A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-30 / 26. szám
sílókombajval mení kombajozni a kukoricaszárat. Megcsúszott a parton a kombaj, felgurult és begyulladt. Huszonöt esztendős fiatalembert temetett maga alá. Zagyi Lajost, a szövetkezeti műhely dolgozóját. Két kisgyerek maradt utána. Neki is nagy temetése vót. Szép búcsúztatója.. . A szomjúságom hirtelen másra tereli a figyelmet. Az ivóvízre. A központi vízvezetékre. A falu végén van egy kút. Annak a vizét találták a legjobbnak. Azt vezették be a házakba. Ezt mind addig mondja el Singlár István, míg poharat nem kerít. Csevicét innék legszívesebben. Mondom is neki az óhajomat, hátha akad a házban. De Pista bácsi a fejét rázza. Nincs csevice a határban. A geszteteiben sincs. Csak Brozófalán vagy Várgedében (Hodejov) van csevice. — Apám beszéte, hogy valakinek az udvarában Détérbe is vót, felütötte magát. Ha jól emlékszem, a Dósa Istvánéban. De azt senki se kóstolhatta meg. A gazda gonajat taposott bele. Még mielőtt a falu rákapott vóna a forrásra. Az jut eszembe, hogy huszonegynéhány évnek előtte nagyon a földet nézhettem, ha a temetőt nem vettem észre a dombon. Ahogy bejövünk a faluba, mindjárt jobbra emelkedik Détér fölé a hirtelen part, templommal, kápolnával. Szeretnék felmenni a temetőbe. de alig mondom ki a szándékom, Singlár Pista bácsi máris a lábát tapogatja. így adja tudomásomra, semmi kedve felkapaszkodni a dombra. A menye, Singlár Károlyné óvónő tart vetem. Közben mondja, amit magamtól is kitalálnék, hogy esős időben, sárban keserves a koporsót felvinni a temetőbe. A tetőről meg már mutatja, hol történt a szerencsétlenség a kombajnossal, a szőlészeti csoport vezetőjével, a szövetkezet dolgozóival. Keressük a sírokat, s meg is találjuk gyorsan. A Bódi Ottó síremléke már áll. A Zagyi Lajosé még készül. Innen a temetőből minden házat és talán minden udvart látni. A Macskás patak másik oldalán a Zagyi Lajosék háza. Az özvegyen maradt fiatalasszony, Zagyiné, született Mag Landina példásan gondoskodik az árván maradt két kis gyerekről. Szomszédságában az új kultúrház. Kora délután néhány fiatal az ablakban. Várnak a többiekre. Másüvé nem is kellene menni, csak itt kellene állni a temetőben, mondjuk egy emberöltőnyi ideig, s mindent látna az ember, örömös és szomorúságos történeteket, érkezéseket és távozásokat, s azt is. hogy két háborúban ki ment el a faluból úgy, hogy soha nem tért vissza. A temető felső részén áll a kápolna. Ajtajától balra a márványtáblán: Zagyi L. Péter, született 1880-ban, meghalt 1915. III. 15-én. Teste Valjevoban pihen, idegen földben. Jobbra pedig: Zagyi L. Dániel, született 1903-ban, meqhalt 1945. IV. 4-én. Teste Weissendorfban pihen, idegen földben. Magas a détéri temető, mintha ég és föld között lebegne. Tiszta levegőben, napos időben messze látni innen. Egészen addig, amíg a tekintet nem ütközik a hegyekbe. Erdők, legelők, szántók, rétek mind befoghatok szemem sugarába. A házak, udvarok azonban úgy húzzák le a tekintetemet, mint villámhárító a villámot. Mert udvarok, házak a nagy emberi történések színhelyei. Innen fentről persze /tern lehet az emberek tányérjába bejelölni. Nem lehet a détéri ország- és világjáró férfiak, asszonyok útját sem nyomé követni. Le kell menni a faluba, kopogtatni Kovács János pedagógus ajtaján, akinek az apja Kovács Géza néven a már említett riportkötetemben szerepel. Nagy szép házba nyílik az ajtó. Az ebédlőszobába húzódunk be. Nem ismeretlenül. Nemrégen Gesztetén jártam író-olvasó találkozón az általános iskolában. Ismerősként köszönt a .házigazda, de még a fia is, akinek a könyvem dedikáltam. Nem zavartalan a beszélgetésünk. A televízió izgalmas sporteseményt közvetít. Azért csak .nyomukba szegődünk a détéri ország- és világjáró embereknek, a hajdani hét pórt kitevő folklórcsoport tagjainak, a CSEMADOK helyi szervezet büszkeségének. 1975-ben alakult a tánccsoport s a tizennégy ember jóformán még bele sem melegedett a táncba, már meghívót kapott Zselizre és Gombaszögre. Sőt.. . meghívót kapott a kalocsai nemzetközi folklórfesztiválra is. Világot jártak a parasztok, akkor már szövetkezeti tagok. Eredeti détéri népviseletben. Ketrenca (kötény) és kásmérkendő a nőkön, csizma, priccses -nadrág, mellény, fehér ing és fekete kalap a férfiakon. Berki Pál népi zenekara kísérte mindenüvé őket. A hetvenes években tevékeny volt a helyi szervezet. Most viszont csak tagsága van (115), tevékenység nincs. Kovács János szerint azonban nem reménytelen a helyzet.. . Ismét kint járok az úton. Lassan beesteledik. Megélénkül a falu. Itt is, ott .is beszélgető asszonyokkal találkozom. Mennek egy keveset, aztán megállnak, és mondják, ez vagy az a lány férjhez akar menni s a maguk nyelvjárása szerint mindjárt hozzá is teszik:- Ájiszen férhe is való mójő! - A kultúrház előtt lányok beszélgetnek. A legszerényebb és legszemérmesebb éppen a nézetét fejezi ki a többieknek: — Eén, la, Détérbe, setétbe, legényei sétányi? Nem mennék eén la? — Pedig mennek, némelyiknek már tizenhat éves korában bekötik a fejét. Ha lassan is, azért a helyzet változik. A fejbekötés például már a nagykorúságot elérve következik be. Mert ahogy húszegynéhány év után Détérben tapasztaltam: aránylag gyorsan változik minden, de a kialakult szokások csak lassan kullognak a rohamosan száguldó időben. MACS JÓZSEF KURUCZ SÁNDOR felvétele DL KALYÁB1ÄJ& hetett a szerencsétlennel, s bizony lassanként már csak ozok barátkoztak vele, akik szívesen elkoccintgattak a gavalléroskodó cimborával. Ebben a legkritikusabb időben jelentkezett Kovács Pista nálam . . . ÉJJELI RANDEVÚ Nem tudom, más hogy van vele, de nálunk este 10 óra körül lehúzzuk a „rolót". Ami annyit jelent, hogy a tévéműsor után pihenőre térünk. Éppen ezért döbbentett meg, amikor mintegy fél évvel ezelőtt este fél 11 tájban belesivított a csendbe a telefon. Legnagyobb meglepetésemre Kovács Pista hívott és kétségbeesetten könyörgött, hogy menjek le néhány percre a közeli Metropol kávéházba. — Teljesen megőrültél ilyenkor kizavarni az embert az ágyból — förmedtem rá dühösen. — Keress fel holnap, de legalább éjszaka hagyd pihenni az embert! Pista barátom azonban olyan kétségbeesetten kérte, hogy beszélhessen velem, hogy végül egy kis házi csetepaté után mégiscsak kötélnek álltam. S bizony azóta sem tudom elfelejteni milyen állapotban találtam. A haja kuszáit, a ruhája gyűrött volt s úgy áradt belőle a pálinkaszag, hogy valósággal felkavarodott a gyomrom. Hát még attól, amit kipakolt előttem! — Segíts valahogyan rajtam! — kért rám emelve véraláfutásos szemét. — Teljesen tönkretett az alkohol! Először csak a barátkozás kedvéért ittam, később azonban egyetlen kocsma előtt sem tudtam úgy elmenni, hogy be ne ugorjak legalább egy sörre. Nem csoda hát, hogy felborult családi életem és a fizetésemből is alig adtam valamit haza. Napirenden volt a civakodás Ezeket a sorokat június első napjaiban írom, rekkenő hőségben, amikor az emberre bénítóan hat a nagy meleg. Minden mozdulat nehéz, és a nagy hőségben lassúbb még az ember gondolkodása is. És legalább tízpercenként emlegeti, hű de meleg van, de jó lenne egy kis eső. Mondom ezt legalábbis én. No de ez csak az én véleményem, mert vannak más vélemények is. Mert ahogy nézegetem az embereket és hallgatom véleményüket, kívánságaikat, mindjárt meglep, hogy ilyen sokakat közülük nagy boldogsággal tölt el ez a gyönyörű szép idő, mely már heteken keresztül a sok évi átlagot meghaladó 30— 32 C°-os meleggel jelentkezik. Ezeknek a legfőbb témájuk az, hogy mikor és hova megyünk fürödni, napozni, munka után, no meg sokan munka közben is. Ezek olyan típusú emberek, akik elkeserednek és tán szitkozódnak is, ha felhő jelenik meg a kék égen, egyenesen szomorúság tölti el őket, ha netán eső is hull a fellegekből. Ilyenkor az az érzésem, hogy sokan a szép időtől való elragadtatásukban nem gondolnak a szomjas földekre, arra, hogy a jó termés előfeltétele a májusi eső, mely lényegesen hozzájárul a hektárhozamok emeléséhez, mindannyiunk kenyerének kitermeléséhez. Nem utolsósorban ahhoz is, hogy a zöldséges boltokban és a piacon egyre több és olcsóbb legyen a friss zöldség. Mert hiába, még nem rendelkezünk olyan mennyiségben öntözőberendezésekkel, hogy mindenütt tudjuk pótolni a csapadékhiányt. A kánikulának örvendező legtöbb ember, kikkel találkoztam, faluról származott Bratislavába. Ezek bizony nem tanulták meg apáiktól és nagyapáiktól azt a mondást, hogy a májusi eső aranyat ér. Persze ugyanezek azok, akik a hét végén autókaravánokkal indulnak a szülőkhöz és rokonokhoz falura, friss levegőt szívni, no meg hazahozni a kacsát, a libát, a csirkét, a tyúkot stb. Mégis úgy gondolják, hogy az eső kérdése a falusiak dolga, a városiaké meg a szép idő kívánása. Nem arról van szó, hogy ha mindnyájan kívánnák az esőt, talán esne is, csak a gondolkodásmódról van szó, arról, hogy azért lélekben érezzünk együtt azokkal, akik ebben a rendkívüli forróságban ádáz küzdelmet vívnak mindennapi kenyerünkért. Bizony, ebben az esetben is azt vettem észre, hogy gyakran nagyon is önzők vagyunk. Sokszor megfeledkezünk arról, hogy ami nekünk jó, az megkeseríti mások életét. Vagy ami nekünk jó, az nem biztos, hogy összhangban van a társadalom érdekeivel. Például, jó ha van ismerősünk a hús- vagy a zöldségesboltban, aki félreteszi a szép sertéskarajt vagy a banánt számunkra. De ugyanez már nem jó annak, akinek nincs ismerőse, és hiába kéri azt az árut, ami a pult alatt van. A borravaló vagy a hálapénz is jó annak, aki kapja. De nem jó annak, aki adja, különösen akkor, ha soványabb a pénztárcája. Nem beszélve arról, hogy ezek a cselekedetek nincsenek összhangban társadalmunk etikájával és sokszor törvényeivel sem. Ne legyünk tehát önzők sem ebben, sem abban. Próbáljunk olyan gondolkodásmódot kialakítani saját magunkban, mely mindenkor számontartja az egész társadalom érdekeit, ami saját egyéni érdekeinknek és kívánságaink megvalósításának is alapja. 3 HÉTVÉGI LEVEL