A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-14 / 15. szám
Az Ung vidékének népi építészete A népi építészeti sorozatunkban bemutatásra kerülő utolsó tájegységünk az Ung vidéke. Az Ung vidékét a Felső-Bodrogköztől a Latorca (Latorica) folyó választja el. Északról szlovák és ruszin településekkel határos. A települések nagyobb része o Szovjetunióhoz tartozik, hazánk területére 19 Ung vidéki falu esik. Az Ung vidékének lakossága a XX. század elejéig főleg földműveléssel, pásztorkodással és halászattal foglalkozott. Az Ung vidéke népi építészete sok rokonságot mutat Felső-Bodrogköz építészetével. E vidék gazdálkodását és építészetét is nagymértékben befolyásolta a gyakran megáradt Latorca és a közelében elterülő mocsarak. A falvak település- és teleformája, néhányat kivéve szabálytalan. Ahol a természeti adottságok engedték, ott a telkek az utcák mentén szorosan egymás mellett sorakoztak. A telkek kerti részét „leszkával" és „ticcsel", az utcai részét ..palónggal" kerítették be. A „leszka" és a „ties" a sövénykerítés és fal egy-egy változata. Az előbbi földbe vert karók közé font vékonyabb vesszőkből állt. Az utóbbi már vastagabb botokból, „ticsekből" készült, melyek a „szuláknak" nevezett kerítésoszlopokra szegezett három vízszintes „rigli" közé voltak fonva. A kapuoszlopok, a „szulókok" végét legtöbbször félkörívben lefaragták, de előfordultak a hagyma és fej formájúra faragottak is. A régebbi időkben a falazatok közül leggyakoribbak voltak a talpas-vázas szerkezetű „lészka" és „ticsfalok“. A lészkafalakat inkább a csűröknél alkalmazták, ahol sárral nem tapasztották be, hogy így biztosítsák a takarmány tökéletesebb száradását. Ticsfalakkal készültek általában az ólak és nem egy esetben a lakóházak is. Az Ung vidékének utolsó ticsfalú házát lm regen (Brehov) tíz évvel ezelőtt még lakták. Nagy kár, hogy népi építészetünk ilyen jelentős értékének nem akad gondozója! Az árvizektől védettebb helyeken készítettek falakat úgy is, hogy a nedves földet két deszka közé döngölték le. Ez „hujafal" néven volt ismeretes. Ezeket a falakat aztán rohamosan felváltotta a vályog és oz égetett tégla. A tetőszerkezetek közül régebben elterjedt A ház tűzhelyét a „kabolát" (vagy „púpos kemencét") oz elsóhózban építették meg, de a pitvarból fűtötték. A kabola púpja mögötti rész volt a „sut", az előtte lévő patka pedig a „tőc". Mindkettőt fekhelyként használták. A főzés a pitvarban a szabadkémény alatt lévő szabadtűzhelyen történt. Kedves Olvasó! Ezzel a résszel a szlovákiai magyar tájegységek népi építészetét bemutató sorozatunk végére értünk. A sorozat összefoglalását a következő számunkban közöljük. BUDAY ENDRE volt az ágasfós-szelemenes szerkezet. Felhasználási területe a ticsfalú házak megszűnése után csak a gazdasági épületekre szorítkozott. Ez a szerkezet a párosával felállított ágasfákból és rájuk helyezett szelemengerendákból állott. A középső páros volt a legmagasabb, ez képezte a nyeregtető gerincét. Tetőfedő anyagnak régebben a zsúpon és nádon kívül használták a gyékényt és a sást is. Újabban a cserepet és a bádoglemezt. Gyakori volt kétféle tetőfedő anyag egymás feletti rétegezett alkalmazása. Például a sásé és a nádé. Az említett tetőfedő anyagokat a széltől a „gabonának" nevezett párosával összekötött rudakkal szorították le. A tetőgerinc két végén pedig díszesre faragott botokat, úgynevezett „nyársakat" szúrtak a tetőfedő anyagba. A tetőformák közül házaknál a sátortető volt az elterjedtebb, a gazdasági épületeknél viszont a nyereg- és kontyostető. A házak egy-, majd később háromhelyiségűeknek készültek. Beosztásuk ugyanaz volt mint a többi tájegységeknél, tehát elsóhózpitvar-hátsóház. Ehhez gyakran hozzá épültek az istállók, és ritkább esetben a csűrök is. A szárazabb helyeken az elsőház aló néha krumplispincét is építettek. Az elsőház bútorai közé tartoztak az ágyak, a „komát" (néhol „kumút"), o „sifon", a „karosláda", a „lóka", a „vaklyuk" (vakablak) és az asztal a székekkel. Elhelyezkedésükre az előző részekben már ismertetett párhuzamos elrendezés a jellemző.
