A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-12 / 19. szám
Alsó Geller - bóhasór, Felső Gellér — mind lakács. Bogya mellett megállhatsz, Tetüt, bóhát találhatsz. Alista és Felista, Tőnye jó kis falucsko, Sok pogácsát, réteskét, Sütnek ott a menyecskék. Aranyos és Nagy-Kisbér, Van ottan egy himpellér, Van ott sok fehér kenyér, Nagybélünkbe belefér. Nemesócsa Gyűjtő: Lajtha László (1913) Nemesócsa Gyűjtő: Lajtha László (1913) L« - fe - küd - tam csak a - lig, Nem e - gé - szén a fa - lig, Jól meg 5-lelj en-ge-met, le ne es - sek mol-lő - led. A CSALLÓKÖZ NÉPZENÉJE m. Mi a népdal? Jókai Mór, a népdal keletkezését a felhők „születésével" hasonlította össze. Bartók Béla, a zenetudós, már nem elégedett meg az ilyen romantikus szemlélettel. Bartók nemcsak csodálta, de megpróbálta pontosan megfogalmazni, mi a népdal. Idézzük Bartók megállapítását: „Szűkebb értelemben vett parasztzene mindazoknak a parasztdallamoknak összessége, amelyek egy vagy több egységes stílushoz tartoznak. A szűkebb értelemben vett parasztzene tehát öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye: minden tanultságiéi ment embertömeg ösztönszerű alkotása. Épp olyan természeti tünemény, mint pl. az állatvagy növényvilág különféle megnyilvánuló formái. Ennek folytán egyedei — az egyes dallamok — a legmagasabb művészi tökéletesség példái. Kis arányaikban épp oly tökéletesek, akár csak a legnagyobb szabású zenei mestermű. Valósággal klasszikus példái annak, miként lehet lehető legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot a maga frisseségében, arányosan, egyszóval a lehető legtökéletesebb módon kifejezni. Ezzel szemben az úri osztálynak annyira kedvelt népies műdalai, dacára egy és más érdekességüknek, annyi zenei közhelyet tartalmaznak, hogy értékben messze elmaradnak a szűkebb értelemben vett parasztdallamok mögött." (Bartók B. A magyar népdal, Bp. 1924, VII. old.) Kodály Zoltán arra a kérdésre, mi a népdal, válaszát így fogalmazta: „Inkább elindulhatunk a nehezen megfogható tárgy megismerésére ezzel a kérdéssel: „Mi az amit a nép énekel?“ Elvétve egy-egy mai, „divatos pesti nóta" is megütheti fülünket, még régi, népkultúróban élő falvainkban is. Egyesek, városjárt, némi városi mázt felszedett s azzal kérkedő egyének ajkán. De közhasználatba sohasem kerültek. Könnyelmű következtetés volna azt hinni, hogy az egész falu nem tud mást." . . . „Egyes dallamok talán elhallgattak; egyes vidékek elvesztették néprajzi érdekességüket, másoké viszont csak most jut napfényre." „A néphagyományt nem szabad valami egységes, azonos halmazállapotú anyagnak képzelnünk. Mélyreható különbségek vannak életkor, társadalmi, vagyoni állapot, vallás, civilizáltság, vidék és nem szerint." (Kodály Z. A magyar népzene Bp. 1952, 6. old.) Kodály Zoltán ezeket a sorokat több mint 40 évvel ezelőtt írta. Azóta sok minden megváltozott. A felszabadulás óta a népdal is elfoglalta méltó helyét az életünkben. Az iskolai tankönyvektől kezdve a hangversenydobogókig mindenütt találkozunk vele. AG TIBOR
