A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-26 / 21. szám
EGY KIS BANÁNHISTÓRIA Tizenöt éves lehettem, amikor először ettem banánt. Akkor is csak egy fél darabot, s azt is kenőcs alakjában, mert hogy a gyerekzsebnek oly méregdrága gyümölcs árát közösen adtuk össze a pajtásommal, s az osztozkodásnál összeverekedtünk. Az egzotikus gyümölcsből a nagy dulakodásban így lett az utca porával ízesített kenőcs. Undorító, de mégis egzotikus massza. Kanál kellett volna hozzá, hogy felvakarjunk a földről. Kanál nem volt, felvakartuk körömmel. így ettem először banánt. Eddigi életem azóta eltelt nagyobbik felében aztán arra is adódott alkalom, hogy megunjam a banánt. 1971-ben igencsak kevéske zsebpénzzel barangoltam be Japán csodálatos tájait és valószínűtlenül furcsa városait. Többhetes ottlétem legelső napjaiban elvetődtem a tókiói halpiacra, ahol többszáz halfajtán és tengeri herkentyűn kívül minden elképzelhetőt árultak: amerikai katonai egyenruhát gépfegyverrel és rohamásóval, kimonót, lampiont, élő kecskét és magnetofont, no meg persze banánt — hatalmas mennyiségben. Az este tízig nyitvatartó, városnyi nagyságú piacon felfedeztem valamit: a gyümölcsöt és minden romlandó árut a piaczárás előtt egy órával olcsóbban adják, kiárusítják, mert az eladók a nagy konkurrenciaharcban nem engedhetik meg maguknak, hogy másnap reggel tegnapi gyümölcsöt rakjanak g pultra. A banán nevetségesen olcsó volt, olyannyira, hogy kevéske pénzemből egy teherkocsira való mennyiségre is futotta volna. Az elkövetkező hetekben aztán banánon tengettem magamat s csupán két dolog miatt volt aggodalmam. Az egyik, hogy a banán olcsósága ellenére is maradjon pénzem egy fényképezőgépre, a másik: nehogy a rengeteg banántól visszaváltozzak rangos ősünkké, nevezetesen majommá, ami egyébként sokszor a túlzott banánfogyasztás nélkül is könnyen sikerül az emberfiának, kivált ha sok szeszfélét iszik, amiért még Japánba sem szükséges elutazni, hiszen az a föld minden pontján megterem. Mindez egy harmadik banánnal kapcsolatos kalandom apropóján jutott az eszembe. Szülőföldem egyik falujában, Pereden járván épp a templom falában őrizgetett, a szabadságharc csatájából ottmaradt ágyúgolyót mustrálgattam, amikor szembejött egy ismerős, Smida István. Váltottunk néhány szót, miközben kiderült, hogy ő a peredi banánérlelő főnöke.- Mi az hogy banánérlelő? - kérdeztem tudatlanul, mert tudomásom sze-Smida István rint a banán főleg Dél-Amerikában és nem a mátyusföldi diófákon terem. Ahelyett, hogy szóban okosított volna meg, odavezetett, hadd lássam mi az a banánérlelő. Láttam, így most az olvasónak is továbbadhatom, aki lehet hogy e tényt ugyanúgy nem találja furcsának, mint ahogy természetesnek találja, hogy zöldségesboltjainkban csaknem azonos áron gyakrabban kapható a messzi földrészekről ideszállított banán, mint a honi gyümölcsfákon termő alma. A banánérlelő tehát egy jókora szerény épület, udvarán ezernyi gyümölcsösládával. Odabent a falak között hat ember dolgozik. Négy asszony és két férfi. Trópusi melegben, trópusi páratartalomban. A klimatikus feltételeket természetesen gépek „állítják elő". Hajón, vonaton, teherautón érkezik ide a banán a trópusokról -olyan zölden, mint a dió zöldkorában. Itt aztán beraktározzák, pihentetik néhány napig, majd átválogatják, dobozolják, cédulázzák és szétküldik az eladókhoz. Smida István azt mondja, nincs ebben semmi különös, semmi egzotikus, hiszen ilyen banánérlelő tucatszámra van az országbon. A peredi (Tešedikovo) is tizenhat esztendeje működik s ha valami mégis említésre méltó, akkor talán az, hogy a hosszú évek alatt nem lett az itt dolgozókból sem néger, sem indián e trópusi viszonyok között. A banánt ők is unják, tíz év alatt hatan nem ettek meg egy kilót. Ez akár foglalkozási ártalomnak is mondható — mondják tréfálkozva. Munkájukat viszont szeretik. Szólni is azért érdemes róluk, mert hiszen nem mindenki tudja, hogy a távoli banónültetvényektől a honi fogyasztóig Pereden át vezet az út. (keszeli) A cseh —magyar kulturális kapcsolatok kezdetét 1348-tól, a prágai Károly Egyetem alapításának esztendejétől számíthatjuk. Közép- Európa első, a mindmáig létező egyetemének létrehozása ugyanis — amint azt Kovács Endre professzor Magyarok a prágai egyetemen című szép tanulmányában kimutatta -- nemcsak a cseh művelődés és joggyakorlat szempontjából volt óriási jelentőségű, hanem a magyarországi szellemi élet és közigazgatás fejlődésének szemszögéből nézve is, hiszen addig a magyar diákok, akárcsak cseh kollégáik, hazájuktól messze fekvő tájakon, Bolognában, Párizsban, Oxfordban végezhették tanulmányaikat, s nem ritkán megesett, hogy a költséges stúdiumokból semmi haszon sem származott, mert a hazájába igyekvő, fiatal tudós doktort útonállók támadták meg és meggyilkolták. A magyar diák számára — ha már odahaza nem tanulhatott — Prága sokkal inkább megfelelő hely volt, mint Itália vagy Franciaország, Angliáról nem is beszélve. így aligha csodálkozhatunk azon, hogy az újonnan alapított, de máris nagy hírnek örvendő egyetemet szinte elözönlötték a magyarok. Az 1300-as évek végén és az 1400-as évek elején Húsz János is tanára, sőt egy időben rektora is volt az egyetemnek, s ezért nem meglepő, hogy a huszita tanok olyan hamar s olyan mélyen gyökeret vertek Magyarország különböző részeiben: Erdélyben, a Felvidéken vagy Dél-Magyarországon. A prágai egyetem hatása tehát kézzelfoghatóan kimutatható Magyarországon már ezekben a korai évszázadokban is. Később — átmenetileg — csökkent ugyan Prága vonzása, elsősorban a Magyarországhoz még közelebb fekvő Krakkó egyetemének fellendülését követően, de sohasem szűnt meg teljesen. 1918 utón a prágai Károly Egyetem és más cseh főiskolák igen fontos szerephez jutottak a csehszlovákiai magyarság szellemi és kulturális életében. Haladó szellemű, baloldali érzelmű diákok végzik itt tanulmányaikat, sokan közülük a Sarló-mozgalom elindítóivá válnak a későbbiekben. A prágai magyar diákok minden időben egyfajta küldetést is teljesítettek: megismerkedtek a cseh kultúrával, hírt hoztak felőle, ugyanakkor számtalan, a magyarokról kialakult tévhitet oszlattak el tanáraikban és cseh kollégáikban, s ezzel elősegítették a nép közeledését és barátságát. Nincs ez másképp ma sem. Sőt, a szocialista társadalomban e nemes szándékú küldetés útjába már senki sem gördít akadályokat, s ezzel is magyarázható, hogy a Csehországban tanuló csehszlovákiai magyar diákok száma az utóbbi esztendőkben örvendetesen gyarapszik. Az 1978—1979-es tanévben a 2835 csehszlovákiai magyar egyetemista és főiskolás közül 560-an valamelyik cseh egyetemen vagy főiskolán végzik tanulmányaikat, tehát megközelítően 20 százalék. Ebből 250-en Prágában, 260-an Brnoban tanulnak, a többiek Liberecben, Pardubicében, Olomoucban, Plzeňben stb. Elgondolkoztató egyébként, hogy a Csehországban tanuló magyar diákoknak már több mint 68 százaléka (383) valamilyen műszaki pályára készül, ugyanakkor a csehek esetében ez az érték csupán 41 százalék. Igaz, messzemenő következtetéseket ebből nem lehet és nem is szabad levonni, hiszen a magyarok számaránya a csehekhez viszonyítva, abszolút értékben kifejezve szinte elhanyagolható (383:33 090), mégis egyfajta szemléletnek a hatását tükrözik ezek az adatok. Az utóbbi években a gimnáziumi oktatás területén is nagyobb figyelmet szentelnek azoknak a tantárgyaknak (elsősorban a matematikának, fizikának és részben a kémiának), amelyek kulcsfontosságúak a műszaki pályákon, ezzel is elősegítve azt, hogy minél több diák folytassa tanulmányait a gépészmérnöki, villamosmérnöki, vegyészmérnöki karon, annál is inkább, mivel ez társadalmi érdek. Sajnos sokan ezt úgy értelmezik, hogy mindennek az egyéb tantárgyak: a nyelvek, a történelem, a biológia rovására kell végbemennie, mert hiszen az óraszámok csökkenése is ezt látszik alátámasztani. Csakhogy fennáll az a veszély, hogy a diák kialakít önmagában egy tantárgy-hierarchiát; fontosabbnak fogja vélni a matematikát az irodalomnál, a fizikát a történelemnél, holott ennek semmiféle reális alapja nincs, és nem is lehet. A fenti adatok azért is jól tükrözik ezt a szemléletet, mert arról is van kimutatás, hányán jelentkeztek, s végül hányán jutottak be a magyarok közül az egyetemekre, főiskolákra. Amíg a műszaki szakokra — ahol matematikából és fizikából van elsősorban felvételi vizsga — a jelentkezett magyarok 90 százalékát (olykor még többet is) felvették, addig a tudományegyetemek, mindenekelőtt az orvosi karok, továbbá a mezőgazdasági és a közgazdasági szakok esetében 12
