A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-04 / 31. szám
JEAN BAPTISTE LAMARCK (1744-1829) A sors nemigen volt kegyes hozzá: kortársai nem értették meg, sőt ami még ennél is rosszobb: félreértették; az utókor. pedig vonakodva és csak részben szolgáltatott igazságot neki. Kikiáltották Ch. Darwin (1809-1882) „egyik" előfutárának (a „sok" közül), akinek akadt ugyan néhány eredeti gondolata a fajok átalakulásáról, s általában a származástanról, de érdemei ennyiben ki is merülnek, hiszen kinek nem voltak akkortájt — amikor szinte valamennyi botanikus és zoológus költő és filozófus is volt egyúttal - „eredeti" gondolatai? A kor - a 18. század második fele és a 19. század első harmada — egyébként is kedvezett a különféle hivatásos és alkalmi bölcselőknek. Bárki filozofálgothatott: a főnemesi család sarja éppúgy mint a jobbágyivadék, a posztókereskedő vagy éppen valamelyik vidéki plébánia szépreményű lelkipásztora; a feltétel csupán az volt, hogy tudjon írni (lehetőleg minél tudálékosabban és homályosabban), s az utolsó leheletéig harcoljon a maga igazságáért, még akkor is, ha körülötte már mindenki az ellenkezőjét bizonygatja. A korabeli könyvek a bizarrabbnál bizarrobb gondolatok, elméletek és tanítások tárházai. A szerzők ritkán tudták egy kötetbe sűríteni mondandójukat; aki nem irt egy témáról legalább három kötetet, nem is számított igozi szakembernek. (Maga Lamarck például 8 kötetes Növénytani lexikont és egy 9 kötetes képeskönyvet - Illustration des Genres, A nemek ábrázolása - szerkesztett akkor, amikor még szinte újoncnak számított tudományos körökben.) Nem csoda aztán, ha valakit épp azért nem értenek meg, mert túl sokat fecseg; tények és megfigyelések helyett öncélú és meddő eszmefuttatásokkal traktálja olvasóit, okik épp emiatt felületesen olvassák, még olyankor is, amikor pedig nem ártana jobban odafigyelni. A felületesség kétféle következménnyel is járhat: 1. kortársak többet vélnek kiolvasni a műből, mint ami valójában benne van (így lett, így lehetett a származástan - és Darwin - korai előfutára I. Kant (1724—1802), Goethe (1749-1832), Laplace (1749- 1827), Okén (1779-1851), Herder (1744 -1803) stb., holott ez még a legnagyobb jóindulattal sem mondhotó el róluk), 2. a kortársak többsége - s nemritkán az utókor is — kevesebbet ért meg a műből mint kellene, fontos részletek elkerülik figyelmét, s ezáltal alábecsüli a szerzőt (a sors iróniája, hogy az alapjában véve becsületes Darwin épp Lamarckot olvasva bizonyult ilyen felületesnek). Lamarckkal — mondanom sem kell - ez utóbbi esett meg. Hogy megeshetett, szinte törvényszerűnek kell tartanunk. Efféle újszerű gondolatokat egy ötvenvalohány éves, tiszteletre méltó professzortól már senki sem várt. Hírnevét régen megalapozta más területen; 1778-ban, 34 éves korában adta ki első munkáját, Franciaország növényvilágának háromkötetes monográfiáját; ez o mű idővel további három kötettel gyarapodott. s hosszú évtizedeken át az egyik legtöbbet forgatott botanikai szakkönyv volt. Mint sok más kortársa, ő is autodidaktaként kezdte. 17 évesen — miután megszökött a gimnáziumból - felcsapott katonának, s egy ütközetben majdnem ott hagyta a fogát. Hősies magatartásáért hadnaggyá léptették elő, de több katonai kalandban már nem volt része. Hat év után meg is únta a mundért és a kaszárnyaéletet; nyugdíjaztatja ' magát. Párizsban telepedik le, ahol banktisztviselőként dolgozik, majd beiratkozik az orvosi egyetemre. Ekkortájt hozza össze őt a sors a hírneves Jussieu-családdal: Bemard de Jussieu-vel (1699—1777) és unokaöccsével Laurent-Antoine de Jussieuvel (1747—1836), a két kiváló botanikussal. Nekik köszönheti botanikai ismereteinek rohamos gyarapodását, s általában az élő természet iránti szenvedélyes érdeklődésének elmélyülését. A már említett háromkötetes mű, a Flore Fran^oise alapján Buffon (1707 —1788) gróf, kiváló természetbúvár javaslatára 1779-ben megválasztják a francia Akadémia tagjává. Ez a megtiszteltetés azonban nem a fiatal tudós érdemeinek szólt; inkább a neves pártfogó kívánságának tettek eleget a derék akadémikusok, amikor maguk közé vették Lamarckot. Ennek az „önzetlen" támogatásnak valószínűleg az a magyarázata, hogy Lamarck erősen megbírálta Linné mesterséges rendszerét (a későbbiek során nemegyszer megismétli majd ezt, de sokáig nem tud helyette jobbat ajánlani), s ez Buffonnak — lévén Linné nagy ellenlábasa — igen kedves lehetett. . . A kor természettudósainak szinte szenvedélyévé vált az utazgatás. Némelyek, mint Alexander Humboldt (1769 —1859) például, utazásaik révén váltak vilóghírűekké. De sok más tudós is elmondhatta akkoriban magáról, hogy fontos felfedezései fűződnek az ismeretlen tájakon tett barangolásokhoz. Mindenekelőtt a biológusok. Lamarck is részt vett egy kétéves körutazáson Buffon gróf fiának kísérőjeként, s az itt szerzett tapasztalatainak élete végéig hasznát látta. Az út során valami nézeteltérés támadt a két fiatalember között — talán a származásbeli különbség volt az ok; Lamarck egy elszegényedett nemesi család sarja volt, s lovagi címén kívül semmi egyébbel nem dicsekedhetett —, s Buffon gróf kiejtette kegyeiből tegnapi pártfogoltját, akit ezek után már szinte csak a balszerencse méltatott figyelemre. (Oldalakat töltene meg a Lamarckot ért kellemetlenségek lajstroma; csak jelzésszerűen utalnék néhány esetre: hatgyermekes családapaként majdnem elbocsájtják nyomorúságoson jövedelmező füvészkerti állásából — egyébként is élete végéig anyagi gondokkal küzd —; négyszer nősül, s valamennyi felesége korán meghal; tíz évvel halála előtt, 75 éves korában teljesen megvakul - két lánya törődik vele odaadóan -, utolsó munkáit már diktálja.) A forradalom idején (1789—1793) nem esett bántódása — ellentétben néhány hírneves kortársával, mint például Lavoisier-val (1743—1794, akit kivégeztek —, sőt pólyája felfelé ívelt. Az ez idő tájt alapított Museum--ď Histoire naturelle (Természetrajzi múzeum, valójában főiskola) tanárává nevezik ki, olyan neves személyek társaságában, mint Geoffroy Saint-Hilaire (1772- 1844), aki 22 évesen lesz az állattan professzora, René Just Haüy (1743— 1822), a kristálytan megteremtője, akit az ásványtani katedra vezetésével bíznak meg, vagy Georges Cuvier (1769— 1832) — Lamarck nagy ellenfele —, aki korának legjelentősebb paleontológusa volt, s a főiskolán anatómiát adott elő. Azt várná az ember, hogy Lamarck a botanikai tanszéket kapja, elvégre fűvészkönyve révén vált híressé és elismertté; helyette azonban Jussieu-t nevezik ki oda, s neki csak a férgek és a rovarok jutnak, melyekről alig tud valamit. Beleveti tehát magát az alacsonyabbrendű állatok tanulmányozásába — ötvenéves fejjel! —, s néhány év múlva már alapvető fontosságú könyveket ír a gerinctelenekről (1801: Gerinctelenek rendszertana; 1815-1822: Gerenctelenek természetrajza I.—VII.). Ű volt az első, aki elkülönítette egymástól a gerinceseket és a gerincteleneket; ez utóbbiakat - Linnével (1707—1778) ellentétben — nem két, hanem tíz osztályba sorolta, s ezzel nagy lépést tett a természetes rendszer felé vezető úton. (Abban az időben már szinte minden valamirevaló biológus elismerte a növények és az állatok természetes rendszerének szükségességét, csak éppen a megvalósítás módját nem ismerte senki sem, ezért alkalmazták továbbra is a Linné féle mesterséges „skatulyákat", kivált a botanikában.) Lamarck hallatlanul sokat dolgozott, mert az írás a megélhetést jelentette családja számára. Ezért aligha csodálkozhatunk azon, hogy mindenféle problémához hozzászólt. Botanikai és hidrobiológiái írásai mellett gyakran publikált kémiai, fizikai, geológiai és meteorológiai vonatkozású cikkeket is. Meg kell őszintén mondani: ezek a munkái nemigen öregbítették hírnevét. Lavoisier-t, a flogiszton-elmélet cáfolóját talán épp akkor kísérik a vesztőhelyre, amikor Lamarck még a flogiszton létezése mellett teszi le a garast. Tíz éven keresztül Meteorológiai Évkönyveket (Annuaires météorologiques, 1800- 1810) ad ki, s bár a szándék — megismertetni a laikus közönséget az időjárás titkaival — nemes, az eredmény mégiscsak szerénynek mondható, s a dolog ráadásul azzal a kellemetlenséggel is jár, hogy a hatvanöt éves tudóst Európa-szerte megmosolyogják. Pedig ekkor mór elhagyta a nyomdát az a műve, amelyet a tudománytörténészek legjelentősebb alkotásának tartanak. A Philosophie zoologique-ról van szó; magyarul „Állattani bölcseletinek nevezhetnénk, tartalmát illetően azonban inkább afféle „Természetfilozófia" akar lenni. Ebben a kétkötetes munkában fejtette ki tételesen a transzformizmusra vonatkozó gondolatait, az állatok természetes rendszerének vázlatát, s itt kaptak helyet élettani és lélektani eszmefuttatásai is. Az a gondolatrendszer, amely „lamarckizmus" néven vált közismertté nem 1809-ben, a Philosophie zoologique írása és megjelenése idején bontakozott ki Lamarckban, hanem jóval korábban, az 1800-as esztendő tóján. Tulajdonképpen a gerinctelen állatok megfigyelése és tanulmányozása döbbentette rá, hogy a fajok állandóságát hirdető Linné-i tanítás (az úgynevezett „fixizmus") tarthatatlan. Az alacsonyabb- és magasobbrendű állatok között olyan hasonlatosságokat fedezett föl, amelyek szinte sugallták a gondolatot, hogy a fajok az évmilliók során (már az is merészség volt, hogy milliókban számolt; a Biblia szerint ugyanis legföljebb néhány ezer esztendő jöhetett számításba) fokozatosan átalakultak; vannak élőlények, amelyek mára kihaltak, leszármazottaik azonban — természetesen új fajként és megváltozott formában — ma is létezhetnek. Azt, hogy a fajok száma korántsem volt állandó, s hogy új fajok keletkezhetnek, régiek kihalhatnak — már Lomarck előtt is gyanították néhányon, leginkább azok, akik megkérdőjelezték Isten szerepét. létezését. Holbách báró (1723- 1789) szerint „az ősember talán jobban különbözött a mai embertől, mint ahogy a négylábú állat különbözik a rovartól (...) Nincs abban semmi ellentmondás, ha azt hisszük, hogy a fajták folyton változnak, és éppoly lehetetlen tudnunk, hogy mivé lesznek, mint hogy mik voltak." Ez azonban még nem az evolúció, a fejlődés eszméjének megfogalmazása. Akadtak olyonok is — a maga idejében Charles Bonnet (1720—1793) volt köztük a legtekintélyesebb és legnépszerűbb —, akik már nem ragaszkodtak mereven a fixizmus tanításához, ugyanakkor az Istenről sem akartak lemondani, ezért megkísérelték valahogy összekapcsolni a teremtést a fajok változékonyságával. Bonnet például olyan rendszert dolgozott ki, amelyben a „lények létráján" alulról fölfelé, tehát az egyszerű állatoktól az ember felé kell haladni (sőt tovább, mert itt vannak még ä különböző angyalok is; az „arkangyalok", a „serafimok", a „kerubimok" stb.). Ez érdekes és merésznek mondható elgondolás volt, hiszen maga Lamarck is csak élete vége felé szánta el magát rá, pedig hót hova jutott ő Bonnet-hoz viszonyítva. Ugyanakkor itt van a kérdés: vajon mi okozhatja a fajok átalakulását, megváltozását? Ai erre kérdésre kimerítő választ tud adni, az megérdemli, hogy a legnagyobbak közt emlegessék. A 18. század vége felé és a 19. század elején sokan és sokféleképpen kísérelték meg a válaszadást. A legtöbb elmélet és magyarázat nem egyéb ködös, végig nem gondolt eszmefuttatásnál, amelyben egyszerre megtalálható egy állítás igazolása és cáfolata, kiegészítve seregnyi féligazsággal, melyet újabb sereg féligazság közömbösít. Cuvier a földünkön lejátszódott sorozatos katasztrófák — földrengés, vulkáni kitörés, vízözön, egyebek — következményének tartja bizonyos állatfajok kihalását, újak megjelenését. Nyilvánvalóan nem volt igaza, mégis sikerült Lamarck gondolatait - legalábbis egy időre — eltüntetnie, mert egyéb érdemei folytán (mindenekelőtt a paleontológiában és az őslények rekonstrukciója területén elért eredményei alapján) sokkal nagyobb volt a tekintélye, mint Lamarcknak bármikor. Pedig Jean Baptiste Lamarck már 1800-ban arról beszélt hallgatói előtt (mellékesen jegyzem meg, hogy kiváló tanár hírében állt), hogy az állat- és növényfajok fokozatosan átalakulnak, az alacsonyabbrendűekből magasabbrendűek lesznek, s ennek a folyamatnak nem az Isten a kiváltója, hanem a környezet kényszerítő hatása. „A madár, amelyet a szükség arra késztet, hogy vízben keresse éltető zsákmányát, szétterjeszti lábujjait, amikor a vízben csapkodva haladni akar a felszínén. Az ujjait tövüknél egyesítő bőr ettől fölveszi azt a szokást, hogy megnyúljon. így alakultak idővel a kacsák és libák ujjait egyesítő széles hártyák olyanná, amilyennek ma látjuk." Lamarck szerint a körülmények állandó változása: az éghajlat-, az időjárás- és légnyomásváltozás, az egész környező milliőváltozás, a hely, a szokások, a mozgás, a tevékenység, az egész életmód megváltozása vezet a fajok fokozatos átalakulásához. Némelyek ugyanakkor azzal is megvádolták Lamarckot, hogy ezt az átalakulási folyamatot egy tudatos igyekezet eredményének állítja be. Szó sincs ilyesmiről. Természetesen vannak Lamarcknak vitatható illetve vitatott megállapításai (például a szerzett tulajdonságok átörökléséről szóló lamarcki tétel), ez azonban semmiképpen nem csökkentheti helytálló kijelentéseinek értékét. Manapság egyébként sem úgy áll a kérdés: Darwinnak vagy Lamarcknak van-e igaza? Mert ahogy Benedek István mondja: „A lamarckizmus alapeszméje éppen olyan maradandó természettudományos igazságnak látszik, mint a darwinizmus alapeszméje; a fajok módosulásának pusztán lamorcki magyarázata viszont éppen úgy elavult, mint a pusztán darwini magyarázat." LACZA TIHAMÉR IS
