A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-08-04 / 31. szám

Éreztem, történni fog valami. Valami borzasztó, rettenetes. Nemcsak az állat, az ember is megérzi a veszélyt. Fogorvosnál jártam Rimaszombatban. A napra is emlékszem pontosan. Szerdán, szerdai napon voltam a városban. Borús, felhős ég komorította a Barkóságot és az egész világot. A dombok között szünet nélkül söpört a csípős őszi szél. Cudarul fújt. Könnyet facsart az emberek szeméből. Néhányszor felkapta a szoknyám és a nyakamba akarta borítani. De én nem engedtem, hogy csúfság történjék velem. Mind a két kezemmel vigyáztam rá. Délután értem haza, és valaki azt kérdezte tőlem a buszban:

— Piroska, kedves, láttad-e az uradat a hegyen?

— Nem láttam, mert még reggel elmentem Szombatba — mondtam.

S akkor mindjárt kinéztem az ablakon. Láttam őt egy nyúlfarknyi ideig. Sílókombájnnal vágta a kukoricaszárat. Éppen a leghirtelenebb dombon. Nyugtalanság fogott el. Kilestem még néhányszor az ablakon, de már nem sikerült újra megpillantanom. Amit erősen furcsállottam, hogy egyszerre heggyé magasodott szememben az a domb, amelyen a

férjem járt a silókombájnjával. A nyugtalanság bekísért a házba. Bénította a kezem, a lépéseimet. Sivárnak, üresnek éreztem a szobákat, pedig szépen bebútoroztuk. Talán a gyerekek miatt. Nem voltak még otthon. A húgomra hagytam őket.

Mosásba kezdtem, de nem haladtam a munkában. Izgatott voltam. Az hátráltatott mindenben. Közben a húgom hazahozta a gyerekeimet, Péterkét és Mariskát. Jött és ment, mégcsak le sem ült melegedni. Sietős Julcsa valóban, ahogy a háta mögött beszélnek róla. Mindig szalad, soha nincs megállása. A gyerekek mintha észre sem vették volna, hogy már otthon vannak, játszottak a játékaikkal. Egymással voltak elfoglalva.

Este hét körül ért haza a férjem. Agyonfázva szegény. Morogtam rá, miért nem öltözik melegebben. November elején bizony a szél már átfúj a csontokon. Nem szólt, csak nézett. Mintha azért vett volna el, hogy legyen a házában mit néznie. A tűzhely közelébe húzódva melegedett. Olyan nagyon fáradtnak, furcsának tűnt fel. A konyhában beszélgettünk. Illetve csak én beszélgettem a másnapi munkáról. Mit kellene itthon sürgősen elvégezni? ö nem mondott semmit. Csak ült a tűzhely közelében fáradtan, gondterhelt homlokkal. Rám hagyott mindent. Legyen úgy, ahogy én akarom.

Én meg nem tudtam egészen pontosan. mit is szeretnék elvégeztetni vele a ház körül. Nem is találgattam. Üjra hozzáláttam a mosáshoz. De soha olyan kinosan-keservesen nem mostam. Nem haladtam előre, és már az is idegesített. Mondtam a férjemnek:

— Nem tudlak itthagyni. Nem mosok ki éjfélig se!

— Menj, moss, mi tart vissza? — nézett hosszan a szemembe.

— Hiába megyek. Mindig visszahívsz.

így beszélgettünk. Illetve csak én beszélgettem munkáról, mindenről. Csak arról a legmeredekebb partról nem ejtettem szót, amelyen a silókombájnjával járt aznap. A gyerekek közben elfáradtak a játszásban. Álmosan pislogtak egymásra s ránk. Mondtam a férjemnek:

— Segíts letenni a gyerekeket! Vetkeztesd le őket!

Nem vonakodott. Segített. A kisfiúnk akkor még nem volt egyéves. Egészen meztelenre vetkőztette. Együtt nevettünk aztán rajta. Nem tudott járni. Tipegett-topogott és eleldőlt. Lefektettük a gyerekeket, és én folytattam a mosást. Azaz csak folytattam volna. Nem ment az akkor nekem. Be-bejártam a férjemhez a konyhába, és fölé álltam.

— Mi van veled? Olyan nagyon furcsa vagy!

— Fáradt vagyok, álmos! — mondta, és ledőlt a díványra.

Otthagytam, pihenjen. Kiraktam a ruhát a szárítókötélre. De valami továbbra sem hagyott nyugton. Bekukucskálgattam a konyhaablakon. Forgott egyik oldaláról a másikra. Nem tudott elaludni. Bementem hozzá, és azt mondtam:

— Károly, mért nem vetkezel le? Fáradt vagy, aludj!

Morgott az orra alá. Nem akart menni. Nem hagytam annyiban. Addig mondtam, vetkőzzön le, míg aztán hallgatott rám. Mikor bementem én is, már aludt. Ahogy szokott. Fejét a kariára hajtotta és oldalra fordította, incselkedtem vele, hiszen még csak harmadik éve voltunk házasok. Cirógattam az arcát, ébresztgettem, de ő csak aludt. Jól ki is aludta magát. Mikor felébredtem, már csak a hült helyét találtam.' Kikászálódtam az ágyból és mentem utána a konyhába. Égett a tűz, ontotta a meleget. Kitörültem szememből az álmot, és azt kérdeztem tőle:

— Mi az, mért keltél ilyen korán?

— Nem jó neked melegben felkelni? — mosolyintott, és zsebredugott kézzel járt fel s alá.

— Jó, már hogyne lenne jó. De nagy a köd! Ráérsz még itthonról elmenni...

— Persze hogy ráérek — csípett az arcomba. A gyöngédségét mindig így fejezte ki. Tréfára fordítottam a

szót.

— Gyanús nekem, hogy annyira siettél felkelni. Este se volt semmi, reggel se volt semmi!

— Ilyenkor mondod, amikor már bennem a mehetnék! — nézett rám neheztelőleg.

— No jó, azért ne ereszd búsulásnak a fejed. Ha már mégy, pakolok enni, és én még visszafekszem.

— Dehogy megyek. Most már azért se megyek — mondta, és gyorsan levetkezett.

Visszafeküdt mellém az ágyba. Akarta, amire én csak céloztam. S úgy, ahogy megszoktuk, mindent le kellett dobálnom magamról. A csókunknak azonban nem volt olyan az íze, mint máskor. Az ölelésünk-MACS JÓZSEF

nek sem volt olyan a forrósága. Lehet, mert hirtelen akartuk a szerelmet. Fél hét tájban kecmeregtünk ki az ágyból. Elkészítettem a reggelijét, és közben nem állt be a szám. Azt mondtam neki:

— Károly, én olyan rosszat álmodtam!

— Te mindig babonáskodsz — mordult rám mérgesen. — Mi az az álom? Semmi. Egy nagy semmi — tárta szét a karját, és lendületesen fel-alá járt a konyhában.

Mondtam az álmom, hiába haragudott érte. Hamar túl . is estem rajta. Mert soha olyan rövidet nem álmodtam. Egy nagy asztalt ült körül a rokonság, mindenki előtt sült tojás, és én azon annyira nevettem, hogy az ébresztett fel. A torkomat szorította valami. Mintha oda sem figyelt volna. Mintha egy árva szót sem hallott volna a furcsa álmomból.

— Most ne vajas kenyeret tegyél — mondta, és egészen megcsendesedett a menésben. — Zsírosat. Paprikát is szórj rá!

— Jó van — mondtam, de a kenyeret csak nehezen sikerült megszelnem. Sokáig tartott az is, amíg megkentem. — Rosszat érzek. Valami rossz fog történni — szakadozott fel lel kémből a félelem.

— Mindig találgatsz. Ijesztgeted magad. Oszt nincs abból semmi — torkolt le, majd váratlanul azt kérdezte: — Ugyan fázott-e éjszaka Ákos bácsi?

— Nem igen fázik már ott senki — mondtam, és az a bizonyos rossz érzés még jobban gyötört.

Ákos bácsi két hete halt meg. Kint volt a mezőben. Amikor hazajött, még levetkőzött, de az ágyára már nem tudott felmászni. Nem szóltam neki, mire gondoltam, nem akartam tovább haragítani a félelmemmel. Átmentem tejért a boltba. Ahogy jöttem vissza, látom, ő is elindult a szövetkezeti telepre. Kis idő múlva megállt a kombájnnal a házunk előtt. Nagy, hosszú léptekkel tartott a konyhába. Furcsának, sápadtnak találtam.

— De össze vagy fagyva. Csak az orrod piros, mint a Csabi nadrágja — fogadtam így.

— Maid megtudnád te is, ha ilyen hidegben fent ülnél a kombájnon — mondta, és összeverte a tenyerét és a bokáját. A tűzhely fölé hajolt. Melegedett. — Adj meleg alsónadrágot! Azt még felveszem! — küldött be a szobába.

A kezébe adtam. Felvette. Melegedett még egy kicsit, aztán kiment. Az ajtóból azonban visszaszólt, vigyem a kesztyűjét is. Vittem. Behúzta maga után a kaput.

— Károly, gyere még vissza. Mondani akarok valamit.

— Nem megyek, mert mindig ellenkezel — vetette nekem.

Nem a kombájnra ült fel. A kocsmába nyitott be. Sokalltam a maradását. De nem mentem érte. Pedig a szövetkezeti telepről is keresték, megy-e silózni. őket küldtem be utána a kocsmába. Aztán én is kíváncsi lettem, mit csinál bent annyi ideig. Málnaszörpöt ivott, és beszélgetett az egyik emberrel.

— Megyek már, megyek — mondta a szövetkezeti telepről érkezőknek s nekem is.

Ügy is volt. Kijött a kocsmából, és felkapaszkodott a kombájn nyer-14