A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-28 / 17. szám
Volt egyszer egy dzsungel... ... és most „holdkráter" áll a helyén ! — .. Múlt és jelen Vágseilyén Mi az, hogy Mátyusföld? Ha azt mondom, hogy az ötszáztízmillió százezer négyzetkilométernyi kiterjedésű földfelszínnek egy nagyon elenyésző szárazföldi része, — bizony keveset mondok, szinte semmit. Mert hiszen ez csak akkor igaz, ha egy öklömnyi asztali-glóbuszon próbálom bejelölni a Mátyusföldet. A Mátyusföld így csak egy tűszúrás nyoma . . . De a Mátyusföld több ennél, mert hiszen nem csak egy száraz geográfiai adat. Tájegység. Pontos területi adatai élesen megrajzolható határvonalak híján alig tisztázhatók. Ezért a kérdés ahányszor szóba kerül, annyiszor lehet vitás. Mint legutóbb is, a pozsonyeperjesi kocsmában, ahol a helyi sörözgetöknek tettem fel a kérdést: hol van a Mátyusföld itteni határa, s ők maguk, lévén a Kis-Duna balpartján lakók, vajon mátyusföldieknek érzik-e magukat? Fergeteges vitát provokáltam, majdhogynem szándék nélkül, mert én bizony úgy tudtam, hogy a Csallóköz s a Mátyusföld biztos határvonala, választóvize nem más, mint az elmocskolt vizű. csendes, kanyargó Kis—Duna. Kiderült, hogy ez sem így igaz, mert a két pártra szakadt eperjesiek közül egy ember még egy regionális térképért is hazaszaladt és bebizonyította, hogy a folyó csupán a galántai járás területén kilencszer lépi át a járás határvonalát. Némi lelkiismeretfurdalással távoztam, magam mögött hagyva hét embert, akik közül három azt állította, hogy ő mátyusföldi, mert eperjesi illetőségű lévén, a Kis—Duna balpartján lakik. A négy másik, ugyancsak helybeli lakos azt mondta: mi csallóköziek vagyunk, mert falunk a dunaszerdahelyi járás tartozéka, még akkor is, ha házaink legnagyobb része itt a balparton áll. Mindez esztendőkkel ezelőtt történt. S most, a közelmúltban, amikor e Mátyusföldről szóló riporthoz kezdtem gyűjteni az anyagot, ismét elmentem Pozsonyeperjesre, hogy hivatalból is tisztázzuk az egyébként korántsem fontos, ámbár mulatságos kérdést. A helyi nemzeti bizottságon éppen tanácskoztak s mert nem várkozhattam, elmenőben ismét megálltam a kocsma előtt. A zárt ajtónál egy öregember ácsorgott türelmesen. A nyitásra várt. No, majd ő eldönti — mondtam magamban és nekiszegeztem a kérdést: mondja bácsi, maga mátyusföldi, vagy csallóközi? Én fiam idevaló vagyok, ebbe a faluba. Ennyiben maradtunk. Aztán magam mögött hagyva a Kis—Duna eperjesi hídját, a falut, az öregembert — elindultam a Mátyusföldre anélkül, hogy tudtam volna: vajon mikor és hol léptem át a határt. Utazásom során elmerészkedtem Párkányig, az Ipoly, a Garam környékére. Voltam Gútán, Nyitrán, Érsekújvárban és felmentem egészen Trenčínig, elvégre az egykori névadóval, Csák Mátéval is találkoznom kellett volna. Nem sikerült. Ráadásul utazgatásaim közben tisztázódott, hogy hiába is futkosok fel és alá, amikor a Mátyusföld számomra alig több, mint a szülőfalum, Vágkirályfa. S ha több is, legfeljebb a galántai járás területén határolható be az én igazi Mátyusföldem. Még akkor is, ha a térképek mást mondanak. A Vág partján kezdtem, ahol eltelt a gyerekkorom. Minden valamirevaló emlékem itt született és itt maradt — csak én jöttem el. Visszamentem tehát a Vág partjára, azt remélvén, hogy a régi helyszíneken újra élesre állítódnak az egykori emlékek. Nagyon melléfogtam. Először is: nem találtam meg a Vágót, illetve sokáig kerestem, amíg megtaláltam. Kollégám türelmesen ballagott mögöttem és csak kuncogott. Szép kis patrióta vagy — mondta. Védekeztem: vad patrióta azért nem vagyok, Galántai látképé de ez a látvány elképesztő, lehetetlen, nem igaz. öregem itt nőttem fel, ismertem minden fát, mert megtanított rá az öregapám . . . nem, ez nem lehet igaz, hát mit csináltak ezzel a tájjal . . .?! — Láthatod: a tájat átépítik. Igen, ezt el kellett ismernem, mi több, ezt előre is tudtam, részben azért is jöttem most falum határába, a gyerekkor egykori színhelyeire, mert tudtam: a közelmúltban vízierőmű építését kezdték meg e helyen. No de ilyet! Hogy az erőmű építői ennyire rámpirítsanak és rövid idő alatt hatalmas földgyalukkal úgy átalakítsák a tájat, hogy én csak dadogni, szememet mereszteni, és vadidegenként forgolódni legyek képes, meg magyarázkodni a kollégám előtt, aki harsány nevetésre fordítja az előbbi kuncogást. Hiába találok tájékozódási pontot, hiába lelem meg a gátőrhózat, a táj felismerhetetlen marad. Előszöris: eltűnt a töltés, eltűnt minden szál füvével, minden maroknyi földjével, ezer mezei virágjával, szénaboglyáival együtt. Helyébe hatalmas, egyelőre még formátlan sáncrendszer épül. És eltűnt a széles hullámtér, a Vág vadregényes árterülete, millió fája és bozótja e tájnak, vadakkal, madarakkal együtt. Lett a helyén egy óriási holdkráter, kristálytiszta tóval az alján. Aztán végre a Vágót is meglelem. Az még ugyanott folyik ahol régen, de a munkások elmagyarázzák, hogy már nem sokáig. Csóválom a fejem, mélyeket sóhajtok s 12
