk, szépen, gazdagon felöltöztettük. Te különösen a csillagszóróknak örültél, szinte röp­ködtél, majdnem kiugrottál az ember kezéből. És anyád újra megtalálta a daloló kedvét. Szépen tudott énekelni. Különösen azt szerette, hogy: „Páros csillag az ég alján...” A két ünnep között meglátogatott Botlík Imre, járási instruktor. Középkorú, deresedé, vastagnyakú férfi volt. Meg­ivott néhány kupica borovicskát, rá­gyújtott s a hamut következetesen min­dig a hamutartó mellé verte. Rendkívül sokat beszélt. — Máma, kedves elvtársam, már nin­csenek munkanélküliek meg rongyosok, ugyebár. A burzsujok többségével már elbántunk, ugyebár, a kizsákmányolás­nak lőttek, ugyebár, és építjük a szo­cializmust, ami gyönyörűszép dolog, ugyebár, és minden ember megtalálja benne a számítását, ami vitathatatlan, ugyebár, meg aztán a gyermekeink most már anyanyelvükön tanulhatnak, ugyebár, nyitva áll előttük minden ajtó, lehet belőlük orvos, mérnök, tanár, satöbbi, ugyebár... Egyenes derékkal ült, csillogott a szeme, aztán hirtelen megroggyant a dereka és összébb húzta magát. — Mert sokat szenvedtünk mink ezért, drága elvtársam, ugyebár, rengeteg szovjet katona drága vére elhullott ezért a mi szép szabadságunkért, ugye­bár, és mink eztet nagyra értékeljük, elvtársam, és szilárdan felsorakozunk drága szülőpártunk mögé, ugyebár... Nem volt hiábavaló a sok szenvedé­sünk, mert engem is egyszer úgy össze­vágtak a kakastollasok, hogy betroty­­tyantottam, a szentségit nekie! De én eztet nem szégyellem, elvtársam, mert én azt is kibírtam, és itt vagyok, és építhetem a szocializmust." Ismét kihúzta a derekát, diadalmas, büszke fény égett a szemében. Aztán megivott még néhány kupicával és el­köszönt, de megígérte, hogy máskor is meglátogat. Anyád nagyot nevetett. — Érdekes ember — mondta, aztán dalolni kezdett, te meg a kiságyban gőgicséltél. — Tudod, mi vagy te, Kató? — kér­deztem. — Tudom - felelte vidáman. - Egy szürke kis madár! — A világ legdrágább énekesmadara vagy ... A nyakamba ugrott és össze-vissza csókolt boldogságában, miközben a tűzhelyen főtt az ebéd, odakinn hava­zott, az ablakdeszkán sárga hasú cine­ge kopócsolt - parányi favágó... a kerti fákon meg fekete varjak gubbasz­tottak, mint összetöpörödött vén anyó­kák. Újév reggelén meglátogatott a ko­miszár. Disznótoros kóstolót hozott s egyúttal boldog új esztendőt kívánt. Sokáig elbeszélgettünk. Megtudtam tőle, hogy a háború alatt egy ezredben szolgált az öccsével. Megszöktek. Aztán egy napon a né­metek rajtaütésszerűen átfésülték a fa­lut és elkapták mindkettőjüket. Neki sikerült meglépnie, de az öccsét — el­riasztó példaként — felakasztották a templom előtti téren az öreg hárs­fára ... ő partizánként harcolt egé­szen a felszabadulásig. Aztán itt, a fa­luban házat, földet kapott. Megszerette a földművelést, bele is tanult. Azelőtt erdei munkás volt — favágó. Néha még ugyan felsajog benne a fenyvesek utá­ni vágyódás, de most már itt is meg­szokta ... Nagyon szereti a családját, feleségét, a két virgonc fiát, de külö­nösen a legkisebbet, Jutkát.- Értelmes, okos kislány, tanítónő szeretne lenni... A szeme ibolyakék és nagy, kerek, akár egy zsebóra, a haja meg göndör, mint a gyűrű — mondta és elnevette magát. — Azt szokták rá mondani, hogy azért olyan göndör a haja, mert hogy báránybélé­ses bundán csináltuk. Torz mosolyától kivirítottak arcán a sebhelyek. A karácsonyi szünet utáni napokban majdnem minden tanuló hozott disznó­toros kóstolót, amit nem lehetett vissza­utasítani. Az üres éléskamra megtelt rogyásig, azonkívül jó egynéhány disz­nótorba is meghívtak, sőt keresztelőbe is... Az esti iskolát továbbra se hanya­goltam el. Kedvem szerint, jól ment a tanulás. Szinte jót tettek az éjszakai gyaloglások: fejem felett a csillagos ég, talpam alatt a ropogó hó... mint évekkel előbb az orosz hómezőkön, persze egészen más viszonyok és körül­mények között: nem fészkelt bennem halálfélelem, nem fenyegetett a meg­­fagyás réme. Egyik alkalommal jó pár szakkönyvet meg irodalmi művet vásároltam. Gon­doltam, örülni fog anyád, legalább olT vashat, hiszen ráér, nincs sok munkája. Elterveztem, hogy tanítani fogom, hogy együtt művelődjünk, fejlődjünk, hogy ne maradjon le mögöttem, ne érezze ma­gát kisebbnek, kevesebbnek. Meglepetésemre anyád egyáltalán nem örült a könyveknek, ellenkezőleg: rámtámadt, hogy minek szórom olyan vacakságokra a pénzt. Egyszóval hal­lani sem akart az olvasásról. Bár kissé elszomorított a dolog, nem adtam fel a reményt. Majd felolvasok neki egy-egy érdekesebb regényrészle­tet, lehet, hogy akkor rákap és meg­szereti az olvasást. Akkor még nem sejtettem, milyen végzetes következmé­nyei lesznek a dolognak, de nem vágok a dolgok elébe, mindent sorjában ... Egy napon furcsa látogatónk érke­zett: vékonydongájú. emberke, mélyen ülő, szürke szemmel, előreugró, hegyes állal. Szembetűnő Hftler-bajusz feketél­­lett az orra alatt, s szokatlanul mély torokhangon beszélt. — Géczi, a CSEMADOK járási titkára vagyok! — mutatkozott be, s nyomban magyarázni kezdte a CSEMADOK hiva­tását, küldetését. Mint a hasbeszélő. Mondókájának se vége, se hossza. Gondoltam, ennek az embernek a ha­lála után mosófával kell agyoncsapni a száját, hogy ne beszéljen.- Mindenekelőtt a magyar kultúra fejlesztése és terjesztése! . . . Most már megvannak a jogaink, kedves kultúr­­társam. Dicső pártunk februári győzel­me után óriási lehetőségek nyíltak meg előttünk. Példa rá a magyar tannyelvű iskolák megnyitása, az új magyar értel­miség életrehívása .. . Anyanyelvűnkön dalolhatunk, színdarabokat játszhatunk, előadásokat tarthatunk, táncolhatunk... Most rajtunk a sor, kultúrtársam, éljünk a jogainkkal! Mennyi tűz, micsoda lelkesedés! Határozottan tetszett az apró ember­ke. Megkínáltuk étellel, itallal, végül kimondta a lényeget: — Megalakítjuk a CSEMADOK-ot! Közben március végén nagy ünnep­séget rendeztek a Tanítók 'napja alkal­mából, amikor is megjelent és elolvas­hattam Kerekes Marika „Tanítók kö­szöntése” című versét az Új Szóban. Úgy éreztem, minden sora nekem író­dott. Akkor arra vágytam, hogy lát­hassam, hogy beszélhessek vele, ami persze lehetetlen volt. Ismét könyveket vásároltam. Mohó nyugtalanság kapott el: a világ minden tudományát szerettem volna elsajátíta­ni egyszerre, azon nyomban. Valóság­gal faltam a könyveket, minden sza­badidőmet fölöttük töltöttem. Anyád persze megmorogta: ne szór­jam a pénzt felesleges dolgokra, másra kell! (folytatjuk) 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom