A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-13 / 2. szám
A barkók népi építészete póknak, „talpfáknak", „borítóknak" és „átalgerendáknak" szánt fákat négy oldalról, a „boronáknak" választottakat néha csak két oldalról faragták meg. A vékonyabbaknak csak a kérgét nyestették le. Az oszlopok előkészítésének egyik fontos folyamata volt a hosszába történő „rovások", vájatok kivésése. Ezekbe csúsztatták bele a boronákat. A megfelelő mennyiségű anyag előkészítése, és a nagy kövekből rakott alapok befejezése után megkezdődött a boronarovás-falak tulajdonképpeni öszszeszerelése. Először az alaprajznak megfelelően az alapokon elhelyezték a „talpfákat". Ezekbe függőlegesen csapolták bele az épület sarkain és az ajtóknál, hosszabb falaknál közben is a rovásokkal ellátott oszlopokat. A fal megdőlését a sarokoszlopokat oldalról rögzítő „támasztok" akadályozták meg. Ezután az oszlopok köze a rovásokba a kívánt magasságig „boronákat" csúsztattak. Felül az oszlopokat a „boritoknak" nevezett gerendák fogták össze. A boronarovásos-falú istállókat pelyvás sárral betapasztották. A disznóólakat és pajtákat nem. A másik elterjedt faltipus a talpfás vályogfal volt. A boronarovásos falakkal együtt mintegy előrejelzői voltak a ma oly korszerűnek számitó vasbetonszerkezeteknek. A talpfás vályogfalaknak is kövekből alapokat készítettek. Erre került rá a talpfákból, oszlopokból és borítókból alkotott vázszerkezet. Az elkészült szerkezetben a falat vályogból rakták meg. Nagy mértékben elterjedtek a váz nélkül épített vályogfalak is, de ezek soha nem haladták meg a vázas falak szilárdságát. A gazdasági épületeknél készítettek falakat a vázszerkezetek és a lészák kombinálásával is. A tetőszerkezetet a falakra ráhelyezett borítók tartották. A párosán felállított szarufákat a „kakasülőnek" nevezett gerenda fogta össze. A szélesebb épületeknél alkalmazták a „tetőszékes" szerkezeteket is. A múltban a legelterjedtebb tetőfedő anyag a „fasindel" és a „zsúp" volt. Ritkább esetben használták a nádat is. A zsúp előkészítésénél a „fejes kötést" alkalmazták. Általában csak egyes kötéseket készítettek, melyeket szalmakötéllel vagy dróttal erősítettek a tetőszerkezethez. A nádat termő végével felfelé helyezték el a léceken. A zsúpot és a nádat is „csatlókkal" szorították le. A barkók gazdasági épületei közül érdemes megemlíteni a falvaikra oly jellemző, hatalmas méretű boronarovásos pajtákat. (Egyidejűleg használják a „csűr" elnevezést is.) A pajták általában három részre tagolódtak: középen volt a „szérű", és kétoldalt az „ágak". Az ágakban tartották a szénát, és alájuk gyakran zöldséges pincét építettek. A disznóólát, tyúkólat stb. általában egy boronarovásos épületként készítették el. A gazdasági udvarok közvetlen közelében emelkedő meredek homokkő rétegekbe üregeket vájtak, melyeket főleg zöldség és gyümölcs tárolására használnak a mai napig. Tartanak bennük azonban tyúkot, libákat, sőt disznókat is. BUDAY ENDRE II. FALAK, TETŐSZERKEZETEK, TETŐFEDŐ ANYAGOK ÉS GAZDASÁGI ÉPÜLETEK A vizsgált öt szlovákiai barkó faluban régebben ismerték a földfalak készítését is. A sövényfalak, különösen a „lészákból" ideiglenesen megépítettek ma főleg a gazdasági épületeknél lelhetők meg. A barkók vidékére legjellemzőbb a fejlett faépitkezés, amit ma is a hatalmas pajták bizonyítanak. A faépítkezésen belül legelterjedtebb a „boronarovásnak" nevezett zsilipéit fal. Régebben alkalmazták a lakóházaknál is. Legtovább élt azonban az istállóknál, disznóólaknál és főleg a pajtáknál. A boronafalak építését megelőzte a szükséges faanyag gondos megválasztása és megmunkálása. Az építéshez kizárólag keményfát használtak. Az oszlo-
