A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-02 / 22. szám
3® CSEMADOK KELLE AZ „ÉLŐ" KULTÚRA A gyermekkórus. Vezényel Nyitra Lászlóné pedagógus A díszoklevéllel kitüntetett tagok A virágcsokorral kedveskedő muzslai óvodások Március végén volt harminc éve, hogy Muzslán — Újvár után másodikként — megalakult a CSEMADOK helyi csoportja. Emlékezetem szerint vagy százhúszon voltunk ott öz alakuló közgyűlésen. Lelkesítettek a kezdeti sikerek, amikről néhány hónap elteltével beszámoltam az Új Szó hasábjain. Azt írtam akkor, hogy iparkodásunkkal az élvonalba kell jutnunk, mert nekünk kell majd egyszer felváltani az idősebbeket. Meghatódva mosolygok ma az Új Szó egyik 1949 szeptemberi számában megjelent írásomon, s az abban kifejtett gondolaton. Mert bizony felváltottuk az akkor már idős alapítókat, közben mi is megöregedtünk, ha éppen nem is vénültünk meg. Az akkori öregek közül meg már kevesen élnek. Az elmúlt harminc évben azt lehet mondani, teljesen megújult Muzsla, épült, szépült, rengeteget fejlődött, mint az ország valamennyi más települése, nemcsak anyagi — kulturális téren is. A háború után a CSEMADOK volt Muzslán a kulturális élet elindítója. Hogy ez mennyire függ össze a gazdasági fejlődéssel és a korszerű életvitellel, azt nem itt kell elemezni, de az biztos, hogy összefügg, mert ösztönzően hat a társadalomra. Hogy a falu a háború szenvedései, pusztításai után — négy hónapig feküdt a tűzvonalban — gyorsan új életre ébredt, anyagilag és szellemileg újjáépült, az a CSEMADOK-nak is köszönhető. A helyi szervezet megalakulásának harmincadik évfordulóján ezt méltatta Baka István tanító, a helyi szervezet elnöke. „Minket, itt működő pedagógusokat, bárhonnan is kerültünk ide, tevékenységre kötelez az elmúlt harminc év minden eredménye, de az is, hogy az országban másodikként megalakult helyi szervezetnek lehetünk a tagjai." Az itteni lelkes pedagógusok — már az alapítóktól számítva, ki tudja, hányadik váltástól vették át a stafétabotot — a jubileumi ünnepségre Ágcsernőtól Bratislaváig megkeresték és hazahívták a falutól rég elszakadt alapító tagokat. Az új kultúrház színpadán tarka, ünnepi műsor pergett. A hivatalos beszédek elhangzása után több tagot kitüntettek példás kulturális tevékenységük elismeréseképpen. Ezután következett a színes, tarka műsor. Szállt a dal. repültek a szoknyák. Az iskolai színjátszók a Mesél a bécsi erdő balettváltozatát mutatták be nagy sikerrel. Méltányolom a muzslai pedagógusok munkáját, mert sok fáradságukba kerülhetett a nehéz táncszámokat erre az alkalomra ilyen nagyszerűen betanítani. Az óvodások is kitettek magukért. Énekszámokat adtak elő, verseket mondtak. De még inkább a menyecskekórus. Honyák Ilona, Galgóc Erzsébet, Szilváné Zalaba Mária, Gróf Erzsi és a csoport többi tagja Vaskovics Imre, Gál Kálmán. Králik Gábor citerakiséretévef sok szép népdalt szólaltattak meg, megbizsergetve a hallgatóság szívét és talpát. — Sokkal több tagja van ám a citeraegyüttesnek és a menyecskekórusnak is, de most a műsor csak ilyen létszámot kíván, súgja oda Galgóc Gyula barátom. Az összekötő szöveget Búcsiné Gálik Teréz tanítónő írta s konferálta. Amint észrevettem, a helybeli színjátszás egyik motorja. Fiatal, lelkesedő és lelkesítő. Vitára szólította fel az alapító tagokat, s ő szerezte meg bratislavai lakáscímemet, hogy meghívhassanak. Bemutatkozunk egymásnak. Kedvesen megkérdezi, hogy érzem magam náluk. Mintha csak végigsújtott volna rajtam. — Igen, még nem találkoztunk, ritkán járok haza — mondom szinte bocsánatkérően. — Járjon sűrűbben haza a falujába — mondja. Amikor megígérem, nevetve továbbmegy. Van-e értelme a műkedvelő színjátszásnak, falusi kulturális rendezvényeknek, olyasminek, ami akkor ott azon az estén lezajlott? Az ünnepi műsor után a fehér asztalnál borozgatás mellett rögtönzött vitát rendeztünk magunk között. Nem is vita volt ez, hanem amolyan baráti kerekasztal-beszélgetés. Rég nem látott ismerősök, barátok kerültek össze évtizedek után újra. Egymás arcáról, ráncairól olvastuk le, elszaladt az idő. Jól esett az ismerős zamatú muzslai bor. Gálik Teréz gondoskodott róla, hogy ne ürüljenek ki a poharaink. Azt mondja, ma még van értelme a műkedvelő rendezvényeknek, a kérdés csak az, lesz-e majd később, egy-két év múlva. Pillanatok alatt magasra csap a vita lángja. A televízió és a rádió, a közlekedés fejlődése (nincsenek már távolságok) háttérbe szorítja a műkedvelő munka iránti érdeklődést, igényt, vélték velem együtt mások is. De nem mindenkinek volt ez a nézete. — Mert akkor miért igénylik az emberek a kultúrházat? — vágott vissza Pathó Gyula hnb-elnök. — Akkor miért tanulják meg szívesen a komplikált balettlépéseket az iskolások, ha csak egyetlen estére, egyetlen alkalomra is — mondta Pathó Károly, a Szabad Földműves főszerkesztője. — Valahol csak meg kell tanítanunk a fiatalokat arra, hogy milyen alkalomra illik és milyen alkalomra nem az olyannyira elterjedt farmernadrág. Azért mutattuk be azt a tréfás jelenetet az előbb a színpadon az öltözködésről és a divatról, hogy ezt érzékeltessük, replikázott Gálik Teréz. Baka István, a helyi szervezet elnöke pontosabban fogalmazott: — Az ember társas lény, tehát mindig is szüksége lesz társaságra, családon kívüli közösségi kapcsolatokra. Mert ez is hozzátartozik az élethez. A közösségi kapcsolatok teremtésére, fenntartására a munkahelyen kívül a legalkalmasabb a kulturális rendezvény. Az italbolt mindinkább háttérbe szorul. Ezért kell a kultúrház és benne a rendezvények. Ez így igaz, győzött meg mindnyájunkat. Akkor pedig sokáig él még a CSEMADOK, mert szükség van rá. Szükség van az „élő" kultúrára, a közművelődésre, s arra is, aki ezt szervezi. BAGOTA ISTVÁN 6
