A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-31 / 13. szám

ši 4

W 4 s . •

^ Sss?

ORDÖDY

KATALIN

KEREKES KÚT- De igen - mondta Géza —, mert a vagont, mely apósomék * számára volt lefoglalva, az orruk elől elvitte valaki más, aki lefizette a vonat személyzetét. Ezt a történetet ismerem, mert nemegyszer hallottam. Csak ötvenkettőben költöztek Svájcba, legális úton, bizonyos diplomáciai kapcsolatok igénybevételével, néhány megmaradt értékkel, hiszen időközben egyen-máson túladtak.

Most Margiton volt a csodálkozás sora.

— Ezt mi igazán nem tudhattuk. Nem érdeklődtünk Dégenfeldék után, meg rövidesen határ is került közénk ... Az ezüst természetesen Erzsébetet illeti. Állandóan gondoltam rá, amióta itt vagytok — füllentett Margit, már-már maga is elhivén, hogy csakugyan így volt —, hogy odaadom azt az evőeszközt; csak nem tudtam, mivel magyarázzam, miképp került hozzánk. Nem olyan könnyű kitalálni valamit. Az ember könnyen belebonyolódik a hazugságokba.

— Drága Margit néni — Géza átkarolta Margit vállát, és gyengéden magához vonta —, milyen gondokat csinált magának feleslegesen.

— Te! Mit fogsz mondani Erzsébetnek«

Géza hallgatott. Most, évekkel anyósa halála utón derült fény rejtélyes szavaira. Most már tudja, mire gondolt azzal a különös megjegyzéssel.

— Erzsébetnek? — kérdezte aztán. — Erzsébetnek semmit sem mondok. Neki ugyanis sejtelme sincs az evőeszköz cifra históriájáról. Nincs értelme, hogy ezt a régi történetet fölelevenítsük.

— Hogy Erzsébetnek nincs tudomása?

— kérdezte Margit, mint aki nem akar hinni a fülének. — Azt mondtad, az anyósod említést tett róla. Talán csak neked mondta el?

— Nem. Nekem sem mondta. Soha, egyetlen szóval sem. Margit néni félreértett. Az anyósom csakugyan tett egy megjegyzést, egy egészen homályos célzást, amelyből én mostanáig nem értettem semmit. Mikor először jártam náluk, és megtudta, hogy Öllé Ferenc fia vagyok, és Erzsébettel össze akarunk házasodni, azt mondta: „Maga a Kerekes kúti Öllé fia! A sorsnak különös játékai vannak. így hát minden a családban marad."

— Ezt mondta? Semmi többet? Igazán? Én félreértettelek, beugrattál. Talán akaratlanul, talán nem is egészen akaratlanul. Most már mindegy. Jogod van hozzá, hogy tudd a történetet. Joga persze Erzsébetnek is lenne, mégis arra kérlek, ne mondd el neki. Talán lehangolná, nyomasztaná.

— Erzsébet előtt nincsenek titkaim, de teljesen fölösleges lenne beszélni neki erről. Tudja-e, Margit néni, hogy most már nemcsak anyósom megjegyzését értem, hanem anyuka viselkedését is? Azt hiszem, külön csapásnak fogta fel, hogy éppen annak a Dégenfeldnének a lánya lett a feleségem, akivel kapcsolatban olyan rossz emlékei voltak. Értem a visszafogott hangú leveleket, értem, hogy nem kívánta a látogatásunkat, nem kívánta a menyét a szívére ölelni. Lemondott rólam is, beérte a tudattal, hogy jól megy a sorom. Biztosan megszenvedett ezért. De úgy látszik, családunknak nem erénye a megbocsátás.

— Nem, nem — tiltakozott Margit —, úgy gondolom, igazságtalan lennél anyádhoz, ha így gondolkodnál felőle.

— Az a lap jutott az eszébe, amely takarításkor a halott Zsófia éjjeliszekrényének térítője alól került elő. „Nemcsak megérteni, meg is bocsátani

— ez a békesség.“

Hogy Zsófia mióta és miért őrizgette ezt a virágos képeslapot, sosem fogja megfejteni. Egy látszott valószínűnek: hogy élete utolsó évében — vagy talán hónapjaiban? — írhatta, mert szép, határozott vonású írásán már nyomot hagyott a betegség.

Neki szólt volna az o néhány szó? Talán a lelkiismeret mardosásától akarta megszabadítani? De hiszen Ferenc

már annyi éve halott! Olyan messze van szegény, az egész mintha álom lett volna. A szolgálat hosszú évei Zsófia körül... Igen, ez a még élő valóság. Vezekelt, vezekelt, nem érzi magát adósnak. És... Ô, ha végiggondoljuk: tolvaj volt-e ő, vagy maga is meglopott? Az idő távolából oly keveset jelentett az- a rövid kéj. De akkor, akkor sokat jelentett. Eleinte azért, mert vár még valamit. Valami teljességet, aminek — úgy érezte — be kell következnie. Ezt a szomját azonban soha nem oltották Ferenc csókjai. Mégis ragaszkodott hozzá azután is, hisz nem volt egyebe. Nem volt semmi egyebe.

Csak úgy írta volna fel Zsófia azt a néhány szót, mint bakfis lányok a szép bölcsességeket és szép ostobaságokat gyűjtötték valaha az emlékkönyvükbe? Útravalónak szánta volna neki? Jóindulatú bölcs intelmül, hogy ez lebegjen a szeme előtt, ha majd egyedül marad?

Zsófiát már kivallatni nem lehet, de nem tud szabadulni az érzéstől, hogy ezt a lapot címzés nélkül is neki szánta.- Talán egy képeslapot a hálószoba takarítása közben, mikor anyut mór elvitték. Nem sokkal a halála előtt írhatta. Akkor, amikor már csak a békesség után vágyódott. És ott egyenlőségjelet tesz a békesség és a megbocsátás közé. Látod, Géza, ezt a lapot neked adom. Talán hosszú évek leszűrt tanulsága van benne. Talán több időt és nagyobb erőt igényelt, mint az a néhány hónap alatt készített imaszőnyeg, melyet Verus választott.

Géza, aki a régen látott otthon, a család szinte elfeledett édességét ízlelgetve nem érezte át egész valójával a gyászt, csak a nyitott koporsónál töltött percek rendítették meg s töltötték el szívét a nem ismétlődhető veszteség bánatával, a képeslap láttán, amelynek túloldalán Zsófia kissé már kusza írását látta, érezte, mint mar belé megint a fájdalom. Elővette a levéltárcáját, és belecsúsztatta a lapot.

Imre rátette kezét a szék faragott támlájára. Ebben a kényelmes karosszékben szokott ányja üldögélni, ha elhagyta az ágyat. Anya már egyre többet feküdt, mikor Gyula bácsi beállított a székkel. Úgy hozta magával az autóbuszon, papírba csomagolva, zsineggel ótkötözve.

— Zsófika, ez jó lesz neked, kényelmesen üldögélhetsz benne. Nekem az albérleti szobában nincs rá szükségem.

Anya örült az ajándéknak, minden oldalról megnézegette.

— Hol szerezted, Gyulus! Ilyen székeket üzletben nem kapni.

— Egy régi pajtásomtól kaptam, kiváló műbútor-asztalos. Egy csoportban dolgoztunk az illegalitás idején, míg be nem hívtak a katonasághoz. Állítólag nagy szívességet tettem neki valamikor, olyan szolgálatot, amelyet ő sosem felejt el. Most ezzel az én számomra faragott székkel akarta kifejezni a háláját.

— Akkor nem is illik, hogy továbbadd

— mondta anya, de látszott rajta, hogy nem szívesen mondana le a székről.

Gyula bácsi — számukra érthetetlenül

— még mindig albérletben lakott, pedig magas állást töltött be Prágában, sőt országgyűlési képviselő is volt.

— De hiszen tudod — anyuka diszkréten lehalkította a hangját —, több mint valószínű, jó barátságban van a lakásadónőjével..,

— Na és? Azért tarthatna egy társadalmi állásához méltó lakást — mondta apa.

— Az nem is olyan egyszerű — szólt közbe Margit néni. — Gyulus elfoglalt ember, egyedül egy nagyobb lakásban ... Azt rendbe is kell tartani.

— Mintha nem lehetne takarítónőt találni. Kisemberek nem tarthatnak cselédet, mert az kizsákmányolás. A fejesek háztartási alkalmazottjai persze nem kizsákmányoltak. Azoknak van is, legyetek nyugodtak. Az az asszony különben takaríthatna rá az új lakásban is.

— összeházasodni nem akarnak? — tudakolta Margit néni. — Hiszen már évek óta jól megvannak egymással.

— Hohó! — mondta apa. — A menyecske, úgy tudom, nincs elválva. Az apja meg az ura elpucoltak, még mielőtt a szudéták kitelepítésére került

volna sor. ök tudják, miért. Állítólag körözték őket. Hogy az asszony miként maradhatott itt, nem tudom. És pont ilyen személybe kell Gyulának belebotlania.

Apa nagyot csapott a térdére, és a fejét csóválta. Anya próbálta védelmébe venni Gyula bácsi barátnőjét.

— Attól, hogy az apja meg az ura . . . attól ő még nagyon rendes nő lehet. Különben itt sem maradhatott volna.

— Mégiscsak valami vad náci itt felejtett neje. Gyula minden ujjára kaphatna asszonyt. Az ő helyében más férfi használta volna, amíg ott lakik, Gyula azonban végképp letelepedett nála, s még képes el is venni.- Ugyan már, miket beszélsz - mondta rosszallóan anya.- Igazán nem kell Imrusnak ilyen beszédeket hallania.

Apa ránézett, és nevetett.

— Imre? Hisz már nagy fiú. Tanulja meg, hogy nem kell a nőket nagyon mellre szívni ... A feleség persze más- tette hozzá sietve.

Neki a régi jelenet jutott eszébe, mikor az almafa ágán lovagolva csaknem elállt a szívverése. A régi düh hirtelen feltámadt benne. Vajon még mindig? — villant át rajta a gondolat, de nem volt kíváncsi a válaszra. Szó nélkül kifordult a szobából.

A szék támlájára és ülőkéjére később anyu kispárnákat hímezett, hogy még kényelmesebb, puhább ülés essék benne. Nem választhatott volna semmi más emléktárgyat, amely inkább a szíve szerint lett volna. Anyukára és Gyula bácsira egyszerre gondol majd, ha ránéz. Gyula bácsi után tulajdonképpen nem is maradt semmi. Úgy ment el közülük nyom nélkül, mintha köddé vált volna. Az újságból tudták meg, hogy meghalt. Idegenben érte a halál. Hazahozták, és állami Temetést kapott. Vera és Valér is felmentek Prágába, hogy utolsó útjára elkísérjék. Ök hárman voltak a család. Nem, valóban, Gyula bácsi nem illett bele a családunkba, gondolta, míg a koporsót leengedték a sírba.

Imre rátette kezét a szék faragott támlájára, s végigsimított rajta néhányszor.- Margit néni, ezt nem akarod megtartani?- Dehogy, fiam — felelte Margit, ahogy várni lehetett tőle —, legyen a tied. Én itt külön nem ragaszkodom semmihez. Az egészhez ragaszkodom. És te, Géza? — fordult másik unoka- Öccséhez, akinek látásával még mindig nem tudott betelni. - Vigyél valamit te is itthonról. Talán csak akad valami, ami a te szép otthonodból sem fog kiríni.

Géza elnevette magát.

— Margit néni azt hiszi, hogy palotában lakom.- A fényképek szerint nagyon szép lehet a házad.

Léptek hallatszottak, kinyílt az ajtó, és betódult a konyhába Zsófia három unokája. Középen, kissé az előtérben, magamutatóan Gerda illegette magát. A másik kettő pedig Margit és Géza arcáról igyekezett leolvasni a hatást.

Margit arca pillanatnyi megdöbbenést tükrözött. Azt hitte, varázslat játszik vele: a fiatal Zsófikát látta maga előtt, egy régi szüreti bálra készült magyar ruhában. Gerda ide-oda lobogó sörényét feltűzte a tarkóján, úgy nézett ki, mintha rövid haja lett volna.

Mindhárman jókedvű, elégedett nevetésben törtek ki. A siker tagadhatatlan. Sem Géza, sem Margit nem jutottak szóhoz, csak bámultak.- Kié volt ez a ruha? - tudakolták.- A nagyanyátoké - felelte Margit.- Ebben a ruhában ismerte meg nagyapátokat.

— Ilyen karcsú volt a nagymama? — ingatta fejét hitetlenkedő elismeréssel Gerda. - Hiszen alig tudtam a derekamon összekapcsolni ezt a ...

— Pruszlikot — segítette ki Ákos.

— Pruszlikot. Pruszlik! Micsoda fuicsa szó! — s megint nevettek.

(Folytatjuk)

10