A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-30 / 26. szám
San Marino a világ legkisebb és egyik legrégibb köztársasága. Területe hatvan négyzetkilométer, lakosainak száma tizenhatezer. Az ország fegyveres testületé 33 fő, plusz 12 rendőr. íme, egy közülük: éppen a Piazza della Liberta, vagyis a Szabadság-tér zsúfolt forgalmát figyeli. San Franciscóban egy piaci halárus engedélyt kapott, hogy felállítsa eredeti bódéját: egy régi, díszes hajóorrt. A kimustrált hajó ilyenképp megmentett része sikerrel vonzza a vevőket. Az Olaszországba látogató turisták útravalóul megtanulják a legfontosabb szabályt: Olaszországban alkudozni kell, mert alkudozni érdemes. Az olaszok azonban egyre nehezebben engednek a negyvennyolcból. Mint itt, ezen a képen: a gondolások és a külföldi diákturisták között a fényképezőgép elkattanásakor már negyedórája folyt az alku. Végülis elhajóztak ... Évente kb. egymillió látogató érkezik az eisenachi Wartburgba. Egyébként egy érdekes randevúnak is „otthont" ad a város: minden évben itt rendezik meg a munkásfiatalok találkozóját. Olaszország egyik ékessége, a pisai ferde torony eredetileg nem ferdének épült, de már az építkezés idején sülylyedni, dőlni ke'dett, így 1118-ban, amikor a pápa felszentelte, már szemmel is látható volt az elhajlás, amely jelenleg már a négy métert is meghaladja. A Német Történeti Múzeum bejáratánál ez az impozáns hölgy fogadja a látogatókat. A berlini Unter den Lindenen lévő régi épületet egyébként Európa legjelentősebb barokk stílusú házai közé sorolják. Az odesszai sebészek egy csoportja sikeres műtétet hajtott végre a helybeli cirkusz egy fókáján, amely megvakult a félszemére, és képtelen volt emiatt elkapni a labdát. A rossz szemet üvegszemmel cserélték fel, nehogy az egészségesre is átterjedjen a fertőzés. A műtét után a fókánál megszűntek a látási zavarok, s mindjárt produkálta is magát az orvosok előtt. VAJKAI MIKLÓS HA NEM KOPOGTAT SENKI Most már másra sem gondolt, mint arra, hogy a betonépítmény falán ablaknak való űrt kell vájnia. A szobából ugyan egészen tűrhető kilátás nyílt a déli síkságra. Amikor beköltözőben voltak, úgy érezte, hogy minden gond nélkül képes lecövekelni. A lakás, mondta Renáta az úton odafelé, egészen kitűnő. Lemosták az ajtókat, az ablakokat. Esténként beállított hozójuk Fülöp Andor, a férfi jóbarátja. Huzogatták-tologatták a bútorokat, fölerősítették a függönytartókat, bekeretezték Renáta festményeit. Ebben a lakásínségben, mondta Fülöp Andor, valóságos ajándék ez a kégli. Nyárutón, amikor elcsöndesedőben voltak a kempingek, kivették maradék szabadságukat. Az egyik este még beállított hozzájuk Fülöp Andor. Amikor elment, sokáig bámultak utána: sírtak egy sort, és megfogadták, hogy ha fiuk születik, az Andor nevet kapja. Az első hónapokban még lejárt az asszony a pincébe, és azon a márványtömbön dolgozott, amelyet kéthavi fizetéséből vett. Esténként sokáig fönnmaradtak, Gé Renáta kívánságára a képzőművészetről beszélt. A gyakori és kitartó szeretkezések után verseket, elbeszéléseket olvastak föl egymásnak. Februárban kislányuk született. Ebben az esztendőben az asszony abbahagyta a munkáját. A festményeket, a grafikákat, a kisplasztikákat kihordta a szemétre. A márványszoborral mi lesz? — kérdezte Gé. Rázártam a pinceajtót, válaszolt Renáta. Nyugodtan, komótosan éltek. Volt, hogy a férfi elmaradt néhány napra: Renáta ilyenkor belefeledkezett a háztartási munkákba. Nyaranta néhány hetet külföldön töltöttek. Évek teltek el így: hármasban. Ha a lépcsőházban összetalálkoztak valamelyik szomszédjukkal, zavartan köszöntötték. Röviddel utána hogy ideköltöztek, az egyik estén a betontömb újdonsült lakói ismerkedő összejövetelt tartottak: a maradék dirib-darab épületfából az épület előtti csupasz téren tüzet raktak, italoztak, szalonnát sütöttek. Ök nem mentek le. Télen síelni mentek a Tátrába. Már rongyosodott a hótakaró, amikor az egyik napon azzal állított haza a férfi, hogy elköltözik. örökre? — kérdezte Renáta. Talán — mondta Gé. Az asszony rendbeszedte a férfi ruháit, összecsomagolta. Gé fél esztendő múlva egy szeptemberi napon tért vissza. Az első napok, mint az életben mindig, változatosabbak voltak. Rövid pár hét alatt átrendezték a szobákat. Oj bútort, új konyhafelszerelési, sőt még egy ütött-kopott autót is vettek. Egyhangú napok követték egymást. Kell ez a csönd.. . mondta Gé, és csupán akkor ocsúdott föl, amikor különszobája mindinkább kisebb lett, akárcsak a kinőtt kabát, és mind tűrhetetlenebből szorította. Napról-napra másra sem gondolt, mint arra, hogy a betonépítmény meghatározó falán ablaknak való űrt kell vájnia. Egy napon, amikor Renáta a kis Felíciával egy távolabbi községbe utazott, hosszú és alapos tervezés után végre belekezdhetett a munkába. A falnál lévő heverőt átvitte a szomszéd helyiségbe. Elővette felesége vésőit, szerszámait. Meg sem reggelizett. Képtelen volt másra gondolni, mint arra az űrre, amelybe majd egy tetszetős ablakkeretet állít, amelyet már hetekkel korábban kiválasztott az épületfa-kereskedésben. Egy kupica pálinkát ivott, majd bezárta a folyosó ajtaját. Délig csupán kevés eredménnyel dolgozott. Megszólalt a telefon, de egy pillanat alatt elcsendesítette. Később a postás csengetett, de nem nyitott ajtót. Szerencséjére nem jött haza Renáta. Gé még a harmadik nap reggelén is folytatta a vésést. Dél felé járt, amikor vésője faanyaghoz ért. Órákkal később, amikor a nap már hanyatlóban volt, egy vadonatúj, addig befalazott ajtó előtt állt. Összeseperte a törmeléket. Kitakarított. Puha ruhaanyaggal megtisztította az ajtót. Kilincset illesztett a zárba, és betoppant abba az üres helyiségbe, amelyről eddig halovány sejtelme sem volt. Most már tisztában volt mindennel. Tudta, hogy munkájának csupán egy részét végezte el. Tudta, hogy a halványkék mintás falon túl egy másik helyiség is van, és azt a helyiséget is egy ehhez hasonló ajtó nyitja, amelyet csak neki adatott meg kibontani__ Neki és senki másnak. Nem, nem bontja ki azt a másik ajtót, gondolta. Renáta így is meglepődik. Este volt már, amikor a felesége a kislánnyal hazatért. Egy kissé elmaradtunk, mondta az asszony. Ügy mondta, olyan közömbösen. mint amikor főzés közben kiszól a hagymagőzös konyhából: Pecsenyét készítek ... — Pecsenyét? ... — kérdezi erre ő, aztán hallgatnak. A csönd egy láthatatlan búra: lassacskán valamennyien alákerülnek. Aggódtam már értetek, mondja csak úgy puszta megszokásból a férfi. Aztán elindulnak befelé! Odanézz!... így Gé. Az újdonsült ajtóra mutat. Az asszony mint aki nem hisz a szemének, közelebb jön a bejárathoz. A kis Felícia az, aki elsőnek nyúl a kilincsért, és amikor az ajtó kinyílik, csupán ő marad a helyén. Vele szemben a látszólagosan elnagyolt, emberformájú szobor, amelyet évekkel ezelőtt Renáta faragott. Fején a hatalmas és súlyos kősisak. Pisszenésnyi csönd. A kislányt látják előrelépni. Látják, amint megáll a szobor előtt. Jó ha a derekáig ér, és megszólal: Tessék beljebb... mondja, mintha azt akarta volna mondani, hogy hosszú idő után végre látogató érkezett. NÉPMŰVÉSZET ÉS LAKÁSKULTÚRA A Barátnő 1979 3 számában nagy érdeklődéssel és teljes egyetértéssel olvastam Dusza István rövid töprengését az otthon varázsáról. Teljesen igaza van abban, hogy a lakás tükrözze vissza az ott lakók egyéniségét, élet legyen benne és ne reprezentatív merevség. A szemléltető példákként közölt képek azonban szöges ellentétben állanak a szövegben elmondottakkal, s nekem is ezekhez lenne néhány megjegyeznivalóm. Az első felvételen „egy pedagógus család hagyománytiszteletét" tükröző lakószobasarkot látunk. A fotón — véleményem szerint — az életnek semmi jele, hanem inkább egy merev, múzeumszagú lakásbelső tárul elénk. A falon huszonhat darab (megszámoltam!) „népi" kerámia (tányérok, korsók, bokályok. köcsögök stb.), három mángorló, két guzsalytalp. egy sulyok, fakanál, ingaóra és falvédő díszeleg. Az előtérben az asztalon „népi ihletésű" terítő, modern váza. hamutartó, cigarettásdoboz (ládika) stb. Most azt leszámítva, hogy a felsorolt tárgyak közül néhány enyhén szólva semmi esztétikai értékkel nem bír (sőt!), mi az, amit ebben a szobasarokban kifogásolok? Legfőképpen a túlzsúfoltságot! A népművészet és a népi kultúra hagyományait nem azzal ápoljuk, ha mindent kiakasztunk a falra! önmagunkban kéne inkább a dolgokat a megfelelő helyükre tenni! Ami a képen látható, az egy divathullám lecsapódása, és pontosan azonos előjelű a Dusza által elmarasztalt mozdíthatatlan bőrfotelokkal, „hamis antikbútorokkal“ stb. A második képen (egy festő műtermében) látható népművészeti tárgyak (mángorló, festett láda) sokkal megfelelőbb helyen vannak: a művész személyes holmija közt; nem másnak mutogatja, ám sokkal inkább velük él. Az persze más kérdés, hogy a bemutatott műhelysaroknak semmi köze a lakáskultúrához (munkahely!). Nyilván egész másként néz ki a festő lakásának többi része (ahol pihen, szórakozil stb.); és persze a pedagóguscsaláú „dolgozósarka" is más lehet. Liszka József 9
