A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-19 / 20. szám
TUDOMÁNY TECHNIKA is az Új Magyar Múzeum című folyóirat Szontagh Gusztáv: Tudomány, magyar tudós című eszemfuttatásót (377—390.O.) A derék gömöri származású gondolkodó írásában vannak megszívlelendő sorok is (ezekre még a későbbiekben visszatérnék!), végső álláspontja azonban hasonszőrű a Tiéddel, tudniillik a tudományokat két csoportba sorolja: termékenyekre (szükségesekre, élettrevalókra) és meddőkre (nélkülözhetőkre, fényűzésiekre). A művészetek és általában a humán tudományok - szerinte - a második kategóriába tartoznak. Hég ugyanebben az évben Toldy Ferenc reagált a szóbonforgó írásra (Uo. 469—486.0.), és elég keményen, sokszor szinte túlzottan sarkítva birólegészét. Olvassuk el együtt Tóth István négysorosát: Régészet Bortalan kancsók; olajtalon mécsek; velőtlen agyak; naptalan szentélyek; kürtök, mik némán hívnak vesztett hangot; Atlantiszt zúgó nyelvtelen harangok. (Új írás, 1979/2; 30.o.) Hót valóban ez lenne a régészet? Nem, de legalábbis nem. szabadna ennek lennie. Ha az archeológia valóban az efféle halott, megkövesedett múlt szómbavevője vofna csupán, akkor bizony nemigen lenne rá szükség. Maradhatna minden a föld-Egy régész-borótomat, aki éppen a római harci-sisakok tipológiai rendszerezésén dolgozott, megkérdeztem, hogy mire jó amit csinál, ez az aprólékos csoportositgatós? „Arra - felelte - hogyha ezentúl kiásunk egy római sisakot, majd könynyedén el tudjuk helyezni valamelyik típuscsoportba, tehát fogjuk tudni, hogy időszámításunk előtt 145-ben avagy 148-ban készítették." „És akkor mi van? — kérdeztem megjátszott naivsággal. „Hát régész vagy te egyáltalán!" - zárta le a „vitát" barátom. Hogy miért írtam le mindezt? Félek tőle ugyanis, hogy maguk a szakemberek sem gondolják végig (és 3. LEVÉL EGY GIMNAZISTÁNAK A TÖRTÉNETTUDOMÁNYOK HASZNÁRÓL Kedves Barátom! Bizonyára meglep, hogy így — a személyes ismeretség hiányában — levélben kereslek föl, méghozzá nyílt levélben. Húgom beszélt nekem az iskolában zajló vitákról, amelyben Te arra az álláspontra helyezkedtél, hogy csupán a célszerű (tehát a természeti- és műszaki-) tudományokra lenne szükségünk, mivel a gyakorlati életben csupán ezeket tudjuk hasznosítani. A humaniórákra és a művészetekre pedig — amelyek az emberi munka fölösleges melléktermékei — semmi szükség, tehát mihamorabb kidobandóak. Távol álljon tőlem, hogy a műszaki tudományok rendkívüli fontosságát vitassam, véleményeddel azonban mégsem tudok egyetérteni. Engedd meg ezért, hogy a kérdéssel kapcsolatban néhány szempontra fölhívjam a figyelmedet. Nyílt levélben, mivel - tapasztalatom szerint - nem vagy egyedül. 1. Elöljáróban igozón nem a téma „tudománytörténeti áttekintését" kívánom nyújtani, csők bizonyos előzményekre szeretnék utalni néhány mondatban. Ne hidd ugyanis, hogy szemléleted ízig-vérig „modern", hogy álláspontjaink ütközése tulajdonképpen az elavult és a haladó harcát jelentené! Ha ismereteim nem lennének olyan hézagosak mint amilyenek, most nyilván sokkal régebbi példákat is fölhozhatnék a probléma illusztrálására. Jelenleg azonban elégedjünk meg 1851-es adalékkal. Ekkor közli ugyanta a Szontagh-felé álláspontot: „... azon tudományok, amelyek nem e nyomorult test etetésére és gyógyítására, ruházósóra és mindennemű nagyobb erő ellen oltalmazására szolgálnak közvetlenül, az eszes lélekkel bíró emberre nézve meddők, nélkülözhetők, s puszta fényűzés volnának? Nem inkább termékenyek-e, mert hiszen ezek közvetve alapjai minden reál tudománynak is." (473.0.) A későbbiekben aztán Toldy a humán tudományok elsődlegessége mellett tör lándzsát. Nem állítom, hogy ebben is igaza lenne, de nem is vitázom vele. Sokkal bonyolultabb kérdéskör ez, semhogy néhány mondatban meg lehetne válaszolni. Azt azonban bátran elfogadhatjuk, hogy „az eszes lélekkel biró ember* számára — legyen az akár reál-képzettségül! — a humán tudományok valóban nem lehetnek „meddőek”! 2. A továbbiakban hadd szóljak egy szűkebb szakterület, a történettydomóny (s ezen belül a régészet) jelentőségéről. Félreértés ne essék! Nem azért foglalkozom most ezzel a diszciplinóvol, nem azért emelem ki, mivel a humaniórák legfontosabbjánok tartom. Csupán egyéni érdeklődésem és tanulmányaim iranya alapján ehhez a részletkérdéshez tudok (úgy, ahogy) hozzászólni. Kezdjük tálán egy versidézettel, ami aztán segít majd kibontani a téma ben, nyugalomban: nem kéne bolygatni évezredek csendjét. Am a régészet igazi feladata éppen ennek ellenkezője! Az előkerült „halott" leletekbe varázsol életet: borral tölti a hojdaní kancsókat, olajjal a mécseket. Visszaadja a kürtök vesztett hangját, agyak velejét, harangok nyelvét... „Régi kor árnya felé visszomerengni mit ér?" - kérdezi (óm kérdésével a maga válaszát is sugallja!) Kölcsey. A régész azonban nem a múltat keresi! De a múltban azt, ami előremutat. és erre az előremutató erőre mindenkor szükség van, ho nem akarunk egy helyben topogni. Előreholadás ugyonis csak a kész eredményekre támaszkodva lehetséges. „A jelennek Janus-arca van: előre- és hátranéz. Nem léphetne előre, ha nem tudná, mi történt a háta mögött" - olvashatjuk Déry Tibor bölcs szavait (Botladozás, Budapest 1978; I. 742.0.), de hasonló szellemben fogantak Szontagh Gusztáv fentebb idézett müvének következő sorai is: „Az állat nem tökéletesülhet, mert csak a jelent érzi s nem emlékezik vissza a múltra, azért a múltnak tapasztalásait nem is használhatja. Ellenkezőleg az ember." (378.o) Tehát csak a nemzeti hagyományokra erősen tómoszkodó, s közben az egész haladó világot figyelmező népek képesek az előbbrejutásra. Csak ők menekülnek meg a lemorzsolódóstól. Fontosabb az előretekintés! Ez tény. De összhangra van szükség. itt mór nemcsak a régészekre, de sok más tudományág képviselőjére is gondolok), hogy mit miért csinálnak. Megtanultak egy szakmát (egyéni érdeklődésből, érdekből vagy divatból), aépiesen csinálják a dolgukat, de hogy aztán ebből kinek milyen haszna lesz - az őket már nemigen érdekli. Véleményük szerint esetleg a világ legfontosabb dolgát végzik, de ha megkérdezzük őket, hogy miért lényeges ez a dolog, akkor zavarba jönnek. Eredményt pedig csak akkor érlel munkánk, ha a célt is látjuk, amiért dolgozunk I Az előbbiekben nem a - sokszor céltalannak ható - részlettanulmányok, „aprómunkák* szükségességét kívántam megkérdőjelezni. Ellenkezőleg! Ahhoz, hogy nagyobb rendszereket, összefüggéseket, fejlődési irányokat jól lássunk, rengeteg részletező kutatómunkára von szükség (amely közvetlen és közvetett értelme bizony sokszor nem eléggé világos a kívülálló számárai). Ezért nehéz megítélni egy-egy tudomány hasznát, létjogosultságát. Bizony csak az alapos megismerés — ami hosszú-hosszú idő eredménye! — után dönthetjük el bármiről is, hogy felhasználható-e a holadás számára, vagy pedig teljességgel hasznavehetetlen. Hosszan lehetne még persze minderről beszélni, de talán ebben a rövid levélben is sikerült summáznom egy lehetséges választ a sok közül. Baráti üdvözlettel: LISZKA JÓZSEF „HAJTOTTAM AGAT, SZEDTEM VIRÁGÁT..." (EGY ETNOBOTANIKAI ÚTMUTATÓRÓL) Érdekes könyv jelent meg a Kritérion Könyvkiadó gondozásában Bukarestben Ezerjófú címen, amely léét tudományág szintéziséből keletkezett etnobotonikót népszerűsíti: ennek alapvető kérdéseivel foglalkozik. A szerzők,. Szabó T. Attila és Péntek János munkáját módszertani jellegű írásaikkal a romániai magyar tudományosság kiemelkedő egyéniségei: Rácz Gábor farmakológus, Kós Károly etnográfus, Faragó József folklorista, valamint Kovács Sándor muzeológus segítették elő. A 255 oldal terjedelmű kiadványban található adatok nagy része az Ezerjófű 1972 címen indított önkéntes növényismereti gyűjtés eredménye. Ennek a gyűjtésnek a megszervezését az Országos Pionirtanács hetilapja o Jóbarát vállalta. A feldolgozott gyűjtésanyag 71 faluból származik. A kötet célja, ahogy a szerzők maguk írják az előszóban: .......hogy a növénytan, a nyelvészet, a néprajz, a növénytermesztés szempontjait figyelembe véve mutassuk be a hagyományos növényismeretet, hívjuk fel a figyelmet az általános növényismeret gyarapítására, amely eredményesen támaszkodhat a népi növényismeretre; módszertani segítséget adjunk az érdeklődőknek, diákoknak, nevelőknek, szülőknek, hogy ezen az úton járva, ne menjenek el érdektelenül a helyi hagyományok halványuló emlékei mellett." A könyv anyaga négy részre osztódik. Az első részben a nép által számontartott növényfajtákról és fajokról olvashatunk. A Termesztett növények c. fejezet jó áttekintést ad a lakásdíszként nevelt növényekről, a virógoskertek és a zöldségeskertek lakóiról, és o széles határban termesztett növényfajokról. Külön fejezetbe kerültek a vadon élő növények. Minden egyes említett növény hivatalos magyar elnevezésén kívül megtaláljuk a népi elnevezést és o latin terminust is. Továbbá előfordulásuk helyét, virágzásuk idejét és felhasználásuk módját. Gyakran találunk utalást egy-egy faj felhasználását illetően valamely emberi vagy állott betegség gyógyítására. Ezek a nép által előirt gyógyírok azonban nem mindig a leghatásosabbak, csak a „növények népi ismeretét” tükrözik, nem hivatalosan jovasalt alkalmazásmódok. A könyv második része nagyon kedves témával — a növények előfordulásával a néphagyamányban — foglalkozik. Itt ismerkedhetünk meg Erdély magyar lakossága szájhagyományánok egy-egy érdekes töredékével. A növények vagy részeik gyakran szerepelnek a babonákban, népi hiedelmekben, szokásokban. Érdekes, hogy a néphit szerint egyes növények szerencsét, másfélék szerencsétlenséget hoznak az emberre. Az itt felsorolt példák elsősorban útmutatóként szolgálnak a további gyűjtéshez, és ösztönzésként hatnak ránk is, csehszlovákiai magyarokra, hogy körülnézzünk „házunk tóján", hogy észrevegyük az egyre fogyatkozó, de egykor nagyon gazdag részét népi kultúránknak. A kötet szerzői külön részt szentelnek a növénynevek eredetének, rámutava elsősorban o finnugor-, szláv-, latin-, ótörök-, román—magyar kölcsönhatásokra. Sok érdekességet rejtegetnek a növények népi elnevezései, felhasználásuk, elterjedésük helye. Az utolsó fejezetben megismerkedhetünk az etnobotanikai gyűjtés minden csínjával-bínjávol. A kötet könnyebb kezelhetősége érdekében a szerzők mellékelték az előforduló növények magyar és latin névmutatóját, azoknak a helységeknek a mutatóját, ahonnan a könyv anyaga származik, és a gyakoribb mérgező növények jegyzékét. S végezetül még annyit szeretnék megjegyezni: kár, hogy a romániai magyar irodalom termékei szinte csak elvétve kerülnek könyvesboltjainkba, s igy oz érdeklődést semmiképp nem elégíthetik ki. pedig bizonyára sok érdekességet, követésreméftót találnánk bennük. Tóth Izabella 18
