A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-06-16 / 24. szám

KESZELI FERENC:

Svédországban a megrakott pótkocsival közlekedő teherautókért aszerint kell úthasználati dijat fizetni, amekkorra az autók tengelynyomása, vagyis mennyire veszik igénybe az útburkolat teherbíró képességét. A svéd közlekedési rendőrség ötletes készüléket használ a tengelynyomás gyors ellenőrzésére. Az elemekkel táplált elektronikus kofferek műszerskálájáról egyetlen pillantással leolvasható a mérési eiedmény, sőt a viták elkerülése végett a készülék nyomtatott bizonylatot is ad.

Franciaországban jelenleg több mint

4,5 millió vendégmunkás él, ám a „beteg" gazdaság még a franciáknak sem tud munkát biztosítani. Az afrikai bevándoroltak ezért emléktárgyak és ún. eredeti afrikai népművészeti termékek árusításával foglalkoznak . ..

Párosán szép az élet, még a hintaszék- C„.i is - vallja a dán Verner Pánton bútortervező, s ezért olyan hintaszéket szerkesztett, amelyen egymás mellett vagy egymással szemben foglalhatnak helyet a csevegő partnerek. Lehet, hogy nagyanyáink elhülnének egy ilyen hintaszék láttán, de a fiatalok jól érzik magukat benne.

Ebben az évben mikrohullámú közvetítő láncot építenek ki Közép-Ausztráliának azokon a részein is, ahol a madár se jár. 580 km-es távon 13 közvetítő állomást helyeznek el. De hogyan lássák el energiával ezeket az „átemelő" berendezéseket? A megoldás: minden állomáson három napelemtábla alakítja villamos energiává a tűző napsugara-Egy erdő fáinak a magasságát nagyon pontosan megállapíthatja az erdész, ha segítségül hívja a trigonometriát. A finn Suunto optikai készülék használatakor csak azt kell tudnia, milyen messze áll a kiválasztott fától. A műszer skálája 15 és 20 méter közötti távolságra állítható be. Ha az erdész megcélozza vele a fa csúcsát, a „függőón" tárcsájáról 1-2 százalékos pontossággal olvasható le a famagasság.

A miniatürizálás remeke a japán Matsushita Electric cég legújabb zsebtévéje, amelynek képernyője alig nagyobb egy bélyegnél.

fű*

A KÁPOSZTÁS HÖRGŐBŐL JELENTEM

Húsvát előtt majdnem orgazda lettem. Az egész úgy kezdődött, hogy mint sokan mások, magam is beálltam a sorba a piacon, ahol egy élelmes és népes család erdőt árult.

Nem volt egy nagy erdő, csupán akkora, hogy szűkösen még egy nagyobb teherautón is elfért volna, illetve el is fért, mert nyilván nem a gomblyukba tűzve, hanem teherautón került az erdő a piacra, jókora ágak formájában, törzs és gyökérzet nélkül. A feldarabolás már a helyszínen történt, a tolakodó vevők szeme láttára - fűrésszel, ollóval, foggal és kcrcmmel. Volt köztük elvirágzott fűzfabarka, rügyező kőriság, kinyílott csórmány, kökény és galagonya, valamint egyéb más „lombnövény".

Az előttem álló fiatal nő egy csokorra valót kért az ágakból, az eladó pedig szemrebbenés nélkül elkért mindezért ötvenöt koronát, minekután a vevő szemrebbenés nélkül leszámolta a pénzt.

Ez igen, mondtam magamban, és arra gondoltam, hogy milyen jól is megy egyeseknek. Azoknak például, akik egy nehéz fizikai munkát végző férfi fél napi fizetését, vagy egy mosogatólány egynapi fizetését szó nélkül, nagyvonalúan leguberálják egy maroknyi fűzfaógért. Biztosan nem is a saját fizetésük - merészkedtem tovább a gondolatban - mi több, még annak gyanúja is felmerült bennem, hogy netán az én fizetésem, és valóban nem azé a nőé ez a pénz, aki ily nagyvonalúan szórja a piacon.

Továbbá arra is gondoltam, hogv azoknak is milyen jól megy, akik az erdőt szórják a piacon, ráadásul nem is a saját erdőjüket, mert az a nagybirtokok kcztulajdonbavétele óta szerencsére lehetetlen. Illetve mégsem lehetetlen, hiszen mégis szórják, azzal a különbséggel, hogy nem a saját erdőjüket, hanem a népgazdaság, tehát az állampolgárok közös tulajdonát, pontosabban az én erdőmet, a tiédet, a miénket.

Pénzért. Méghozzá borsos áron.

Remek vállalkozás ugyebár. Nem igényel befektetést, mert hogyan is igényelne. A vállalkozó szellemű állampolgár fogja magát és népes családját, elmegy a mi erdőnkbe, ahol a saját szerszámaival megcsonkítja a mi fánkat, majd valamelyik vállalat teherautóján,- egy kis feketefuvar nem a világ jelszóval - elszállítja a piacra a mi erdőket. Ö.

A piacon aztán sorbaállunk a saját erdőnkért, de mivel az előttünk sorakozó nőtől ötvenöt koronát kérne' a maroknyi ágcsokorért - meghökkenünk. Pontosabban: meghökkenek.

merthogy mind az előttem, mind az utánam állók nagyon is természetesnek, mi több, reálisnak tekintik ezeket az árakat, és ahogy látom boldogan le is számolják a pénzt.

üsse kő, ma kivételesen nem balhézok - határozom el magamat, de amikor az egyetlen szál fűzfaágért tőlem is tizenöt koronát akarnak behajtani, elakad a lélegzetem. Az eladó észreveszi és anélkül, hogy megjegyzést tennék, tizennégyre csökkenti az árat.

Ejnye! — mondtam én, mire ő is mondott valamit. Fél perc múlva már úgy társalogtunk egymással, mint harcedzett szomszédasszonyok. Mert ugy-e sokallottam egy kicsit az árat, és még jobban megsokalltám a kofa szemtelen megjegyzését, miszerint... de azt mór a nyomdafesték szemérmességének okából a kíváncsi . olvasó legnagyobb sajnálata ellenére sem idézhetem.

Hiába, engem mindig elküldenek valahová.

Mielőtt távoztam volna eme aranybánya bejáratától, még bátorkodtam azt is megkérdezni, vajon őkofaságűk és nagyrabecsült családja miféle erdőt árul itt. Netán a más erdejét, tehát a miénket?

Ekkor lépett közbe a férj és a mögöttem sorakozó vásárlók egynémelyike, bár jobb szerettem volna, ha a rendőr lép közbe, de rendőr sajnos nem akadt a közelben. Miért ne lopnák az erdőt, ha lehet, és miért ne kérnék meg az „árát", ha a vevők megadják? - szólt a véleményük.

Ebben sajnos nekik volt igazuk.

Ezekután ott helyben felugrottam egy káposztáshordó tetejére és az alábbi szónoklatot intéztem a piac körémsereglett közönségéhez:- Emberek! Polgártársak! Elvtársaki Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg nekem, hogy közös fogyasztói és társadalmi érdekeinkért síkraszállva, az írott kereskedelmi törvények, az írott természetvédelmi törvények, az írott adótörvény, valamint az íratlan erkölcsi törvényekre hívjam fel szives figyelmüket! Ne engedjék meg, hog” zsebükből becstelen módon lopják ki a becsületes munkával megkeresett pénzt. Ezek a ágrólszakadt ágárusok csak látszólag ágrólszakadtak. Láttam, amikor a családfő kiszállt abból az 1308-as Simcából. És nézzenek csak bele a pénzeskötényükbe, nézzenek csak a körmük aló! Ezek meglopnak minket. Hát olyan könnyen keresik maguk a pénzt, hogy félszáz koronát képesek adni egy maroknyi fűzfaágért, amit ezek a természetrombolók vandál módon oroztak el közös erdőinkből! Emberek, ez rablás! Ez a törvények többszörös megsértése. .."

A közönség felmorajlott és egy termetes asszony próbálta túlharsogni a ricsajt: Ne higgyenek neki, aljas lázitól Irigyli, hogy méltó rfiódon üljük meg a húsvét ünnepét. Irigyli ezt a szegény, népes családot.

A tömeg ismét felmorajlott, majd lehajolt, felegyenesedett és minden kézben ott feketéllett egy egy macskakő. Már a legelső homlokon talált. Meginogtam és ájulton rogytam bele a kápösztáshordóba. Aztán felébredtem.

Mindez húsvát vasárnapján történt, az azt követő napon, hogy elmentem a piacra, ' ahol egy arcátlan lopás láttán kedvem lett volna felugrani egy káposztóshordóra és szónoklatot intézni az emberekhez, akik észbekiáltó könnyelműséggel . szórták a pénzt olyasmiért, amit maguk is ellophatnának az erdőből, ha nem lenne olyan messze az erdő.

Másnap hajnalban álmomban ismét szónokoltam. Egy fnagas fa tetején csüngve, rimánkodtam az emberekhez, akik az alattam elterülő erdő zöldjét tépdesték foggal és körömmel, mert másnap a halottak napja következett és kegyeletlerovó koszorúkhoz kellett a népnek a zöld.

— Emberek, ne tegyétek, könyörgöm, hagyjátok abba.

Rám se hederítettek. Csupán egy szemüveges férfi szólt fel hozzám félvállról a fa tetejére. Azt mondta, ne legyek ostoba, menjek és tépjek magam is, mert az erdőt a piacon méregdrágán adják.

Ekkor ismét felébredtem s azóta se merek elaludni. Hiába, ilyen vagyok. És büszkeséggel tölt az a tudat, hogy akkor és ott a piaco.n, mégsem lettem orgazda. Mert fogtam magam és eljöttem. Igaz, nem oda, ahová a kofa küldött.

9