A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-02 / 22. szám
/ „NYITVA UN AZ ARANYKAPD * Hol van az az okos statisztikus, aki meg tudná mondani, vajon hány kőműves, hány esztergályos, hány mozdonyvezető, orvos, műszerész, traktoros, hány földműves, pedagógus, hány statisztikus él a Földön?! E korántsem fontos kérdésre ilyen statisztikus, illetve ilyen statisztikai adatok líiján nem válaszolhatunk, de ismervén Török Sándor írásait, mi is idézhetjük öt, aki statisztikai módszerek nélkül is meg tudta mondani, melyik a világon a legelterjedtebb szakma. ,,A szülői szakma" az. Amilyen egyszerű, annyira fontos ez a megállapítás, mert hiszen a kőmű vesek, a vasesztergályosok és mozdonyvezetők, az orvosok, műszerészek, traktorosok és földművesek, a pedagógusok és statisztikusok többsége o szülői hivatásnak, vagy ha úgy tetszik, szakmának mindennapi gyakorlója is egy személyben. Hozzá kell tenni, hogy e többségben azok lehetnek kevesebben, akik szigorúan tudatosítják is, hogy tanulóévek, mesterlevelek és diplomák híján is a szülői hivatás a legnehezebb, a legfelelőségteljesebb hivatás, ennek a legnehezebb igazán megfelelni. Mindennek ellenére az első pillantásra úgy tűnik, hogy ennek a szakmának van a legtöbb igazi mestere. A második pillantásra viszont felsejlik a gyanú, hogy feltehetően ugyanennek a Szakmának van a legtöbb kontárja is. Szülőnek lenni tehát nehéz, jó szülőnek lenni ennél is sokkal nehezebb. Van viszont egy régen tudott, de még mindig nem kellőképpen tudatosított tény, hogy pedagógusnak lenni legalább ilyen nehéz. . . — Vajon így van-e? — kérdeztem Pallay Annától, a peredi (Tešedikovo) magyar óvoda igazgatójától, aki a jómúltkor meghívta lapunkat, menjünk le a falujukba. Nem mondta minek, csak annyit mondott, hogy nem bánjuk meg. A meghívás dátumra szól. Az óvodából a kultúrházba küldtek, ahol a széksorokban a járás harmincegy magyar óvodájából érkezett óvónők ültek. Késve érkeztem, már akkor, mikor zajlott az esemény. A meghívást feladó pedagógus, Pallay Anna tartott egy kiselőadást arról, hogyan is kell. hogyan is kellene az óvodákban megelőzni az oly gyakori beszédhibák kialakulását, hogyan kéne, lehetne javítani az óvodások gyakori beszédhibáin. Végighallgattam, együtt a félszáz óvónővel s már ez elegendő volt, hogy utamat hasznosnak minősítsem. Nem is azért, mert az előadás a megoldás kulcsát adta a hallgatók kezébe, hanem azért, mert jó volt tapasztalni, hogy akarnak valamit, valami jobbat a meglevőnél s n.em is alaptalanul, mert bizony sok a pösze, a dadogó, a hadaró nebuló az óvodákban. Hogy miért, azt tudományos elemzés híján nem tudni pontosan, de annyi tény, hogy néhány közrejátszó tényezőt feltételezhetünk. Az egyik, hogy a szülök keveset foglalkoznak a gyerekekkel, a másik pedig, hogy a pedagógusok többségének többet, és szakszerűbben kéne velük foglalkozni. A kettő ugyanaz, különbség csak a fogalmázasban van, ám némi árnyalat talán mégis kirajzolódik. Mert a legtöbb szülő nem tudja, vagy nem akarja tudomásul venni, miért nem szabad a gyerekkel selypítve, természetellenes kiejtéssel beszélni, úgy, hogy a beszélni tudó szü lő a beszélni még rosszul tudó gyereket utánozza. Mert hiszen a gyerek is utánoz, és amit a felnőtt helytelenü ejt, azt ő is helytelenül tanulja meg. Lényegében erről volt szó azon a délelőttön Pereden. A különbséget pedig az rajzolta meg, hogy az óvónők között egyáltalán szó esett a problémáról, ami az jelenti, hogy tudják, merre kéne elindulni, hogy tenni kell. . . Aztán színpadra léptek a helyi óvoda kicsinyei. Adtak egy pöttömnyi, kedves műsor, melyben szavaltak, énekeltek, kórusban, szólóbon, mindegyik megszólalt. A helyi óvónők kétfelé lestek - izgatottan. Lesték a gyerekeket és lesték a hallgatóságot. Azt, hogy vajon úgy beszélnek-e a kicsik, ahogy ők tanítják őket, ahogy az óvodában is beszélnek, s vajon észreveszik-e a hallgatóságot alkotó óvónők, hogy ők, a peredi pedagógusok tettek mór egy keveset s el is értek valamit. Úgy bizonyult, nem volt hasztalan az a délelőtt. Miután a meghívottak szétszéledtek, átballagtam az óvodába és feltettem a kérdést Pallay Annának: mi a nehezebb; szülőnek lenni, vagy pedagógusnak? Rokonszenves érveléssel magyarázta el, miért nem lehet különválasztani a két szerepet s ha lehet, akkor pedagógusnak nehezebb lenni, ám ne legyen pedagógus az, aki civil szerepében nem szülő is egyben. Mert a hivatás teljességének — úgy érzi, — ez az alapja. Tizennyolc esztendeje tanít, s ezalatt e hitben megbizonyosodott. Előtte öt évig színésznő volt a MATESZ-nál. Olyan hivatásba kezdett akkor, amilyenről abban a korban a legtöbb nö álmodozik. Mégis pályát vátoztatott s ma meg van győződve arról, hogy jól tette. Mert e közel két évtized alatt, mindig jól érezte magát a gyerekek között. És igyekezett tenni értük. Mindig valamit, mindig egy keveset. Most nagy ólma van: egy új óvoda. Világos, napfényes, tágas tantermekkel, külön hálótermekkel, mosdókkal képzeli el. Olyannak képzeli, amilyent már sokat látott. Mielőtt elbúcsúzunk, kérem, kísérjen vissza a kultúrházba, s nézzük meg alaposabban azt a kis kiállítást, amit már egyszer végigfutottunk. A kiállítás a gyerekek és az óvónők munkáiból állt össze. Festmények, rajzok, papirállatkák, főzőkanál-bábok és számos kedves játék, nem kevés eredeti ötlettel készült segédeszköz. A szomszédos falvakból jött óvónők vihettek magukkal néhány jó ötletet, no meg a szikrát, ami bennük is fellobbanthatja a helyes beszédtanítás fontosságának kérdését. (keszeli) 4
