A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-20 / 3. szám
[HALLOTTUK LVASTIJK ilAftijk színház Csurka István: Nagytakarítás Csurka István az 1954 táján jelentkezett magyar prózaírók nemzedékéből való, amely az ellenforradalmat követő átmeneti deszperáltság után a hatvanas években bontakozott ki. Csurka elfogulatlan otthonossággal igyekszik tájékozódni a szocializmus világában, nem ismer tematikus megkötöttségeket, nem elégszik meg általános igazságokkal, s ugyanakkor komoly hivatástudattal vállalja is az önálló ítéletalkotást. Látását kétségtelen frissesség, az újszerű konfliktusok felismerése jellemzi, a mát elsősorban a holnap igényeihez méri. Szereti hőseit nagy próbatételek elé állítani, s a társadalom felelőssége mellett egyre inkább az egyéni felelősséget is hangsúlyozza. Nem csoda hát, hogy darabjai iránt érdeklődnek a színházak, és a nézők. A Vígszínházban a „Versenynap" a József Attila Színházban pedig a „Nagytakarítás" van műsoron. A két részes szatirikus játék címében szereplő nagytakarításra akkor kerül sor, amikor Lovas László, minisztériumi osztályvezető „felmond" szeretőjének, Borsósnénak és a sűrű együttlét során felgyűlt üvegeket el kell takarítani barátjuk lakásáról, akinek kórházi kezelése a vége felé tart. Egy ilyen nagytakarítás persze korántsem olyan egyszerű és sima, mint amikor csupán a port, a szemetet kell egy lakásból elhordani: itt Lovas László életében kell egy valódi nagytakarítást csinálni. Kiderül persze, hogy a Borsós házaspár életében is szükség lenne a nagytakarításra. A két házaspár végül is rendezi magánéletét, s mindannyian a saját maguk okozta gondoktól megszabadulva alkotó tevékenységükre fordíthatják energiájukat. A Benedek Árpád rendezte darabban olyan élvonalbeli színészek kapnak lehetőséget, mint Bodrogi Gyula, Fülöp Zsigmond, Szemes Mari és Voith Ági, s úgy gondolom éltek is az újabb bizonyítás lehetőségével. Mindezt a közönség reagálása alapján is állíthatom. Ábel Gábor KÖNYV Lengyel Péter: Cseréptörés „Bórán János nem ismerte az apját. Nem ismerte a saját életét sem. Nem az övé volt az arca. Nem alakult ki a kézírása.“ E megborzongató személyleírással kezdődik a regény, az utóbbi esztendők egyik legfontosabb magyar könyve, a „Ceréptörés". A legifjabb nemzedék magyar prózájára sokáig kellett várni, hiszen a ma ötven-hatvanévesek nemzedékének jó másfél évtizeddel ezelőtti nagy teljesítményei (Iskola a határon, A pálya szélén, Magasiskola, A látogató, Tóték) után több mint egy évtized telt el jelentős magyar (magyarországi magyar) próza nélkül. Ezt a hosszú csöndet törte meg Nádas Péter Egy családregény vége című remek alkotása, s ezt a magaslatot próbálja tartani a Cseréptörés. Kicsoda Bórán János, a regény „hőse"? Az író nem is titkolja: önnön alteregója. Lengyel Péter, s nyilván Bórán is, 1939-ben született, tehát a mai negyvenévesek nemzedékének a tipikus képviselője. A „történet" voltaképp arról szól, hogy hősünk felnőtt már, túl van a harmincon, amikor emlékezetében gondolatokban végigjárja a gyermekkort, mert rádöbben, hogy hiányzik életéből a múlt, az első mozdulatoknak, szavaknak az ideje, amit az ember megőriz, tagad vagy vállal, amiből felépíti énjét, önmagát, és elhatározza, hogy utánajár eltűnt emlékeinek, annak, amit a mondat: „apja eltűnt a háborúban" magában rejt. Elindul hát keresni a múltját. Az „eltűnt idő nyomában"? Igen, Lengyel vállalkozása jellegzetes prousti mozdulat, hatvan esztendővel az „A la recherche du Temps perdu" megírása után. S két világháború terhével a nagy francia s a mai magyar író között. És látjuk Bárón János különös megszállottságát. Ahogy környezetét faggatja a múltról. Ahogyan nyomoz apja halálának tanúi után. S ahogy végülis rászánja magát a „nagy utazásira („hogy ez a „gyermeki boldogság valóságos boldogsággá váljon" idézi mottóként Semprunt), hogy saját szemével lássa apja halálának színterét „abban a nagy országban". Miért fontos írás a Cseréptörés? Mert annyi jó és kevésbé jó regény után még mindig tud valami eddig el nem mondottat mondani nemzedékünkről, s e nemzedék „kifutópályájáról", a második világháborúról. Nem cselekményben persze, alapállásban inkább, közérzet-rögzítésben, íme, miért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk. Ahogy a könyv fülszövege mondja: „Ismernünk és vállalnunk kell a múltat, cipelni kell, amit tettünk, felelősek vagyunk önmagunkért." S ebbe az „eltüntetett idő" is beletartozik. (cselényi) Miklós Pál: A Zen és a művészet Marco Polo és Körösi Csorna Sándor óta az európai ember rajongó kíváncsisággal tekint Kelet különös és számára érthetetlen kultúrája felé, abban a reményben, hogy ismeretkörét egy kis egzotikummal bővítheti. Pedig ez az érdekesség nemcsak megjelenésében, hanem alapjaitól kezdve más mint az európainak nevezett civilizáció. A buddhizmus útja Japán felé a konfuciánus és a taoista Kínán keresztül vezetett, itt alakultak meg az első Csan kolostorok, ahol az indiaitól elütő szellem uralkodott. S míg a kolostori életbölcselet virágzott, addig a kínai termelési mód megrekedt a patriarchális despotizmusnál, s a hatalom a mindvégig fennmaradt faluközösségek adóztatásából tartotta fenn magát. Mivel nem fejlődött ki a föld magántulajdona, ezért a társadalmi fejlődés nem követhette az európai fejlődési szakaszokat. Tehát egy átmeneti társadalom konzerválódott, ugyanakkor a kolostori eszmevilág ettől elszigetelten próbálta önmagát fejleszteni. Nem csoda hát, hogy egy metafizikus, akarattól és szenvedélytől mentes, küzdelemtől és teremtőalkotó cselekvéstől idegenkedő bölcselet vert gyökeret, amelynek végső célja a céltalanság, vagyis a csendben, a semmiben való feloldódás, a nirvána volt. Ez az irányzat talált talajra Japánban, ahol a sintó hiedelem (hogy mindennek van istene) után valami egységes világmagyarázatot adott. A VI. század közepén érkeztek az első buddhista szerzetesek, de kétszáz év múlva már hat szekta különül el. Ezek egyike a Zen. Megmaradását az biztosította, hogy bár pártfogói és mecénásai voltak, de sohasem támaszkodott kizárólag a hatalmi politikára. Kolostorai és szerzetesei által egy önfenntartó és önfejlődésű rendszert biztosított, amelyben mindenki csak önmagát válthatja meg. Filozófiája nem vált népvallássá, de a belőle táplálkozó művészetek útján a kultúra hordozójának tekinthetjük, jelentőségét ebben mérhetjük le, és ez volt a valós gyakorlattal szinte egyetlen kapcsolata. Ez a Zen bizonyítványa. A költészet (pl. a haiku), a színház (nó-színház), a japán teaszertartások, a kertművészet, az ikebana, a piktúra és a rítusok által meghatározott magatartásformák, - mind ihletőjének tudhatja be a Zent, amelynek mesterei évszázadokon keresztül képesek voltak - s ez is japán sajátosság - önmaguk megváltásának céljából esztétikus önzetlenséggel és megvilágosulást váró merevséggel passzívan is szemben állni a hódító hatalmakkal és eszmékkel. Természetimádatukból ered, hogy még ma is a természet és az ember együttélésének megbonthatatlan harmóniáját vallják. Miklós Pál, bár nem adhatott aprólékos, minden részletre kiterjedő elemzést, s szinte csak fejezeteket nyújt a Zen történetéről és eszméjéről, igyekszik eloszlatni az utóbbi időben divatossá vált kelet-kultuszt tömjénezők kishitűségét, és jó útmutatóul szolgálhat azoknak, akik e kérdést alapjaitól igyekeznek megérteni. Molnár László RÁDIÓ Szombat reggel Ha nem is rendszeresen, de nagyon gyakran meghallgatom szombat reggelente, nyolc órakor, a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásának műsorát. Van, hogy nem ébredek föl a műsor végére sem, esetleg még álmosabb leszek, de megesik az is, hogy már az első riport-bejátszás kiveri az álmot a szememből. Bármennyire is imádok aludni, mégiscsak azt szeretném, hogy ez a szombat reggeli műsor fölébreszszen, „kikergessen" az ágyból: érdekes, tartalmas és szórakoztató legyen. Erre kitűnőek is lennének a műsor keretei, adottságai. És véleményem szerint a közvetítés időpontja is megfelelő. Szabad szombaton, a reggeli ébredéslustálkodás vagy esetleg a szobában végzett munka közben nagyon sok érdekeset és értékeset lehetne közölni a hallgatóval. Hogy ez nincs mindig így, annak több oka lehet. Véleményem szerint az első, hogy a műsornak nincs egy állandó felelős szerkesztője, hogy minden egyes adást más közvetít, szerkeszt, vezet. Ez látszatra azt sugallná, hogy ezáltal az adások változatosak lehetnek. Csakhogy, ez ritkán vezethet célhoz. A másik ok: a riportok készítői nem minden esetben veszik komolyan a kis riportokat, a két, három, négy perces munkát! Pedig egy rövid riportnál talán sokkal nagyobb felelősség hárul készítőjére, mint mondjuk, ha egy egész órás adást készít. Három perc alatt nincs idő a magyarázkodásra, lezser kérdésekre. A száznyolcvan másodperc tömörséget, alapos rostálást, komolyságot, megfontoltságot igényel. A sokat hangoztatott „jéghegy-elvet", a kihagyás művészetét. Mondom, aki ezt tudatosítja, azzal nincs is baj, az általa készített anyag kerek, érdekes és tartalmas lesz, de aki azt hiszi, hogy három perc alatt úgysem lehet egetrengető dolgokat elmondani, az nemcsak téved, de rontja az adás színvonalát, becsapja a hallgatót is. Márpedig erre figyelni kellene, mert azt tapasztalom, hogy a gyakran figyelmet érdemlő műsort egyre többen hallgatják! -zolczer — Ez a furcsa kinézetű építmény tulajdonképpen víztorony. A lengyelországi Ciechanov mellett látható. A szaúdarábiai sejkek így járnak a nyugati államok bankjaiba: „egy kis aprópénzért"... Az 1980-as olimpiára Leningrad is készül, noha itt csak a labdarúgó selejtező mérkőzéseket fogják játszani. A képünkön látható Leningrad Szálló már felkészült az olimpiai vendégek özönére. 8
