A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-06-16 / 24. szám

A. I. Kuprin:

Ilja Szamoljevics Burmin egy árvaház főírnoka volt. ötvenéves korában megözvegyült, kislánya hétéves volt akkor. Szásenka csúnyácska volt, sovány és vértelen; lassan fejlődött és olyan keveset evett, hogy ebéd közben mindig ijesztgetni kellett farkassal, kéményseprővel, rendőrrel. A nagyváros élénk zaja és forgalma közepette csenevész gyomokra emlékeztetett, amelyek — tudja isten hogyan — öreg házak vakolatának a repedésében szoktak nőni.

A kislány egyszer megbetegedett. Napokon át szótlanul ült a szoba árnyékos sarkában, nem érdekelte az égvilágon semmi, csendes, volt és szomorú. Amikor Burmin megkérdezte: „Szásenka, mi bajod?“, erőtlen hangon válaszolt: ..Semmi, apukám, csak szomorú vagyok . . .“

Végül is Burmin orvost hívott a szemben levő házból. Az orvos lement a pincébe, amelynek Burmin a jobb oldali sarkát lakta, és sokáig keresgélte a helyet nutriabundájának. Körös-körül minden piszkos volt és nyirkos. így azután a végén magán hagyta. Köré sereglettek az asszonyok, akik szintén a pincében laktak, és tenyerüket ajkukra szorítva, sajnálkozó szemmel néztek az orvosra, közben sóhajtoztak, amikor olyan szavakat hallottak, hogy „apátia“, „anémia“, „rachitikus konstrukció“.

— Kiadós ételekre van szüksége — mondta az orvos szigorúan —, erőlevesre, öreg portóira, friss tojásra, gyümölcsre...

— Igen, igen... úgy. úgy — ismételgette Ilja Szamoljevics. mert már az árvaházban megszokta, hogy mindig és mindenben egyetértsen a felsőbbséggel.

Közben letörten nézett ki a zöld ablaktáblákra és a poros muskátlira, amely lassan haldoklóit a pince áporodott levegőjében.

— A fő dolog a friss levegő! Külön szeretném ajánlani a kislánynak a krími partvidéket és a tengeri fürdést. . .

— Igen, igen, úgy, úgy .. .

— És borkúrát!

— Igen. kérem, úgy, borkúrát. . .

— De a fő dolog, ismétlem a friss levegő és a zöld természet. Zöld, zöld... Egyenlőre elnézést, sok a dolgom ... Kérem, nem, nem, szegényektől nem fogadok el semmit. . . Ingyen. Szegényeknek mindig ingyen.. . No, viszontlátásra!

Ha Ilja Szamoljevicstöl azt kívánják, hogy a kislánya boldogságáért vágassa le a karját (de csak a balt, a jobbal írnia kellett), egy pillanatig sem habozott volna. De hát az öreg portói, meg a. . . Tizennyolc rubel és 33 kopejka volt a havi keresete ...

A kislány egyre csak hervadozott.

— Mondd csak, Szásenkám, mondd, kismadárkám, mit szeretnél? — kérdezte Ilja Szamoljevics, és szomorúan nézett a kislány nagy, komor szemébe.

— Semmit, apuka.

— Játékbabát? Olyat, ami becsukja a szemét?

— Nem apuka. Szomorú vagyok.

— Vagy cukorkát szeretnél? Cukorkát, képecskékkel? Almát? Sárga kiscipőt?

— Szomorú vagyok . . .

De egyszer mégiscsak volt a kislánynak egy szerény kérése. Tavasszal történt, amikor a porlepte muskátlik felélénkültek a zöld ablaktáblák mögött, amelyekben szivárványszerü fények csillantak.

— Apukám, szeretnék elmenni a parkba... Vigyél el a parkba. Ott vannak zöld levelecskék. füvecske ... A parkba, keresztmamáékhoz .. . Apuka, menjünk a keresztmamáékhoz.

A kislány csak egyetlenegyszer volt parkban, vagy két éve. amikor két napot töltött a keresztanyja nyári villájának parkjában. A keresztapa békítőbírósági jegyző volt. Persze a kislány nem emlékezhetett vissza arra, hogy keresztanyja, a „tekintetes jegyzőné asszony“ milyen feltűnően dobálta oda a teáscsészéket a komáék elé — még jó, hogy nem vágta egyenest az arcukba — meg aztán szándékosan hangoskodva színpadias hanglejtéssel dohogott a spanyolfal mögött a jöttmentekről, nyomorultakról, akik mindenüket elszórják, elprédálják, aztán . . . stb.

— A keresztmamához akarok menni, apuka a parkba!

— Jó. jó, kislányom, ne sírj, tubicám, hamarosan szép idő lesz. aztán elmegyünk a parkocskába.

Végre kitavaszodott, és Burmin elindult kislányával a városi parkba. Szásenka egyszeriben újjászületett. Érthető, hogy nem volt szabad készítenie homokból finom bécsiszeleteket, meg ízes kalácsot, mint más gyerekeknek, de legalább tágranyílt szemmel nézhette őket. Amint mozdulatlanul ült a magas kerti pádon, a pirospozsgás, gömbölyű gyerekek közt még sápadtabbnak, betegebbnek látszott. Egy szigorú tekintetű kövér asszonyság arra haladva nem állta meg, hogy ne mondja el véleményét — nyilván a közeli tekintélyes koronájú hársfának:

— Csodálkozom, hogy tűri ezt a rendőrség .. . Beteg gyereket hoznak a parkba! Micsoda szemtelenség! Még megfertőzi a többi gyereket!

A szigorú hölgy megjegyzése bizonyosan nem akadályozta Ilja Szamoljevicset abban, hogy kislánya boldogságát látva örömét lelje. Csakhogy sajnos a városi park messze volt a Zsivány utcától. A kislány kétszáz méternyit nem gyalogolhatott és a lóvasút oda-vissza kettőjüknek 44 kopejkába került volna, ez pedig meghaladja Ilja Szamoljevics félnapi bérét. Nem tehettek mást, mint hogy csak vasárnap jártak el a parkba.

A kislány egyre csak hervadozott. Közben Burmin fejében szüntelenül motoszkáltak a nutriabundás doktor szavai a jó levegőről, a természetről.

— Ö csak lenne levegő, levegő, levegő! — százszor, ezerszer is elmondta magában Ilja Szamoljevics.

Ez a gondolat annyira üldözte, hogy majdnem belezavarodott. Csaknem a pincével szemben volt egy nagy telek, a város tulajdona, amelyen az időjárásnak megfelelően egyszer porban, máskor sárban hemperegtek a környékbeli lakosok sertései. E térség mellett Ilja Szamoljevics sohasem tudott elmenni mély sóhajtás nélkül.

— Nahát, milyen munka lenne az, csinálni itt egy kis parkot? — mormolta magában sűrűn bólogatva. — A gyermekeknek, igen a gyermekecskéinknek... Ô. Istenem, milyen jó lenne.

A gondolat lelkes megszállottjaként mindenütt előhozakodott a parkalakitás tervével. A hivatalban már elnevezték „Telek“-nek. Egyszer valaki azt javasolta Ilja Szamoljevicsnek:

— Mi történne, ha javaslatot dolgozna ki és elvinné a városi tanácsra .. .

— Micsoda? — örvendezett Ilja Szamoljevics, de nyomban meg is ijedt. — Ügy mondja, a városi tanácsra?

— Igen. Nagyon egyszerű. így és így, mármint a lakók szempontjából . .. szem előtt tartva a közérdeket. . . úgyszólván városszépítés ... stb., stb.

Egy hónap alatt elkészült a javaslat: egyszerű volt, összefüggéstelen és sajnálatosan együgyű. De ha a szépirásos betűk minden vonala egyszeriben beszélni kezdett volna arról a buzgó reménykedésről, amellyel Szamoljevics keze rótta őket a hófehér miniszteri papírra, valószínűleg a város feje és a tanács valamennyi tagja elodázott volna minden fontos tárgyalást, és késedelem nélkül megvalósították volna ezt a nagyon fontos javaslatot.

A titkár meghagyta, jöjjön egy hónán múlva, majd hogy egy hét múlva, aztán még egy hét múlva. Végül Burminnak az orra elé dugta a levelet és ráripakodott:

— Mondja, mit mászkál ide annyit? Micsoda? Mi? Az az ügy a városi képviselőtestület dolga, nem a magáé!

Ilja Szamoljevics lehajtotta a fejét.

— Képviselőtestület — suttogta hangtalanul. — Tehát úgy .. .

A titkár aztán megkérdezte szigorú hangon, hol dolgozik Ilja Szamoljevics. Burmin megijedt és bocsánatot kért. A titkár megbocsájtott neki. Burmin összegyűrte a levelet és sietősen elhagyta a városházát.

Egyik kollégája, egy Citronov nevű másoló, kimondottan „társadalmi“ lénynek tartotta magát, mivel gyakran látogatta a Délhez címzett kocsmát, és olvasta az Informacije nevű egyetlen városi lapot. Ez a Citronov félig tréfálkozva, félig komolyan azt ajánlotta Ilja Szamoljevicsnak:

— Hogyha erről a telekről megjelenne egy éles hangú tárca, akkor minden más irányba fordulna . . . Mondja, sosem olvasta még Skorpió tárcáit? Annak aztán éles a tolla. Mint a borotva. Igazi neve állítólag Nyikolaj Nyikolajevics. Lépte kemény, és a bal vállát magasabban hordja.

Ilja Szamoljevics nehéz szívvel lépte át a szerkesztőség küszöbét (a városi tanácsra bátrabban ment). A nagy helyiségben, ahol gumiarábikum és nyomdafesték szaga terjengett, egy asztal mellett öt kócos férfi ült. Valamenynyien négyszögletes papírdarabkákat nyirkáltak ki egy halom újságból, és ki tudja miért, egy ív papírra ragasztották.

Bármennyire is követelte Ilja Szamoljevics, hogy mutassák meg neki Skorpiót, célját nem érte el.

— Előbb mondja meg. miért keresi — mondták neki a kócos férfiak. — Nem tudja, hogy a munkatárs írói álneve szerkesztőségi titok?

Amikor Ilja Szamoljevics elmondta kedvenc tervét, közlékenyebbek lettek, és támogatást ígértek.

Szásenka azonban már nem kelt fel az ágyból, elnyúlva, sápadtan feküdt, s orra hegyes volt, mint a halottaké.

— A parkba akarok menni, apuka, a parkocskába. Szomorú vagyok, apuka — ismételgette vékonyka hangon.

Beteg szervezete talán tudat alatt sóvárgott a tiszta levegő után, mint ahogy az angolkóros gyermekek is öntudatlanul falják a krétát és a meszet.

Burmin csókokkal igyekezett melengetni a kislány sovány, hűvös kezecskéit és szokatlan, megindító szavakat mondott neki, olyanokat, amelyek idegen ajkon nevetségesen hangzanak.

Tavasszal, amikor az elszáradt muskátlik újra kapaszkodni kezdek a nap felé, Szásenka meghalt. A pincelakó asszonyok megmosták a holttestét, felöltöztették és elhelyezték előbb az asztalon, aztán meg a koporsóban. Ilja Szamoljevics mintha kővé vált volna. Nem sírt, nem szólt egyetlen szót sem. de tekintetét nem vette le az apró arcocskáról.

Csak a temetés napján rezzent fel egy kissé, amikor a szerény, szegényes menet elhaladt a telek mellett. Vagy húsz lapátos munkás forgolódott a térségen . . .

— Mi történik itt? — kérdezte Ilja Szamoljevics Jakovlevnától, a pincei szomszédasszonytól, aki a piacon heringet szokott árulni.

— Mit tudom én! — válaszolt Jakovlevna sűrű könnyek között. — Ügy hírlik, hogy valami parkot csinálnak . . .

— Hála Istennek, hála Istennek! — mondta és átölelte Jakovlevnát. — Most már a mi gyermekecskéinknek is lesz parkjuk. Mert hát mondja, Jakovlevna, utazhatunk mi lóvasúton? Hiszen az nem tréfadolog! Oda-vissza 44 kopejka!

Petrik József fordítása