A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-02 / 22. szám
KORTÄRSAINK Pilinszky Jánossal, az egyik legzártabb-burkú modern magyar költővel, jóval több, mint két évtizede, hogy egy munkahelyen dolgoztam. A Magvető Könyvkiadónak, az újonnan alapított írószövetségi könyvműhelynek voltam a lektora, amikor egy szűk kis szobában, szerény íróasztal mellett ott találtam Pilinszky!. Hatalmas „kutyanyelvek" fölé hajolt és a középkori szerzetesek, de még inkább a kódexmásoló apácák alázatosságával hasonlította össze a költők kézirataTt a nyomdai kiszedett hasáblevonatokkal (kutyanyelvekkel). Mit szépítsük a dolgot: korrektorként dolgozott. Sokkal halványabb ihletű költők nyomdai szövegének javítgatása volt a feladata.- Nem unod ezt a sok szalmát csépelni? - kérdeztem, nem éppen a legudvariasabban. — Miért unnám, hiszen ezek is versek. .. — nézett föl a töméntelen sokaságé korrektúrából, az arkangyalok szelíd mosolyával. De azért, az igazsághoz híven, csöndesen hozzátette:- Arany János azért jobban tetszik... A költőnek 25 éves korában, 1946- ban jelent meg első kötete (Trapéz és korlát), majd 1959-ben a következő (Harmadnapon). Aztán egymás után jelentek meg verskötetei, színművei, oratóriumai, filmnovellái. De egyáltalán nem tartozik a sokat verselő költők közé. Amikor egy ízben, a Belvárosban, gyermekkorának színhelyétől, a Károlyi-kerttől nem messze, találkoztunk, meg is kérdeztem tőle: miért ír olyan kevés verset? PILINSZKY JÁNOS versei: NÉGYSOROS Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet. APOKRIF 1. Mert elhagyatnak akkor mindenek. Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaálak csöndje. A levegőben menekvő madárhad. És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt. De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken? És értitek a múlandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, Pilinszky János Újra az angyalok szelídségével válaszolt: — Nézd, erre azt mondhatom, hogy nem baj, ha valaki sokat ír, az se baj, ha keveset.Az a baj, ha valaki túl sokat vagy túl keveset ír. Egy jó szonett nem rövidebb, mint a Háború és béke. . . És nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen. Pilinszky János verseit olvasva, még inkább őt személyesen ismerve, az az érzésem: olyan költő, aki a versírásnál jobban szereti a szemlélődést. Egy ízben erről maga is így vallott:- Én a legaktívabb, legkoncentráltabb emberi tevékenységnek a szemlélődést tartom. Leonardo vallotta, hogy aki nem szemlélődik eleget, az minden idejét elpocsékolja. Ugyanakkor azt hiszem, a nagyon erős szemlélődés szinte azonos a fizikai munkával: ahogyan egy paraszt teszi a dolgát, az hallatlanul magas szintű szellemi művelet. Ö szinte a testén keresztül kap tanítást. Aki jól gondolkodik, sohasem csak az agyával gondolkodik. . . Még együtt dolgoztunk a Magvető Könyvkiadóban, amikor elhatározta, hogy megtanul franciául. De nem a nyelvért, a francia szellem elsökézböl való ismeretéért, mégcsak nem is műveltségi horizontjának kitágítása céljából. Hanem kezébe került Simone Weil egyik kötete, akinek gondolatai az áramütések delejességével hatottak rá. A francia bölcselőnő, aki 1909-ben született és 1943-ban halt meg Angliában, századunk egyik legtisztább ítéletü filozófusa volt. Pilinszky nemcsak „átdolgozta" magát életművén: Simone Weil írásai ma is mindennapi táplálékai. — Első angliai utazásomkor megkerestem a sírját is. . . - mondja elgondolkozva. — Annyit jelent Simone Weil számomra, mint az Evangéliumok, Platón vagy Pascal, hogy csak a nagyon régi gondolkodókkal vessem egybe. . . Az első Pilinszky-versek a háború és a hadifogság borzalmait és kiszolgáltatottságát rögzítették. — A háború számomra valóban meghatározó élmény volt. Túl a tragikumán, megvolt a maga kegyelmi gesztusa is. Azt a didergő molekulát, aki voltam, belekényszerítette a nagy, rettenetes és testvéri masszába. Pilinszky talán azért nem ír sokat, mert mindig is az a vágy munkálta, hogy tökéleteset kell írnia! Ma mór „utolérte" a többi írót és költőt: úgy érzi, nincs jobb „válogatás" a megirnivalók között, mint válogatás nélkül átengedni magát a világnak. . . — Mikor keletkezett az egyik „legpilinszkybb" vers, az Apokrif? — 1954-ben. .. - feleli - A világ nyomasztó súlya formálta bennem ezt a verset. Mialatt írtam, az volt az érzésem, hogy úgy fejlődik a vers, ahogy a diszkosz húzza a diszkoszvető karját. Az Apokrif az egyik leghosszabb Pilinszky-vers. Az életmű szempontjából azonban négysorosai sem kevésbé fontosak. Esztéták és szövegelemzők számára jelent komoly feladatot a bennünk kifejtett gondolatok „megfogása" és megmagyarázása.- Mi lesz a következő kötet?- Regényen dolgozom, amely tulajdonképpen az önéletrajzom lesz.- Miről szól majd ez az önéletrajz?- Tulajdonképpen nem az én önéletrajzom lesz, hanem a figyelmem önéletrajza. Nem tudom ugyanis megvonni a határt: hol végződöm és hol kezdődik a figyelmem, szemlélődésem, melynek egyszerre vagyok alanya és tárgya. Ha szabályos önéletrajzot írnék, talán éppen a legfontosabbak maradnának ki belőle. . . Nem pusztán az események határoznak meg, hanem mindaz, amit életem során észrevettem, ami eszembe jutott. Pilinszky János figyelmeiről már egy idő óta tudomással bír a figyelmes olvasó. Az egyik hetilapban Eay lírikus naplójából címmel folyamatosan közli gondolatait a világról és önmagáról. Búcsúzóul mi is egyik - találomra kiválasztott - feljegyzését közöljük. Látszólag jelentéktelen témáról, ami éppen Pilinszky megfogalmazásában válik egyetemes érvényűvé: „Az érzelemtől egy világ választja el az érzelmességet. Az érzelem a szív bölcsessége és okossága; az érzelmesség viszont a szív ostobasága." TÓBIÁS ÁRON ismeritek a dermedt vályúkat, a mélyvilági kínt ismeritek? Éeljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég Infravörösében. így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van. 2. Ézért tanultam járni! Ezekért a kései, keserű léptekért. S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én hányt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fócskákat s ágacskáikat. Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit! Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törődött csönd, öreg szülők a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogod az ősi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra — Csak most az egyszer szólhatnék vele, kit úgy szerettem! Év az évre, de nem lankadtam mondani mit kisgyerek sir deszkarésbe, a már-már elfúló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat. Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a füzes ég alatt. Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek. Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Iszonyú terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste. Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. 3. Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és kerítésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben. Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca. És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok. 11
