A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-04 / 31. szám
— Mikor akar ideköltözni? — kédezte a komiszár a világ legtermészetesebb hangján. Megbotránkozva néztem rá: — Soha. A torzarcú ember szelíden elmosolyodott : — Nem ismeri maga a mi népünket: szorgalmas magyarok ezek . . . Nos mikor akar ideköltözni? Alig bírtam legyűrni makacs haragomat. Legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy elrohanhassak. A komiszár megkínált cigarettával. — Front óta várják a magyar tanítót. . . Tudja, mi lesz itt, ha megtudják, hogy jön! Dehogy tudja!... Szóval mához egy hétre nyugodtan ideköltözhet, addigra rend lesz itt, ezért én kezeskedem I — Jó, rendben van — mondtam beleegyezzen, aztán elbúcsúztunk és hazautaztam. Otthon anyádnak csak annyit mondtam, hogy kedves falucska, meg hegy készülődjön, mert egy hét múlva költözködünk. Elmentem a mesteremhez, hogy teherkocsit kérjek. — A maga helyében meggondolnám a dolgot — mondta a mester maga elé hümmögve a szavakat. — Szép, szép, ha valaki tanító lehet, de ha megtudják a faluban, már pedig megtudják, hogy milyen tanító, hogy gyorstalpaló tanfolyamos, hát hogyis mondjam, szóval nem akarom én megbántani magát, de azért... szóval, gondolja meg a dolgot... Ha itt marad az , építkezésen, rövidesen munkavezető lehet szép fizetéssel. Van kényelmes lakása, helyes felesége, vasgyúró fia . . . azt tanácsolom, gondolja meg a dolgot. Elgondolkodtattak a szavai. Álmatlanul teltek az éjszakáim. Anyád jól látta a tanácstalanságomat meg a vergődésemet, de csak egyszer jegyezte meg ebéd közben: — Talán jobban tennénk, ha maradnánk, nem gondolod? Csak estefelé adtam meg a választ: — Nem hátrálok meg, Kató. Elmegyünk . . . Közben megváltozott az időjárás: szürke felhők borították az eget. A költözködés napján meg megeredt az eső... Mikor minden holminkat felpakoltuk a teherkocsira, még egyszer végignéztem az építkezésen, a folyóparton, a tájon. A környező hegyek belemosódtak az aprószemű, sűrű eső függönyébe. Furcsa fájdalom nyilait belém. Milyen bolond is az ember! Alig melegszik bele az új környezetbe, alig ereszt gyökeret, máris fájdalmat okoz, ha kitépi onnan a sors. Fogva tartja a megszokott kép, a zsongás, a lüktetés, visszahúzzák a friss emlékek. Egyszerre minden megszépül, minden, ami körülötte történt, még akkor is, ha rossz, csúnya és keserves volt. Elköszöntünk a szomszédoktól. Búcsúzva integettek utánunk. Anyád olyan keserves sírásba fogott, hogy félútig sem tudtam lecsillapítani. Az aprószemű, sűrű eső pedig vigasztalanul esett, esett. Hiába, itt az ősz. Ilyenkor kelnek útra a vándormadarak, akárcsak mink, a két szürke madár meg a fiókájuk. Vajon hány őszt, hány vándorutat hoz még a sors? Milyen örömöket, fájdalmakat, csalódásokat és meglepetéseket rejteget még számunkra a jövő? Ki tudja?... Talán jobb is, ha nem tudja az ember. Végre megérkeztünk. Meglepetésemben csak a szemem meresztgettem. Az udvarban egyetlen szál dudva sem volt, takaros rend és tisztaság mindenütt. A tornácon emberek sokasága tolongott, kézfogásra lendülő kezek és szíves szó fogadott. A konyhai tűzhelyben barátságos meleget sugározva pattogott a tűz, lehűlt a levegő, meg ne fázzon a kicsi! Bútorunk pillanatok alatt a lakásba került. A kisujjamat sem kellett megmozdítani, nem is hagyták, hogy valamihez is hozzányúljak. Közben észrevettem, hogy a tanterem ajtaja kissé megnyílik és kíváncsi gyerek kukucskál kifelé. A komiszár fejbólintással jelezte, hogy nyissak be a tanterembe. Ragyogó tisztaság fogadott, s a rozoga padokban negyvenhat csillogó szemű gyerek ült néma csendben. Tisztelettudóan felálltak. — Isten hozta, tanító bácsi! — köszöntek kórusban, aztán mind hozzámfutottak, s egy-egy szál virággal ajándékoztak meg. Valósággal beborítottak virággal. Álltam, néztem, hallgattam, mintha belémfagyott volna az élet. Soha nem felejtem el. Mindig szívesen gondolok rá vissza. Lassan szétszéledtek az emberek, mór csak a komiszár maradt ott néhány szóra. — Mondtam, hogy szorgalmas nép ez, tanító elvtárs... Hát... érezzék jól magukat, és ha valamire szükségük van, csak szóljanak . . . Vigasztalanul esett az eső, anyád meg sírt, de nem keserűségében, hanem a meghatottságtól... s talán helyettem is . . . A falu tehát befogadott, most már rajtam volt a sor. Nagy akarással és lelkesedéssel fogtam munkához, pedig szóval alig lehet kifejezni, hogy milyen körülmények között. Tanterv, tankönyv nem volt, meg tapasztalatom sem, de még tanácsért sem volt kihez fordulnom. Valóban emberfeletti küzdelmet vívtam önmagommal, a körülményekkel, hogy a tanterem megteljen melegséggel és'emberséggel. Ráadásul közel négy hónapig nem kaptam fizetést. Akkoriban még a kerületen intézték a fizetések kiutalását, lassan ment. Kis összetakaritott pénzünk szeptember végére elfogyott. Szomorú, keserves napok és hetek következtek. Már ott álltunk, hogy kenyérre sem jutott, nem még cigarettára. Mit csináljak? Kolduljak? Egy új, szocialista tanító, akire felnéznek az emberek, mégsem koldulhat. Kölcsön kérjek? Kitől? Kihez állítsak be panaszommal? A szomszédokhoz vagy a komiszárhoz? Október elsejével az esti iskola is megnyílt. Az utazásra is pénz kellett volna . . . Egymást martuk. Anyád sírt, tcporzékolt, százszor elátkozta azt a pillanatot, amikor elindultam a tanfolyamra. A vigasztaló szó mit sem ért, azzal nem lehetett jól lakni. Aztán már nem is vigasztaltam. Minek, mivel? A kilátástalan jövővel? Magam sem hittem már a jövőben . . . Egyik szombat délután Juhosné, a harmadik szomszédból, gyönyörű borjúhúst hozott a köténye alatti tányérban eladásra.- Tetszik tudni, tanító úr, minden héten vág valaki feketén hol borjút, hol sertést. Ha kell, hozhatok rendszeresen. Tetszik tudni, az én uram híres böllér, hozzájutunk a húshoz. . Gyönyörű és kívánatos volt a friss hús. Olyan éhséget éreztem a láttán, hogy nyersen is fel tudtam volna falni, összenéztünk anyáddal, láttam, hogy könny csillog a szeme sarkában. Úristen, mit mondjak Juhosnénak, töprengtem magamban, aki bárgyú mosollyal állt a konyha közepén és szíves jóindulattal nyújtotta felénk a húst. Hirtelen kegyetlen gyűlölet lobbant fel bennem, ölni tudtam volna tehetetlen elkeseredésemben.- Tudja, Juhos néni ... - dadogtam szánalmasan — mióta hazajöttem a fogságból . . . szóval annyira tönkre ment a gyomrom, . . . egyszóval semmilyen húst nem ehetek meg . . .- Óh, kedves tanító uram, olyan gyenge ez, mint a harmat, a csecsemő is megeheti .. .- Én érzem a bajomat, Juhos néni ...- Hát úgy van, úgy van, tanító uram, ha nem lehet, hát nem lehet— mondta csalódottan, sokat sejtető, furcsa mosollyal az arcán és elment. Anyád felzokogott, én meg felröhögtem, mint az eszelős, hátborzongatóan. Romba tudtam volna dönteni a lakást, tán az egész világot. Vasárnap reggelenként sokáig heverésztünk az ágyban. Elfordulva egymástól, nyitott szemmel tetettük az alvást. Nem kell nekünk a reggeli, sem az ebéd, hiszen mi gyomorbajosok vagyunk! Ez így nem mehet tovább! Átkoztam a jegyrendszert, átkoztam és szidtam a kerületieket, akik hónapokig intézik a fizetés kiutalását, de minden hiába, abból nem lehetett ebédet készíteni. Azon a vasárnapon, elkeseredésemben kimentem a határba, egész nap ott kóboroltam és valami csodára vártam. Jöhetne felém egy elerőtlenedett, gyenge nyúl, hogy felrúghatnám és hazavihetném, de nem jött. Alkonyodon már, mire hazaértem. Anyád aránylag nyugodtan fogadott, ami meglepett: talán itthon történt meg a csoda a távollétem alatt? — Előbb is hazajöhettél volna — mondta csendesen. Tyúkhúslevest meg főtt húst krumplisalátával tett elém. A vacsorára maradt ebédemet. Nem akartam hinni a szememnek. Kérdőn néztem anyádra, de ő elkerülte a tekintetemet, mire én megértettem az összefüggéseket: a szomszéd udvarban annyi a baromfi, mint a felleg és hátul, az épület mögött átjárnak az iskolakertbe. Agyamat elöntötte a vér szégyenemben és felháborodásomban. Mit csináljak: törjek, zúzzak, veszekedjek? A történteken már úgysem tudok segíteni. Evéshez láttam. Bár az étel minden falatját mérgezettnek éreztem, mégis gyöngyözött a homlokom a gyönyörűségtől, mint akkor ott, a vasútállomáson, az első találkozásunk alkalmával. Nem, ez így nem mehet tovább! Másnap reggel hazaküldtem a gyerekeket és elmentem a tanfelügyelőségre. Nagyot nézett a tanfelügyelő. — Hát te nem tanítsz, Szőnyi elvtárs!? — Mi újság? — Éhezünk! Hosszan nézett rám a szemüvege fölött. — Értem — mondta, majd rövid gondolkodás után elővette a pénztárcáját és két darab ezrest nyomott a markomba. — Nincs nálam több . . . Majd ha lesz, megadod . . . Bevásároltam. A két hatalmas csomaggal vidáman szedtem a lábam hazafelé. Mintha a főnyereményt nyertem volna meg. Éles nyugati szél fújt, marta az arcomat, törődtem is vele. Fontos, hogy bevásárolhattam, s még pénzem is maradt. A tűzhely mellett az anyósom ült összekuporodva, szánalmat keltőén, mint valami fekete varjú. Akkor láttam őt másodszor életemben. Egyszer az építkezésen, akkor ezer koronát kért kölcsön. Azóta sem adta meg. Igaz, nem is kértük. Vajon most, miért jött? Látogatóba? Vagy a pénzt hozta meg? Ahhoz túl komor és elkeseredett. Vagy újabb kölcsönt akar kérni? Más sem hiányzik!- Apátoknak eltörött a farcsontja - kezdte a mondókáját. - Nem lesz már abból ember sohasem .. . Nagyon roszszul állunk, fiam . .. Hogy miért ver bennünket az isten ... — Akkora könynyek gurogtak a szeméből, mint a borsó, s olyan szenvedő arccal nézett rám, mintha bennem látná a megváltóját. Végül kimondta, hogy miért jött. - Adhatnátok kölcsön legalább ötszáz koronát . . . Felvitte az isten a dolgotokat, segíthettek ha van bennetek emberi érzés . . . Anyádra néztem: miért nem beszéltél a helyzetünkről, miért nem mondtad el neki, hogy mennyit nélkülözünk!?... Anyád tehetetlenül megvonta a vállát, a gyerekágy fölé állt és körülötted matatott. Megesett rajta a szívem. Nem tehettem mást, elővettem a megmaradt pénzt, megszámláltam és átadtam az anyósnak. — Négyszáz korona, nincs több .. . (folytatjuk) 10
